Még egyszer minket nem ölnek meg

Ella és Ágnes eljöttek Izraelből, hogy meséljenek családjaikról, az Udvarhelyről elhurcolt zsidókról.
Fotó: Pál Edit Éva, Szilágyi István; Sámson Ágnes személyes archívuma

Egy hónapja még nem is ismerték egymást, pedig mindketten Udvarhelyen születtek, zsidó családokban, felmenőiket összegyűjtötték és elhurcolták munka- és haláltáborokba a nyilas terror idején, a „magyar világban”. Két hete Izraelből tértek vissza néhány napra, hogy gyújtsanak egy gyertyát a zsidó közösség emlékére szervezett rendezvényen, amely őket is összehozta.

Maizels (sz. Sámson) Ágnes volt az első zsidó gyerek Udvarhelyen, aki a holokauszt után született, 1946-ban. A háborút és a holokausztot túlélő édesapja, édesanyja rég meghaltak, ő férjnél van, gyógyszerészként dolgozott nyugdíjazásáig, van két fia, unokái, ők is mind Izraelben élnek. Már csak különféle alkalmakból jár vissza Udvarhelyre.

Jakabovits Ella annak a Schwächter Ernőnek az egyedüli lánya, aki túlélte a munkaszolgálatot, és megírta az udvarhelyi zsidóság deportálásának történetét. 1948-ban született, de már két és fél éves korában, ‘50-51-ben Bukarestbe költöztek, ahol zenekonzervatóriumot végzett, ma is hegedül egy zenekarban. Van két fia, hat unokája, 99 éves édesapját gondozza. Ella 1974 óta másodszor jár Udvarhelyen, legutóbb a férjét hozta el, hogy megmutassa neki a várost.

Sok a közös nevező emlékeikben, családjaik történetében, mégis másképp gondolkodnak a múltról, a hazáról. Ettől igazán izgalmas az a beszélgetés és az a séta, amelyet velük ejthettünk a városközpontban.

Mi történt a családjukkal?

„Édesapámat elvitték a magyarok, a fiatal zsidó férfiakat mind elvitték 1941-42-ben, egészen Ukrajnáig mentek, gyalogosan, a katonák előtt sáncot ásni” – vág bele Ágnes. Sámson József végül az ausztriai Matthausen-ben, egy náci munkatáborban kötött ki. Nagyon nehéz, borzalmas körülmények között tartották őket, majdnem semmi ennivalóval, hidegben, cipő nélkül kellett dolgozniuk.

Onnan csak akkor menekültek, amikor már vége volt a háborúnak, és felszabadították őket az oroszok. József a testvérével, Andorral indult útnak, de ő tífuszt kapott menet közben és belehalt. Nem élte túl Ágnes anyai nagybátyja sem, aki velük tartott hazafelé.

Auschwitzban odaveszett édesapjának első felesége és a kislányuk, Ágica. „A nevemet tőle kaptam”.

Ágnes úgy tudja, hogy apai nagyanyját, Sámson Rózát az unokájával együtt rögtön elgázosították, ahogy megérkeztek. Csak a fiatalokat fogták munkába. „A kisebbik testvére anyámnak 13 éves volt”, háromszor húzta ki őt a halál torkából. Amikor szortírozták a zsidókat Auschwitzban, akkor a saját életét kockáztatva szedte ki a halálra ítéltek közül.

Édesanyja, Gold Eszter a két leánytestvérével együtt került a lengyelországi haláltáborba, nagy szerencséjükre három-négy hónappal később kerestek fiatal, vékony kezű lányokat, elvitték őket egy csehországi elektromos gyárba dolgozni, így élték túl a háborút. „Ott már elég jó életük volt, legalábbis viszonylag. Kaptak egy-egy szelet vajaskenyeret cukorral, ezt mondták. Ez volt a legjobb étel, amit ettek. És priccsen aludtak, ami már luxus volt”. Őket is az oroszok szabadították fel 1945. április 9-én, majd vonattal, gyalog, szekéren értek haza, másfél hónapig utaztak.

Anyai nagyanyja, Gold Bella sem jött vissza többé, őt két hónappal korábban vitték el Budapestre 1944. április 20-ára. „Összeszedtek pár zsidót Udvarhelyről is, hogy ünnepeljék meg Hitler születésnapját”. Írt egy lapot a vonaton és kidobta az ablakon: „Gyerekek, ne szomorkodjatok, visznek engemet munkába”. Az üzenet célba ért, de már sosem tért haza, és a mai napig nem tudják, hogy melyik táborban halhatott meg.

