Él Szentábrahámon egy tüzes szemű, jóképű cigánylegény, akit Máténak hívnak, és már a második egyetemét végzi.

Isztojka Máté 22 éves szentábrahámi lakos, kolozsvári egyetemista. Édesanyja háztartásbeli, nem sokat ért a betűvetéshez, édesapja, nemzetségének legtöbb férfitagjához hasonlóan, bádogos. A sátoros cigányok sikátorában, a beszédes nevű Vasvári utca vége fele laknak egy picinyke házban, ahol édesanyja ezerráncú szoknyában sepreget, a kályhán víz bezsetel egy nagy fazékban, s amikor kisfia belép az ajtón, a fejkendős fiatalasszonynak felragyog a szeme. Mintha sose látott volna szebb férfit.

De ne menjünk ennyire előre a mesénkben.

Kezdjük a gagyi kultúrotthonban, ahová kiszipolyozott aggyal és lélekkel, az emberekben csalódva, zaklatottan érkezem egy péntek koradélután. Ott állt ez a helyszín makacsul a határidőnaplómban, s a mellette levő program, a szentábrahámi iskola által szervezett 25. Benedek Elek Mesemondó Verseny, amely egyike annak a soknak, ami azon a napon kipipálásra vár. Az eredményhirdetésre érek csak oda, konstatálom az autóban a pityegő benzinlámpa láttán, de sebaj, kihozunk belőle valamit.

Előveszem a fényképezőgépet, ami óv, és eltakar a tömegben. A lencse gyújtótávolsága végighalad a csillogó szemű gyermekeken, a büszke tanárokon, a fényes fonatokon és a rezgő vonókon. (Bánom, hogy nem tudtam korábban jönni.) Majd megakad az egyetlen személyen, aki nem illik a székely ruhás tömegbe. A feketébe öltözött Mátén.

Nézzük egymást, de nem merjük megszólítani. Pedig neki is, meg nekem is szólt az osztályfőnöke, Antal Margit magyar tanár, hogy

van egy cigányfiú, aki olyan okos, mint a nap,

meg kellene mutatni a világnak, illetve: ismerek egy udvarhelyi újságírót, meghívtam a mesemondó versenyre, hogy beszélgessetek.

A díjakat kiosztják, a gyermekek a verseny súlyától megkönnyebbülve énekelnek, nem akarjuk túlharsogni őket, elvonulunk Mátéval a büfébe egy kicsit beszélgetni. Azon vesszük észre magunkat, hogy valaki bekiált: zárunk!

– Biztos mondta az oszi, hogy cigány vagyok

– kezdi félve Isztojka Máté a bemutatkozást. Naná, hogy mondta. Évek óta keresek egy roma nemzetiségűt, aki felvállalja származását, és annak a felelősségét, hogy ha kiemelkedik a tömegből, valamilyen módon példakép, vagy legalábbis egy viszonyítási pont lesz a többi roma számára. Volt, hogy már szinte összejött, aztán az illető politikai okokból visszamondta az interjúadást. Végre találtam egyet, nem fogom visszamondani a találkozást csak azért, mert nehéz napom van.

Magyarok közt egy cigány gyerek

Máté néprajz szakra járt, még hátra van az államvizsgája, azután mesterizni szeretne. Addig is elkezdte a nemzetközi kapcsolatok szakot.

– Hú, ez olyan jó kérdés. Annyit gondolkoztam rajta – próbál válaszolni a kicsit közhelyes, mi leszel, ha nagy leszel barátkozó kérdésre.

– Alapvetően akkor, amikor néprajzra készültem, volt egy olyan elképzelésem, hogy mindenképp szeretném a mi nemzetiségünket, a cigányságot megismertetni a világgal. Ez akkor még nem volt ennyire letisztult, de egyre inkább körvonalazódik ez a cél. A néprajzot láttam a legoptimálisabbnak erre. A nemzetközi kapcsolatokból a kisebbségpolitika az, ami engem igazán érdekel, és hát nem azt mondom, hogy politikus szeretnék lenni, de jó lenne belelátni, hogyan működik a kisebbségpolitika Romániában.

De hogy jutott ő el idáig, és miért marad ki az iskolából a cigány gyerekek zöme? Ez lesz a beszélgetésünk két fő témája: Máté életútja és a cigány kultúra, meg a kettő kapcsolata.

