Néhány éve országszerte felkapottá vált, azóta ismerősen cseng és csalogat magához a Beszterce melletti Kolibica-tó. Egy júliusi dögmeleg hétvégén sikerült végre eljutni az Udvarhelytől bő 3 órára fekvő vízgyűjtő gáthoz, és megtapasztalni, megéri-e a pénzét.
Mert a hírnév bizony annak megfelelő árakkal is jár, a Booking-on a vendégszobákat 200 lejtől mérik egy hétvégi éjszakára, de inkább 300 felé húz az átlag, és a felső határ már ezres nagyságrendű a néhány luxusszállóban, melyet a partján felhúztak. Még jó, hogy eleve kempingezni volt kedvünk, és volt is erre jóval olcsóbb kínálat: a három kempingből, amelyet találtunk, kettőben még a hét közepén is azt mondták, hogy 30-40 lejért van sátorhelyük és fejenként 50 lejért van faházikójuk is a hétvégére.
Fotó: Căsuțe Tip Camping Colibița (Facebook)
Mi végül egy négyszemélyes házikót választottunk „a tó farkánál” (románul: „la coada lacului”), amelyből összesen hét-nyolc volt egy sorban egy bekerített telken. Közülük az egyik házikó volt a közös tusoló és mosdó, külön bejárattal a nőknek és a férfiaknak, több fülkével – aminek a tisztaságára panaszom nem lehet, igaz, kevesen voltunk. A telek végén pedig egy négyfelé osztott, fedett tűzhely volt, és egy nagy filagória padokkal és asztalokkal, ahol kényelmesen el lehetett fogyasztani a magunkkal vitt ételt-italt (a házikóban volt hűtő). De ha kosár helyett pénztárcával jöttél, akkor sem maradtál éhen: a parton egy büfékocsiból jóféle miccset, szalmakrumplit, flekkent, a tó körüli aszfaltút mentén pedig palacsintázót, grillteraszt meg sokcsillagos vendéglőt is találsz.
Egyébként lehet, hogy a helyi fürdőkultúra (hiánya) teszi, de igazából meglepő volt, hogy a nyári kánikulában, vakációs időben egyrészt pangás volt a kempingben, másrészt pedig – magunkon kívül – nem igazán láttunk fürdőzőket, sokkal jellemzőbb volt a reggeltől estig tartó sütögetés, zenehallgatás (a diszkótól a mulatósig), napozás, édes semmittevés – legalábbis a tó végében, ahol mi voltunk. Legfennebb néhány vízibiciklit tapostak meg, kajakot hajtottak a tavon. Előbbit helyben lehet bérelni 50 lejért korlátlan időre, a több kényelemért többet is kell fizetni: 200-300 lejért elvisznek motorcsónakozni, de szigorúan csak elektromossal, úgyhogy nagy vizet nem kavar. A túlsó partról szembejött velünk egy nagyobb sétahajó is tele családokkal meg nyugdíjasokkal, ez is egy opció, ha nem csak a partról szeretnéd látni a vizet, hanem egy kicsit fordítva is.
Fotó: Fisherman’s Colibița (Facebook)
Azt talán mondanom se kell, hogy a tóban lehet és érdemes is fürödni, bár a mi partunk inkább a zetelaki gát Sikaszó felőli végéhez hasonlított, szóval nem egy kiépített és rendezett strandra kell számítani, hanem amolyan vadpart, ahol a nádas között úszkálnak a kacsák, és jó barnára kavarják a vizet. De a tó kellős közepén, ahová vízibiciklivel egy félórácska alatt betekertünk, meglepően átlátszó világoszöld színű víz várt, aminek a hőmérséklete tökéletes volt hűsölni, úszkálni, ugrálni. Alig akartam kijönni belőle.
Kell is értékelni azt, ha az ember nem hogy ingyen, hanem egyáltalán meg tudja közelíteni a vízpartot. Igaznak bizonyult ugyanis az az internetes híresztelés, miszerint – az erdős oldalán kívül – többnyire beépített magántelkek veszik körül a tavat, vagyis szépen leprivatizálták a partot maguknak az ügyeskedők. Hol egy szállóhelyen, hol egy vendéglőn, hol egy mólón keresztül juthatsz máshol a hűs vízhez, ami egyben azt is jelenti, hogy valamit fogyasztanod kell, ha nem vagy eléggé „pofátlan” (értsd: tisztában a jogaiddal, mert a vízpart elvileg közterület). A kevés kivételek közé tartozik a mi tóvégi kempingünkön egy talpalatnyi zöldpart, ahol sokan parkoltak meg sátraztak, ám gyanút keltett bennem, hogy el van kerítve. Közelebbről egy rozsdás tábla figyelmeztetett, hogy se nem magánterület, se nem szabad közterület, hanem árterület. Hol büntetnek, hol szemet hunynak a hatóságok, tudtuk meg a bácsitól, aki a házikóinkat rendezte.
Mondjuk, ugyanez a bácsi azt is mondta, hogy a közelebbi, 1463 méteres csúcsról (Orban köve) nem látszik semmi a tóból, csak az 1990 méteres Bistriciorulról, ami 10 kilométerre magasodik a tó mögött. Mivel utóbbira már nem volt időnk, de a hűs erdei túráról lemondani nem akartunk, úgy döntöttünk: szerencsét próbálunk Orban kövére a piros kört követve.
A szerző fotója
Kicsit elbátortalanított, hogy egy bekerített, kísértetiesen üres telken meg egy kutyafalkás esztenán át vezetett az ösvény, de rövidesen az vigasztalt, hogy a fenyőfák közül ki-kikandikálva láttuk, megcsillan a tó vize. S amint kibújtunk a fák közül a sziklás tisztásra, a két óra mászás jól megérdemelt jutalma várt: szinte teljes hosszában elénk tárult a Kolibica, ahogy fölé tornyosulnak a közeli hegyek, mögöttük pedig a Radnai-havasok sziluettje zárta a horizontot a távolban.
Akkor, ott fent éreztem igazán, hogy na, ez tényleg megérte.