Apai nagyapja, Sámson Lajos még a holokauszt előtt meghalt, a Tábor-negyedi zsidó temetőben van eltemetve. „Legalább van sírja, mert másoknak még az sincsen” – jegyzi meg magában Ágnes.

Ella édesapját a magyarok elvitték munkaszolgálatra Oroszországba, gyalogoltatták, dolgoztatták őket. Az ő apját, anyját, testvérét előbb a vásárhelyi téglagyári gettóba, majd Auschwitzba deportálták, ahonnan az Ella nagymamája már soha nem tért vissza. Nagyapja újraházasodott a háború után, nagybátyja, Artúr egy keresztény családba nősült. Nem lehet felfogni, hogy min ment keresztül az apja, mondja. Ennek ellenére kacag, csak akkor szomorú, ha kérdezik a történtekről, vagy felriad álmából.

Hogyan történhetett meg?

A Patkóban gyűjtötték össze őket, bevitték a tanítóképző tornatermébe, onnan Vásárhelyre a gettóba, a téglagyárba, és a környékbeliekkel együtt hurcolták őket Auschwitz-ba. „Mindenki kapott egy lapot, hogy jelenjenek meg egy bőrönd ruhával, amit Auschwitz-ba érve a vonatban kellett hagyjanak. Munkába viszik őket, azt mondták nekik, de már sokan tudták, hogy valójában haláltáborba” – meséli Ágnes. A Goldok okosabbak voltak, jegyzi meg, hiszen ruha helyett élelmet pakoltak a bőröndbe, és ebből adtak a Sámsonoknak.

„Eddig nem volt erőm idáig eljönni” – sóhajt fel Ágnes a református kollégium (volt tanítóképző) tornatermének kapujánál. Itt aludtak az udvarhelyszéki zsidók közvetlenül a deportálás előtt.

Összesen 310 embert vittek el, tíz százalékuk, ha visszatért, 276-an odavesztek. A magyar csendőrség, udvarhelyi nyilasok hajtották végre a deportálást, német katona nem is volt jelen. Ágnes telefonon kapcsolja nagynénjét Izraelből, hátha többet tudna erről mondani.

Az akkor 13 éves Gold René sem tudja, hogy kik voltak, honnan jöttek azok a csendőrök, a nyilasok, akik őket összeszedték a Patkóban. Arra viszont tisztán emlékszik, hogy el akarták venni a bőröket az anyjától, akit lekommunistáztak, amiért nem akarta ingyen adni őket, hacsak nem a szegényekhez kerül. „Házról házra szedték össze a zsidókat, végighajtottak minket az utcán, majd elvitték. Mindenki a földön kellett aludjon, saját magának csinált sátrat a feje fölé, nem adtak semmiféle (szállás)lehetőséget. Ételt nem adtak” – meséli előbb elkeseredetten, majd egyre inkább felháborodva.

A jelenleg panzióként működő főtéri épületben volt a Gold család szűcsműhelye, ahonnan Ágnes nagymamájától el akarták kobozni a bőröket a nyilasok.

„Mutassanak egy zsidó embert, aki börtönbe került. Mind becsületes munkás emberek, állampolgárok voltak, nem öltek, nem verték a feleségüket. A fájdalom csak ordítani tud, hogy ilyesmi megtörténhetett, ártatlan embereket, gyerekeket összeszedtek, mint a disznókat. Ki törődött velünk? Senkik voltunk már a saját hazánkban, ahol megszülettünk. De az már nem hazánk, hál’istennek van hazánk, aki megvéd és fegyvert fog, nem, aki üt és ver a semmiért. Ez a borzalom, ezt kellett nekünk végigcsinálni. Csak egy hétre küldeném őket Auschwitzba, nem hónapokra vagy évekre, hogy nézzék meg, hogy meg vagy fagyva egy szál rongyban, se cipőnk, se bugyink nem volt, és úgy kellett megjelenni minden reggel, hogy meg tudjanak számolni. És aki meghalt, kicipeltük őket, hogy megszámolják őket. Stimmelni kellett, bánták is ők, hogy mi éhen megfagyunk. Hogy az Isten verje meg őket!