Kezdjük az elsővel: Máté azt gyanítja, hogy azért is szocializálódott ő másként, mint a többi cigány gyerek, mert nem voltak cigány kortársai, csak magyar gyerekekkel tanult együtt az óvodában, iskolában.

– Valószínűleg ezért volt nekem ennyire természetes, hogy én tanulok, mert a magyaroknál ez a társadalmi norma. Miközben a szüleimnek ez nem annyira természetes, és nem megszokott. Nem mondhatom, hogy könnyű volt, hogy megértsék, én tovább akarok tanulni. A középiskolát még megértették, abszolút támogattak benne, de rengetegszer történt, hogy a mikroközösségen belül negatívan nézték azt, hogy elmentem tanulni, vagy más társaságban voltam. Bennem sosem volt ez kérdés, hogy én akarok tanulni, egyetemre járni, ez nekem nagyon természetes volt, miközben nem is volt annyira természetes. Kicsit tele van az életem ilyen paradox helyzetekkel – jelzi Máté azt, hogy a szüleinek és neki sem mindig könnyű az, és nem csak anyagi értelemben, hogy ő tanul.

A tanítók, tanárok hogyan viszonyultak? Nem mondanak le a cigány gyerekekről könnyebben?

Nekem szerencsém lehetett a tanáraimmal, mert minden pedagógus azon volt itt Szentábrahámon, hogy segítsenek továbbtanulni, és az alatt a kis idő alatt, amíg iskolába járnak a gyerekek, minél többet elsajátítsanak az alapokból.

Az egyik tanárnőm is elmondta, hogy neki nem szándéka a nehéz sorsban levő cigány gyereket egyetemre eljuttatni, hanem hogy megtanítsa írni, olvasni, számolni és egy kicsit eligazodni a világban. Annak csak örülne, ha tovább is jutnának, de ezeket feltétlenül el szeretné érni. Én nem tapasztaltam ezt a megkülönböztetést, hogy könnyebben lemondanának rólunk, de ez annak is köszönhető lehet, hogy amikor akkora lettem, hogy ezekre figyeljek, már nem voltak cigány iskolatársaim, mert addigra kivették őket.

Ezerráncú szoknya és kalap

Az, hogy kiveszik a gyerekeket az iskolából, nem azért van, mert a cigányok szándékosan buták akarnak maradni, és erre még büszkék is. Őket más mozgatja, mint az évekig tartó iskolába járás, legalábbis azt a csoportot, amelybe Máté tartozik. Mert sokféle cigány van, az még a kisgyerekeknek is feltűnik.

Összesen vagy 12 féle hagyománytartó cigány csoportot különböztetnek meg a néprajzosok, ebből Székelyföldön és ezen belül Szentábrahámon is kétféle él, mondja Máté, aki előbb a középiskolában, majd a néprajz szakon kezdett reflektálni arra, hogy milyen értékrend szerint működnek a cigányok, és miféle értékeket is képviselnek.

A helyi magyarok is számontartják a különbséget a néprajzban házi cigánynak nevezett csoport, akik nem beszélik a cigány nyelvet, nem hordják a viseletet, és a sátoros vagy gábor cigányok között, akiknek asszonyaik bőráncú szoknyában járnak, a férfijaik pedig széles karimájú fekete kalapot viselnek.

Isztojka Máténak egyszerre könnyebbség és nehézség a tanulás szempontjából, hogy a sátoros cigányok közé tartozik, akik szigorúan őrzik a hagyományokat, beszélik a cigány nyelvet és hordják a viseletet, cserébe viszonylagos jólétben élnek.

A család mindenekelőtt

A kamaszkor és a kiskamaszkor a sátoros cigányoknál a párválasztás, majd a családalapítás korszaka, ezért kevés gyerek jár nyolcadikig iskolába, még kevesebb azután. A lányokat többnyire már negyediktől kiveszik, ők otthon maradnak, és az édesanyjuktól tanulnak főzni, háztartást vezetni, hogy aztán néhány év múlva férjhez mehessenek. A fiúk apjukkal járnak bádogozni. Már egész kicsi korban tanítják őket a csatornakészítés fortélyaira – magyarázza Máté.

