Fotó: SOÓS Róbert
Hogy miért írok én is erről a könyvről? Mert itt, az Udvarhelyi Hírportálon megjelent egy frusztrációból és irigységből sarjadzott, sok szempontból kifogásolható gyűlöletbeszéd a Nemről, s talán mert nem feledhetem azt a kedves, szeretettel és szenvedéllyel teli, érzékeny kislányt, aki Kemény Lili volt, és akit láthattam felnőni nyolcéves korától, minden nyáron.
Replika rovatunkban olvasói leveleket közlünk. A tartalmukkal a szerkesztőség nem feltétlenül ért egyet, ám fontosnak tartja, hogy nyilvános viták fóruma legyen és minél több véleménynek hangot adjon. Amennyiben a véleményét megosztaná, küldje el azt a szerkesztoseg@uh.ro e-mail címre.
Nem lehetett nekik (Lilinek és Zsófinak) elég székely népmesét, illetve Benedek Elek-mesét mondani Ivóban. Közös képünk is van, amint a Hargita tetején kövekből kirakott Nagy-Magyarországban ülünk, Ági, Lili, Zsófi és én (talán még sincs szakadék Budapest és Erdély között). Hogy akkor én most biztosan elfogult vagyok? Jelen helyzetben ez bizony könnyen megeshet. De legalább nem a rosszindulat vezérel, amikor el szeretnék mondani egy másik véleményt, más nézőpontból.
Hogy miért csak most írok? Mert én a Nemnek csak a harmadik kiadásából tudtam egy példányt szerezni, s mert idáig tartott, amíg le tudtam ülni, hogy megírjam a könyv (s több róla szóló kritika) elolvasása után, amit fontosnak gondolok.
Feltűnt, hogy szanaszét idézik a regény egy-egy részletét, főként amit a könyv első részében a Kemény-Szirmay családról megtudhatunk. És (kevés kivétellel) meg sem említenek olyan részleteket, amelyek közül ha valaki egyet is megért, és hagyja, hogy megérintse, már eszébe sem jutna útfélen hagyni, vagy bárhol, ezt a könyvet.