Édesanyám elment a református kollégiumkertbe, és arra kérte az igazgatónőt, hogy engedje meg, a kislánya hadd üljön a hátsó padban, lássa szegény, hogy ott van, ne nézze a többi gyereket az ablakból, hogy mennek iskolába. Voltam vagy három napot, amikor magához hívott, és azt mondta: Nem tudlak, fiam, tartani, mert azt mondták a szülők, hogy zsidó gyerekkel egy levegőt nem bírhat az ő gyerekük. Ez Székelyudvarhely népe volt! Inkább ne bírták volna a levegőt. Nekünk már csak fájdalom, nekünk már nem haza” – emlékszik vissza könnyeivel küszködve Gold René. Ezt a történetet Ágnes is most hallotta először.

Bevonul a magyar hadsereg Udvarhelyre 1940-ben. Akkor még senki sem láthatta előre, hogy mi fog történni a „magyar világban”.

Ágnes sem tud olyanról sem, aki bújtatta volna vagy mentette a zsidókat Udvarhelyen. „Semmi ellenkezés, ellenállás nem volt a lakosság részéről. Kérdeztem édesanyámékat, hogyan létezik, hogy senki sem segítette őket. Abban a percben, amikor a sárga csillagot fel kellett tegyék, még a legjobb barátnők is másfelé néztek az utcán”.

„De ha nem volt itt német katona, akkor mitől féltek?” – kérdi értetlenül, majd ellenpéldával folytatja: „A bulgárok a vonatok elé álltak és nem hagyták, hogy elvigyék a zsidókat.” Úgy tudja, hogy a legtöbb zsidó Romániában is megmaradt. Ella úgy gondolja, hogy másképp cselekednek az emberek, amikor fegyver van a kezükben és parancsot kapnak. „Nem, neem!” – vág közbe Ágnes, mert szerinte a haszonlesés, irigység vezette az embereket, elvenni a zsidók házát és elrabolni mindenüket. Egyikük sem tud olyanról, hogy bárkit is felelősségre vontak volna, Ella halványan emlékszik egy névre az édesapja könyvében.

A nagyszülői (Gold) háznál, a Tomcsa Sándor utcában.

Amit Ágnes a legszomorúbbnak tart, hogy fél évvel a felszabadulás előtt az oroszok már a határnál voltak, és a magyarok azzal foglalkoztak, hogy megöljék a félmillió zsidót Magyarországról. „Hogyan létezik, hogyan engedték elgázolni a nagyszüleimet?” – kiált fel. Nem érti, hogyan lehetett lelkiismeretük ezt művelni. Talán nem is volt. „Mi lenne máma, ha ezek élnének? Az összes Nobel-díjas magyar zsidó volt. Nincs mit mondani” – kesereg magában.

Mindeközben Fogarason, ahol Ella édesanyjának családja élt, a zsidókat „csak” kitették a házukból és dolgoztatták, istállóban laktak egész télen, de nem deportálták őket, vagy akit mégis (Transznisztriába), azt nem gázolták el. „Szegény nagyapám át akart menni a határon, de a nagymama (akit elvittek Hitler születésnapjára), lebeszélte róla, azt remélve, hogy majd elmúlik a zsidóellenesség”. Valószínűleg túléli ő is, ha megfogadta volna, és elmennek akkor – jegyzi meg keserűen Ágnes.

A felszabadítás után

„Nem hiszem, hogy nagyon örvendtek nekik, mert a lakásaikba beköltöztek és mindent elvittek, elloptak. De elölről kellett kezdeni az életet” – válaszol Ágnes, hogy miként fogadhatták őket az udvarhelyiek, amikor hazatértek a háborúból. Mai napig sajnálja, hogy nem kérdezte meg édesapját, hogyan tudta újrakezdeni, miután mindenkit és mindent elvesztett. Hogyan tudtak megmaradni és itt lenni, azok után, ami történt? „Úgy néz ki, az élet erősebb, mint a halál” – zárja szavait.