– Óriási cink lemezekből hajtogatunk a tetőre vízelvezető rendszereket. Engem is vittek, előbb csak szeget készítenek, később már nagyobb dolgokat is megengednek a gyerekeknek egészen addig, amíg egy teljes munkálatot önállóan el tudnak végezni.

– Én is meg tudok hajlítani egy lemezt, gyerekkoromban hamutálat is készítettünk nagyapának, de édesapámon csodálkozom. Ő se végzett nyolc osztálynál többet, de annyira ért a matekhoz, hogy megbolondulok tőle. Olyan térlátása van, olyan megoldásokat talál ki, hogy megáll az eszem – ovális alakzatokat fed be pillanatok alatt. Édesanyám se járt iskolába sokat, mert ő bözödújfalusi, és pont akkor árasztották el vízzel a falut, amikor kisiskolás volt, el kellett költözniük. De ha nem így történik, akkor se engedték volna valószínűleg tovább. Mégis nagyon sokszor meglep azzal, hogy milyen talpraesett és tiszta gondolkodású – teszi hozzá.

Mivel a család és a szociális kapcsolatok a fő érték, az intézményes tanulás másodlagos kérdés a cigányoknál. Máté mégis átcsúszott a szűrőn.

– Én nagyon szerencsésnek mondhatom magam, amiért a szüleim ilyen rendkívül nyitott szelleműek a tanulás irányában. Valószínű ez nekem is köszönhető, merthogy látták, mindig is szerettem olvasni, tanulni, versenyekre járni. Rengeteget jártam szavaló- és mesemondóversenyekre, és ők látták, hogy szeretem ezt – mondja.

Bizonyos szempontból szükséges lehet a pozitív megkülönböztetés: a kulturális gátat le kellett küzdened, ami sok embert megakadályoz abban, hogy…

– Hogy önmaga legyen – folytatja a mondatot, amikor arról vitatkozunk, szükséges-e, hogy külön romáknak fenntartsanak helyeket az egyetemen. Bár ellenzi a pozitív diszkriminációt, igénybe vette a lehetőséget, mert így érezte biztonságosnak: ha nem jutott volna be magyar vonalon az ingyenes helyre, akkor nem járhatott volna egyáltalán egyetemre. Bejutott volna simán, de végeredményben örül, hogy felhasználta a lehetőséget.

Az egyetemen, ahogy korábban a közép- és általános iskolában is, pozitívan fogadták a társai.

–  Valahogy mindig olyan szerencsés helyzetben voltam, hogy tudták, cigány vagyok, de nem számított senkinek.

Nem éreztem, hogy bármiben hátrány lett volna a nemzetiségem. Inkább előny volt. Az emberek egy csomó negatív sztereotípiával vannak a cigányok iránt, és mindig azt mondták el, hogy én vagyok az, aki ezeket a sztereotípiákat megtöri. Sokszor kérdeztem ilyenkor vissza, hogy jó, de rajtam kívül beszéltek-e mással, és a válasz az volt, hogy nem, mert nem igazán keresték őket.

Olyan megítélésben van részem, ami nem biztos, hogy helyes az irányomban, még akkor is, ha pozitív vagyok, és jók a kommunikációs képességeim, legalábbis szerintem – nevet.

Konkrét előnyt nem tudnék megfogalmazni, csak úgy éreztem azt, hogy szeretnek úgy, hogy cigány vagyok. A csoporttársaimról beszélek konkrétan, a baráti köröm is felnéz azért rám, hogy cigányként eljöttem egyetemre és cigányként foglalkozom intellektuális dolgokkal. Nem így mondták – szabadkozik elhaló hangon – csak nekem így jött le.

A cigányok hogy fogadják azt, hogy te tanulsz?

Annyira nem fontos a mi kultúránkban az intézményes tanulás, hogy van egy-két unokatestvérem, akik ügyesek voltak és jól tanultak, de a szülők nem engedték tovább, mert fontosabb volt az, hogy a gyerek megtanulja az apjától a csatornázást, és szocializálódjon a saját közösségében. A tanulás kérdése nálam mindig nagy gát. Mivel mindig magyar társaságban voltam óvodás korom óta, ezért néha problémát okoz a saját nemzetiségű társaságomban, hogy szocializálódjak. Nincs közös témánk. Lehet, hogy én is tehetek erről, valójában van közös témánk, csak én valamiért nem tudok odamenni.