Ella egyenesen csodának tartja, hogy ezek az emberek túlélték és családot alapítottak. Nem szerelemből házasodtak, mondja, siettek családot alapítani, a pár nélkül maradt túlélők gyorsan egymás között házasodtak újra. Ágnes megemlíti, hogy szülei között például húszéves korkülönbség volt. „Más idők voltak” – ebben egyet is értenek. Ellát a férjével tulajdonképpen a szülők hozták össze őket, mert a családok jól ismerték egymást. „Talált a szó, szerencsére” – meséli nevetve Ella. „Azt mondták, hogy az első zsidó fiú, amelyik megkéri a kezünket, azé leszünk”.

„Azt hiszem, jó életük volt a háború előtt – tér vissza családja történetéhez Ágnes – Amikor apám visszajött, tovább vitte a nagyapától örökölt fűszeres en-gros-t, gazdag volt. Anyám felől a Gold családnak volt egy műhelye, bundákat csináltak, ők is jól megvoltak, de amikor visszajöttek a deportálásból, a két lány és az apjuk rögtön elmentek Izraelbe. Nem tudom, mire vártak az én szüleim. Amikor nacionalizáltak, mindenki el akart már menni”.

Sámson Lajos első háza, ahol az üzlete is volt. A román hadsereg bevonulásakor gyúlt ki 1916-ban.

Ella úgy emlékszik, hogy a családja viszonylag szegény volt, viszont alapítottak egy szifongyárat a ‘30-as években, hordták a vizet a vendéglőknek. „Dolgoztak, és lassan-lassan építettek házat maguknak a saját kezükkel”, de eladták még az államosítás előtt, másnap pedig a „pénzből vettek egy hálóinget. Szóval nem volt pénz. Nem volt vagyon” – meséli Ella.

Apja a bevonuló orosz hadsereggel tartott a felszabadítás után, és „nagy kommunistaként” jött haza 1946-ban Oroszországból, ahol egy évig pártiskolában volt. „Ami igaz, az igaz, ők (a szovjetek) szabadítottak fel minket. Ha az oroszok nem harcoltak volna, nem hiszem, hogy végeztek volna a németekkel” – teszi hozzá Ágnes. Szóval Schwächter Ernő nyomban párttag lett, majd rádiósnak hívták Bukarestbe a magyar szerkesztőségbe, már az ötvenes évek elején, akkor kerültek el Udvarhelyről.

Ella keresi, de nem találja, hogy férjének anyai felmenői, a Strasserek hova tértek vissza lakni a háború után. Az „ügyes kezű” Strasser István bácsit emlegeti, aki gépész volt a moziban, ő vetítette a filmeket.

A Sámson család viszont majdnem 20 évig élt még a román államhoz visszakerült Udvarhelyen. Ők nem léptek be a pártba, Ágnes szerint azért sem engedték ki őket (Izraelbe), mert azt mondták, hogy kulákok, de örültek, hogy legalább kaptak munkát. Édesanyja gépírónő volt a villanyvállalatnál. Édesapja folytatta a kereskedést, de 1950-ben államosították a nagyapa alapította családi üzletet, és egy könyvesboltban lett intéző, ahonnan füzeteket, könyveket szállítottak az (állami) iskoláknak.

Minket a kommunizmus védett. Nem érezted, hogy zsidóznak” – jut eszébe még erről a korszakról egy történet: „Nagyon rossz tanuló voltam, nem tanultam meg egy Eminescu verset, és erre a tanárnő azt mondta: Cum poți să mănânci pâinea României? (Hogyan eheted Románia kenyerét?)”. Amikor elpanaszolta édesanyjának, hogy mi történt az iskolában, ő nyomban jelentette a pártnak, és az megfedte a tanárnőt.

„Sokat nem meséltek, hogy ne szomorítsák az életemet, de esténként összegyűltek nálunk römizni a barátok, és gyermekként mindig hallgatóztam. Akkor meséltek arról, ami velük történt Auschwitzban és a munkaszolgálatban. Így nőttem fel, hogy az egész holokauszt az én vállamon volt” – emlékszik vissza könnyeivel küszködve Ágnes, akit 14 évesen sokkolt az Anne Frank életéről szóló film. Azóta „nincsen könyv Auschwitzről”, amit ne olvasott volna el.

„Olvastátok Elie Wiesel-től Az éjszakát?