Mindig attól félek, hogy tényleg nem tudtam abba a társaságba beilleszkedni, és nem biztos, hogy meg tudjuk egymást érteni. Én egy életvidám ember vagyok, mindig jár a szám, beszélek mindenkivel, és amikor avval a társasággal vagyok, elmegyünk lakodalomba, keresztelőbe, ahol több cigány fiatal van, akkor én vagyok a szürke kisegér, aki leül a sarokba és megissza a kis üdítőjét és ennyi. Egy nagyon durva kettős életet élek. Ezt nem tartom hibának, negatívumnak. Talán egy nagyon pici gátat okoz nekem a sátoros cigány részről, de ennyi.

Nem azt mondom, hogy nagyon erőszakosan, vagy bármiféle negatív sztereotípiákat nyomtak volna rám a saját közösségemen belül, de néhányszor megjegyezték, főleg az egyetemi éveimben, hogy te már biztosan nem veszel el cigánylányt, nem vagy a közösség aktív tagja. Nem ezekkel a szavakkal mondták, de nekem ez jött le belőle.

Mit mondhatunk el a sátoros cigányokról a személyes tapasztalataid alapján? Te hogy nőttél fel?

Anyu háziasszony, apu a hagyományos szakmát űzi, csatornákat készít, tetőfedéssel foglalkozik. Anyu 17 volt, amikor férjhez ment, apu 18, amikor összeházasodtak. Rá egy évre születtem én. Apu most 40, anyu jövőre tölti. Én is szoktam nyaranta segíteni a bádogozásban, apróbb feladatokat el tudok végezni. Van egy fiútestvérem.

Milyen cigány szokások vannak? Itt élünk egymás mellett magyarok, románok, cigányok, szászok stb., de mindenki elvan a saját kis burkában. Amíg nem muszáj, nem érintkezünk, és nem is értjük egymást.

Egy nagyon archaikus részét őriztük meg az Indiából származó cigány szokásainknak, már, ha tényleg igaz, hogy Indiából származunk.

A transzcendenssel való kapcsolatunk is teljesen másképp működik, mint a magyaroknál vagy a házi cigányoknál. Ugye Erdélyben nagyon hódítanak a neoprotestáns vallások. A mi családunk is nagyon színes vallásosság szempontjából. Anyu katolikus, apu, én és a tesóm unitáriusok vagyunk. A többi rokon közt vannak Jehova tanúi, baptisták és vidám vasárnaposok.

A cigány vallásnak a babonás része maradt meg nálunk: igyekszünk úgy elrendezni előre a dolgokat, hogy újév első három napján ne kelljen semmit kivinni, és új dolgot behozni a házba. Egy hétre előre felvágunk fát, behordunk vizet, nem szabad sepregetni, csak porszívózni, mert a szemetet abból nem kell kiönteni, lányok nem mehetnek ki. Vizet sem öntünk ki, kivéve éjfélkor, amikor a halottaknak öntünk egy liter vizet, hogy igyanak ők is. A tükör mint a másik világ kapuja, még most is megvan. Ha felpuffad a halott, egy sarlót tesznek rá.

Eladó a menyasszony?

A házasságkötéseknél is megmaradt a hagyomány. A házasságkötés egy hosszabb, 1-2 évet felölelő folyamat, többszintű a kikérés. A fiú elmegy a lányos házhoz, és megkérdezi, udvarolhat-e a lánynak. Utána jön a megkérés, leegyezik a házasságkötés időpontját. Vannak olyan sztereotípiák, hogy megveszik a lányt vagy a fiút pénzért. De itt nem konkrétan adás-vételről van szó, és egyik félnek sem a tárgyiasításáról, hanem az a pénz, amit adnak, az örömpénz. Cigányul mita. Azt jelenti, hogy mennyire boldog az örömapa, hogy férjhez ment a lánya, vagy jó lányt vett el a fia feleségül.

Általában egyenrangú családoknál mindkét fél, mindkét örömapa ad pénzt a másik család férfi tagjainak, a kicsitől a nagyig. Amikor elmennek, hogy elhozzák a lányt, akkor az örömapa vagy a fiú keresztapja ad pénzt a lányos családnál levő férfiaknak, a kisfiúknak kevesebbet, az idősebbeknek többet. És amikor visszamennek a fiús házhoz, akkor a lány apja is osztja a pénzt.

A korral a tekintély is növekszik, ha az illető képes volt megfelelően eltartani a családját, és részt vett minden olyan fontos társadalmi eseményen, mint a házasság, keresztelő stb., jó szociális életet él és hallgatnak rá az emberek. A Maros megyei gáboroknál ez kicsit másképp megy, náluk a 14-15. századi serlegek is befolyásolják a rangot, amik önmagukban is sokat érnek, de az eszmei értékük miatt két-háromszoros árat is fizetnek értük. Csak rangon belül, vagy felül lehet ezeket a poharakat cserélni. Berta Péter beköltözött egy évig hozzájuk, ő tanulmányozta ezt, szerinte ez alapján működnek a házasságkötési rendszerek is.

A cigányságról való érdeklődésem a középiskolában élesedett ki, amikor rengeteget jártam Tudekre, a Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciájára. Egyik évben a cigány népviseletet, másikban a cigányok megítélését vizsgáltam különböző irodalmi szövegekben. Nekem tényleg nagyon megtetszett ez a kutatósdi. Az egyik Tudeken találkoztam a néprajz tanszék vezetőjével, és mondta, hogy nagyon örülne, ha jönnék néprajzra, de annak is, ha egyáltalán más egyetemre.  Alapvetően nagyon szimpatikus volt ez a tudományág, és az érdeklődési köröm mindig is a cigányság körül forgott. Azt vettem észre, hogy ez egy én-keresési út volt: én honnan származom, milyen vagyok és honnan vannak olyan dolgok az életemben, amiket nem tudok esetleg megmagyarázni.

Hogy nézne ki egy olyan cigány társadalom, amelynek a tagjai nem lennének ennyire negatív megítélésűek?

Biztos vagyok benne, hogy nagyon-nagyon hibásak vagyunk abban, hogy negatív sztereotípiákat építenek ránk. A média többnyire csak a negatívakat kapja fel, és a többit nem engedjük megmutatni. Annyira zárt közösség vagyunk, hogy nem jön ki tőlünk semmi.

Mit zártok el? Mi az, amit titkoltok?

Szerintem nincs titok, csak arról van szó, hogy egy önvédelmi mechanizmus ez az egész nagy zártság. Nálunk nagyon fontos, hogy saját nemzetiségen belül házasodjunk, szocializálódjunk. A lányokat általában azért nem engedik iskolába, vagy nagyon ki, nehogy beleszeressen egy magyar vagy nem cigány fiúba. Az én szüleim is attól félnek a legjobban, hogy mi lesz, ha véletlenül egy magyar lányba szeretek bele. Lehet, hogy a 21. században ez nem kellene, hogy probléma legyen, de ha így történne, és az én szüleim beleegyeznének, akkor is kétnyelvűnek és két kultúrájúnak nevelném a gyerekeket. De erről egyelőre nincs szó, igyekszem, hogy én is a saját nemzetiségemen belül válasszak párt.

Mi a következménye a közösség részéről, ha gádzsóval házasodsz?

A mikrotársadalom, a szűk családi köröm valószínűleg elfogadja ezt. De ha nem cigányt találok, akkor én kiszakadok a társadalmi rétegemből, egy másik életet élek. Vannak olyan dolgok, amikből én kimaradok. A szüleim, anyuék és a tágabb rokonság benne maradnak abban a közegben, és nem hiszem, hogy ki szeretném tenni őket annak a komoly lenézésnek, ami ezzel járhat. Sőt, nem szeretném ilyen dolgoknak kitenni a szüleimet! Valószínűleg ezért van ez a zártság, amivel megvédjük magunkat, nem hagyunk rést a falon.

Mik azok az értékek, amit őriztek? Nálunk ugye, büszkeség, ha tanul a gyerek. Nálatok mi?

Nálunk a család a legfontosabb. A korai házasság is ezt szolgálja. Minden közül csak a család a legfontosabb, aköré épül minden. Sokszor több generáció él együtt a nagyszülőktől az unokákig. A fiataloknak egy idő után már van igényük a különköltözésre, de a tizenéves házasoknak arra van még igényük, hogy együtt legyenek a szülőkkel, és mutassanak irányt nekik.