Olvassátok el” – ajánlja kapásból. Arról szól, hogyan élte túl a halálmenetet Auschwitz-ból, amikor visszavonult a német hadsereg. Udvarhelyről Salamon Ernő és Böhm Ella (az orvos Jenő lánya) is ott voltak, túlélték azt, és hívták őket Nürnbergbe tanúskodni a nácik ellen. „Télen, hóban hajtották őket maguk előtt és aki elesett, az meglőtték”.

A Patkóban felállított térinstalláció fényképein felismertek néhány rokont mindkét családból, akiket elhurcoltak.

Ellában elég későn tudatosult, hogy mi történt az udvarhelyi zsidósággal, mert nem beszéltek róla a családban. Akkor jött rá, amikor az édesapja a könyvét írta, érdeklődni, levelezni kezdett másokkal. Tudta, hogy a megölt nagymamája után kapta a nevét, de semmi többet. Sokáig tabutéma volt és a bukaresti környezetben nem is volt kivel megosztani. Nem zsidóként nevelték, nem éltek zsidókkal, mondja. „Ne felejtsd el, hogy kommunista volt az apja” – szól bele Ágnes. Viszont egy idő után ő is belátta, hogy a kommunizmus nem az, amire gondoltak. „Kinyíltak a csipái” – helyesbít Ella.

Ágnes öt-hat családra emlékszik, akikkel tartották a kapcsolatot, a legtöbben elmentek, Sámsonék maradtak utoljára Udvarhelyen. Ágnes román osztályba járt iskolába, szerinte nem is annyira az érvényesülés miatt, hanem a magyarok iránti haragból adták oda a zsidó gyerekeket. A középiskolából azonban alig egy év után kidobták, mert családja feliratkozott az izraeli kivándorlásra. Már ötvenben kérvényezték, de lezárták a határokat, nem kaptak útlevelet. Ezért a marosvásárhelyi Bolyaiban kellett folytatnia tanulmányait, és majd csak az érettségije után, 1965-ben ment el a szüleivel Romániából.

Exodus Izraelbe

Két nagynénje már odakint várta őket. Fejenként 70 kiló „rongyot” lehetett kivinni, csakis ruhákat, abroszokat, törülközőket, semmilyen értéket, semmi pénzt vagy ékszert, képeket se. „Jól meg is nézték a csomagokat a román határőrök”.

Néha nem találják a szavakat, egymástól románul vagy héberül kérdezik a helyes fordítást. Nem is csoda, alig van már kivel beszélni magyarul.

„Izraelben hál’istennek jól vagyunk” – számol be Ágnes. Gyermekeit, unokáit is el akarja hozni, hogy lássák, hol laktak a nagyszüleik, de ők már „csak csúfolkodni tudnak magyarul”, mert a férje sem magyar származású, csak héberül beszéltek egymás között. Nem is tudja, hogy nem felejtett el magyarul, hiszen nincs is kivel beszélnie. Édesapja negyven, édesanyja húsz éve már meghalt, csak egy udvarhelyi barátnője él Izraelben, akivel „egyszer-egyszer” beszélnek. Elláék nem is keresték az udvarhelyieket, de úgyis megtalálták egymást. Ma is a magyarajkúak összetartanak, „talál a szó”, mondja.

Az új bevándorlókat betették egy iskolába, Ágnes egy jeruzsálemi bentlakásba került, félév alatt megtanult héberül annyira, hogy „nem tudták eladni”. A szüleinek nagy szerencséjük volt, mondja, mert az édesapjának volt egy unokatestvére, és volt egy bőrgyára – ahol még Kennedyné is vásárolt – és munkát adott nekik. Minden elrendeződött, így Ágnes is tovább tudott tanulni, hogy gyógyszerész lehessen.

„Nézd meg, mit csináltunk Izraelből

70 év alatt, hol van az ezeréves Magyarország és Románia hozzá képest?” – és nyomban válaszol is rá: „gyönyörű országot” építettek az új bevándorlók, pedig „betegek emberek” voltak, a csúcstechnológiát emlegeti, amiről észrevétlenül a hadiiparra csúszik át. „A világon elismert rakétáink, legjobb fegyvereink vannak, a legjobb katonaságunk” – dicsekszik. Amikor azt kérdezem, hogy miért olyan fontos számára a hadsereg, azt mondja, hogy meg kell védje polgárait Izrael. „Még egyszer minket nem ölnek meg, most már nem tudnak legyőzni minket, hál’istennek”. Ágnes szerint ma is van a világban antiszemitizmus, de itthon már nincs, abból az egyszerű okból, hogy már nincsenek zsidók.