Az, hogy én ezen az úton vagyok, a nagyanyámnak köszönhető, aki mindig biztatott, hogy tanuljak. Ő negyvenöt éves, nagycsaládos cigányasszonyként, akinek már unokái vannak, végezte el a posztlíceumot – ez akár lenézéshez is vezethetett volna.

Neki mi volt a motivációja?

Bár tudnám, meghalt, mielőtt megkérdezhettem volna tőle. A gábor cigány nők nem dolgoznak, ehhez nem volt szüksége a tanulásra. Egyszerűen csak akarta.

Mesét mondani jöttél, az osztályfőnöködtől tudom, hogy ezt kutatod is az egyetemen.

A cigány népmesék lesz az államvizsga témám is. Nagyon szerencsés helyzetben vagyok, nagyapám tud egy csomó mesét – a néprajztudomány nagypapa-néprajznak nevezi, ha a kutató nem megy tovább a saját közösségénél. De én úgy gondoltam, hogyha van ez a lehetőségem, miért hagynám ott, vagy miért hagynám másra, amikor lehet, hogy nekem sokkal egyszerűbben menne, mint egy kívülről jövő személynek.

Mi a különbség a cigány és a magyar népmesék között?

Az a durva, hogy nincs nagy különbség azon kívül, hogy benne van a szegény cigány, a szegény cigányasszony és a szegény cigányfiú, és bele vannak a cigány, vagy román szavak építve. Nagyapámmal vettem fel az interjúkat, aki bözödújfalusi volt. Azt mondta, hogy nagyjából ötven mesét tud fejből, de utólag rá kell jönnöm, hogy nem biztos, hogy tud ötvenet, csak megtanulta a meséknek a vázát, és annyira színes fantáziája van, hogy tudja variálni. Megtanulta a kezdő-, a közép- és végzőmotívumokat, és azokat fejből ki tudja tölteni.

Akkor te találtál egy élő népmesemondót. Egy szerzőt! Nem is tudom, ilyen még létezik-e magyar nyelvterületen, hogy valaki úgy mondja a mesét, hogy nem olvasta már korábban valahol, hanem örökölte az ősi tudást, és azt csiszolja tovább!

Nyilvánvaló, hogy van egy csomó dolog, ami megmaradt neki is, de képes arra, hogy átalakítsa a mesének a szerkezetét teljesen. Ott van a szegény ember, aki elmegy a királyhoz dolgozni, jön a három aranyjuh, megtalálja őket, elveszíti és aztán megint megtalálja, kap a királytól egy csodatévő szamarat és egy csodatévő botot, amivel megveri az ellenséget, a mese vége pedig az, hogy figyelmezteti a gyerekeket: Úgy éljetek, hogy szeressenek benneteket! Ez a germán népmesék mintájára van felépítve, szerintem nagyapám összekombinált három mesét.

A másik nagy témám az orális identitás, hogyan látja és meséli az alany saját magát. Ez is, mit ad Isten, nagyapámmal kapcsolatos.

Ugye Szentábrahámon már nincs olyan közösségi alkalom, amikor nagyapám mesét tudna mondani, a legutolsó időszak akkor volt, amikor a három unokája odaült, és hallgatta. Azóta én is egyszerűen elfelejtettem, hogy ő mesemondó, és akkor jöttem rá, amikor első éven azt a feladatot kaptuk, hogy gyűjtsünk egy interjúalanytól oral history-t.

Annyira agyafúrt a nagyapám! Ha nincs más lehetősége, akkor létrehoz magának egy mesemondási alkalmat: az egyszerű beszélgetések közben a beszélgetőtársból egyszer csak mesehallgató lesz. Reális dolgokat mond el a saját életéről, a katonaságáról meg a házasságkötéséről nagyanyámmal, és mesévé változik a szájában az igaz történet. Ő a szegény ember, a királyfi, a szegény legény, aki megszerzi nagyanyámat, a gyönyörű királylányt.

És az a durva, hogy el kellett mennem egyetemre, hogy felfedezzem ezeket a dolgokat. Ez az, amiért nagyon hálás tudok lenni az egyetemnek, a néprajznak. Volt egy csoporttársam, aki azt válaszolta, amikor megkérdezték, hogy a néprajzzal mik lehetünk, hogy hát minden. És tényleg minden: annyi dologra kapunk rálátást, hogy elképesztő. Valószínű, hogy van még egy csomó ilyen szak, ami „csak” rálátást ad a világra. Ami elég nagy dolog szerintem. Én azt kaptam a néprajztól, hogy ne csak a saját szemszögemből próbáljam meg vizsgálni a dolgokat, hanem a lehető legtöbből, vegyem le a szemellenzőt.

Mit tanultál még a cigányokról a néprajz szakon?

Hargita megyében csak gábor és házi cigányok vannak. Még vannak az országban csurárók, kümpiének, zlatárok stb. Ők a román alföldön élnek inkább. A nőknél, a népviseletben lehet megfogni a különbséget: míg a zlatár nők köténye kerek, a gáboroké szögletes. Az anyaghasználati minőségben és mennyiségben van még különbség, illetve a nyelvben. Egy gábor cigány nő szoknyájában, az előszoknyában 7 és az alatta levőn 13-14 méter anyag van. Ezek nem feltűnő különbségek, de összefüggnek az eltérő életstílussal. A másik feltűnő eltérés – legalábbis nekem, aki beszéli a cigány nyelvet -, hogy ők másképp toldalékolnak.

Te megérted, ha másfajta cigánnyal beszélsz?

Igen. Természetesen elfogult vagyok a saját anyanyelvemmel, szerintem az enyém tökéletes. Úgy kell elképzelni, mint egy magyarországi magyar és egy moldvai csángó közötti különbséget.

Hogyan jegyzed le a cigány meséket?

Mivel nincs közös megegyezésen alapuló cigány írás, én a meséket cigányul veszem fel és a hangnak megfelelő magyar és román betűkkel jegyzem le.

Van-e törekvés a cigány írásbeli kultúra kialakítására?

Tudok arról, hogy léteznek olyan írások, amelyek a cigány nyelvre vannak kitalálva, de én ezekkel nem tudok egyetérteni abszolút, mert nem kérdezték meg a cigányságot, hogy ez megfelel-e.

Van egy csomó cigány aktivista, akik ezzel foglalkoznak, de annyira különbözőek vagyunk, hogy egyelőre nem tudom reálisan elképzelni, hogy minden cigány a földön képes lesz megérteni azt az írást, képes megtanulni ugyanazt a nyelvet. Annyira különbözik a nyelv, hogy ezt nem látom. Pedig belátom, hogy jó lenne.

A magyar esetében sem ment ez zökkenőmentesen, jó sokat vitatkoztak rajta Kazinczyék. Az írásbeliség lehetne az egyik tényező, ami segíthetne egységesíteni, megörökíteni a cigány kultúrát. Itt nagy lehetőségek állhatnának előtted!

Na, ezektől a szavaktól szoktam nagyon megijedni.

Attól, hogy a lehetőségek elvárások szintjén fogalmazódnak meg?

Nem is a külső, hanem a belső elvárásaim szintjén, hogy Hú, igen! Rajtad áll! Ezt meg kell csinálnod. Igazából ez egy óriási teher. Sokszor észrevettem magamon, hogy frusztrál ez a helyzet. Miközben nagyon örülök annak, hogy én lehetek egyike az elsőknek, aki létrehozza ezeket.

A legnagyobb konfliktust a cigányok és a többségi társadalom között az szokta okozni, hogy nem tartják be a többségi társadalom törvényeit. Te hogy látod ezt?

A változtatásra az integráció lehet a megoldás, de erőszakkal nem lehet senkit sem integrálni. Őket kellene megkérdezni, hogy mit szeretnének, mert nem igazán kérdezik meg őket. Talán a gyerekeknél lehetne megfogni ezt a kérdést. A nyáron részt vettem táborvezetőként egy háromnemzetiségű gyerektáborban, ahol napközben játszottunk a magyar, román és cigány gyerekekkel, néha bejöttek a szülők. Lehet, hogy ez a jó irány, amikor a gyerekeken keresztül fogod meg a szülőket.

Nagyon különbözik a kultúra, próbálják kívülről megváltoztatni, de nem megy. Például kitelepítik a cigányokat tömbházakba. Hát, az nagyon furcsa lehet nekik. Hiába a könnyebbség, hogy a falból folyik a víz, és meleg van bent, ha elszeparálják őket egymástól. Azelőtt meg voltak szokva azzal, hogy egész nap kint vannak az utcán, és mindenki ott van velük.

Talán ez az, ami közös a cigányokban: az együttlét.