Ella már felnőtt nőként érkezett férjével és az első fiúkkal Izraelbe 1975-ben. „Akkor azt éreztem, hogy 25 évig sötétségben éltem. Egyből érzed a szabadságot, annyira, hogy mindent újra meg kellett tanulni, mert úgy nevelkedtünk, hogy csak egyféleképpen szabad csinálni a dolgokat ” – meséli, hogy milyen volt az érkezés Izraelbe. „Én pedig azt, hogy végre hazaértem” – teszi hozzá Ágnes.

Ella azért érezhetőnek tartja a különbségeket, az európaiakat civilizáltabbnak tartja az őshonosoknál, de Ágnesnek erre is van replikája: „Inkább nem bölcsködnék a civilizációval, mert a Beethoven népe, a nagy európai civilizáció gázolta el az embereket. Akkor inkább legyünk primitívek, de ne csináljunk ilyet”. Ella szerint nem az a lényeg, hogy ki milyen kulturált, ki milyen okos, hanem, hogy embernek neveljük a fiatalokat.

A szülőföld és a haza nem ugyanaz

Ágnes mindig is el akart menni Izraelbe, mert az volt az érzése, hogy azt, ami nem védte meg a polgárait, az ő családját, nem nevezheti hazájának. „Vannak még barátnőim Udvarhelyen, akikkel az iskolában együtt jártam, de a hazám az Izrael”. Ezt a beszélgetés során többször is erélyesen hangsúlyozza, még akkor is, amikor véletlenül és reflexből a hazatérés kifejezést használjuk előtte, utalva az udvarhelyi tartózkodásukra. „A haza vigyáz az embereire, nem öli meg őket. Minden nap megköszönöm, hogy van Izrael” – érvel. Udvarhelyre csupán látogatóba jár, javít ki minket minden alkalommal.

Az új Sámson-ház a húszas években épült, az emeleten laktak a háború után még 19 évet. A földszinten működött a családi fűszerbolt, amíg el nem vette a kommunista állam az egész épületet. A rendszerváltás után pedig csak részben szolgáltatták vissza.

Amikor Udvarhely utcáin jár, mindig arra gondol, hogy szegény szülei, szegény nagyszülei vajon hol mentek, vajon mit csináltak. „Mindig összezavar engem. Nem hagy engem nyugodni. Csak azért jövök vissza, hogy a temetőt rendezzem, és mert – sajnos – visszakaptam a házat”.

Édesapjának volt egy barátja, aki írt neki egy levelet 2004-ben, hogy küldjön 400 dollárt, mert kijött egy törvény, hogy visszaadják az államosított házakat. Nem is reménykedett, de elküldte, és következőkor már azért hívta, hogy jöjjön aláírni a papírokat. „Meg kellett mutatnom az aktákat, hogy én vagyok az egyetlen örökös”, miután apjának a lánytestvére is odaveszett Auschwitzban. „Hát hol legyenek, vagyis hol nincsenek? Nem volt semmi bizonyítvány a halálukról”. Bár meg tudná mutatni, hogy élnek, nem is kell a ház, mondja. „Ezelőtt pár évvel meg akarták venni, de nem volt lelkierőm eladni, mert a szegény nagyapámé volt. Most már el akarom adni” – sóhajt fel Ágnes.

Ella jóval derűsebben látja a világot, jól érzi magát Udvarhelyen, talán a nosztalgia teszi, hiszen gyerekként járt haza Bukarestből (ahol apja rádiósként dolgozott) a nyári vakációkban, az itthon maradt rokonokhoz, Goldsteinékhez, akik a Kőkereszt Szuper helyén működtettek üzletet. „Barátkoztunk mindenkivel, nem volt semmi probléma, nagyon jó volt”.

Ágnes szerint azonban a kellemes emlékeknek semmi közük ahhoz, ami történt. „Szerintem mindenki úgy kellene érezze magát, ahogy én. A te népeddel csinálták, nem az számít, hogy a te nagyszüleid maradtak ott vagy a másé”. Ellának erről a barátnője jut eszébe, aki azt mondta, hogy ő Magyarországra nem megy többet. „Én sem, a Dunán nem tudnék hajóra szállni” – vágja rá Ágnes, emlékeztetve a budapesti nyilas terrorra.

A vallás és a tradíció sem ugyanaz

Ella szerint nem voltak vallásosak, de a szokásokhoz tartották magukat, a nagy ünnepekkor a családok mindig összegyűltek. „Nem voltunk egyáltalán vallásosak”, erősíti meg ebben Ágnes, de emlékszik egy imaházra, ami odaveszett, szomszédságában éppen a Schwächter család lakott. Két dátumra emlékszik, amikor oda mentek imádkozni, újévkor és a Jom Kippur (böjt) ünnepre. Pászkát, hanukát nem tartották, s gyermekek voltak még, inkább játszottak. Különben is, a kommunista államban már nem volt vallás, se keresztény, se zsidó, általános tilalom volt – magyarázza picit más megközelítésből Ágnes.

Az udvarhelyi imaház belülről, mielőtt kiürítették, majd lebontották volna.

„A vallás egy dolog, a szokás, a tradíció más dolog. Az nagyon fontos, mert minden népnek muszáj megtartani” – mondja Ella, Ágnes pedig egyetértően bólogat, szerinte a nagy többsége Izraelnek nem vallásos. Azokat tartják hívőnek, akik buzgón járnak a templomba, és „reggeltől estig” képesek ott ülni. „Én péntek este meggyújtok egy gyertyát, de azt is csak édesanyám halála óta” – mondja Ágnes, aki szerint a holokauszt nagyon sok zsidó ember hitét megrendítette.

Auschwitz után nagyon nehéz Istenben hinni. Hogyan is lehetne, ha engedte, hogy öregeket, gyerekeket elgázosítsanak? Isten nagyon szépen vigyázott ránk, a népére. Hol volt az Isten? – sokan kérdik”.

Ki, mi maradt Udvarhelyen?

Nincs semmi – mondják, amikor azt kérdezzük, hogy van-e bármilyen felirat vagy látható emlék, ami az eltűnt zsidó közösségre emlékeztetne Udvarhelyen. Majdnem minden városban van emlékmű, ezért javasolták a múzeumigazgatónak, hogy tegyék be a turisztikai körforgásba, hadd látogassák meg azok a zsidók, akik látogatóba jönnek. Legalább tudják meg, hogy voltak zsidók Udvarhelyen. Végül egyedül a Glück maradt a városban, talán eladta a helyet, nem tudják ki bontotta le az imaházat. „Legalább egy emléktábla, hogy volt, létezett, az jó lett volna” – teszi hozzá Ella.

A Tompa László utcai imaházból már csak az egyik fal maradt meg, amely elválasztja a két szomszéd telket egymástól. Az egyik tulajdonos elmondása szerint a 60-as évek végén már nem működött, majd a 90-es években elárverezték és lebontották az omladozó, korábban kiürített épületet. Ella itthon maradt (Schwächter) rokonait annak idején az imaház melletti lakóházba fogadta be a hitközösség, de az utolsó bérlők már keresztények voltak. Tudomásuk szerint nem is maradt senki Udvarhelyen: „Nincs már egy zsidó sem itten, csak egy félig zsidó van, a Spierer (Elek)”, akivel tartják is a kapcsolatot.

A holokauszt-megemlékezés hallatán meg is voltak lepődve mindketten, hogy 75 év után valakinek eszébe jutott, hogy azt a 280 udvarhelyszéki zsidót megölték. „Úgy éreztem, hogy a szüleim szerették volna, hogy itt legyek. A férjem is azt mondta, hogy itt kell lennem” – hangsúlyozza Ágnes. Fájlalják viszont, hogy még egy „monumentet” se csináltak, azt is ők kellett állítsák a nagy zsidó temetőben, a kicsi zsidó temetőt az Éltetőkút utcában senki nem gondozta. Annak idején kérte a vásárhelyi hitközséget, de nem vállalták, ezért Ágnes magára vette a terhét.

A holokauszt-emlékműnél, a Tábor-negyedi zsidó temetőben. Átadta a kulcsot a polgármesternek, aki ígéretet tett a gondozásra.

Ágnes már csak minden 5-10 évben jár Udvarhelyre, de csak ha muszáj. Egy év múlva megint kell jöjjön osztálytalálkozóra. Sajnos, mondja, pedig vannak barátai, de van egy lelki nyomása, amit nem képes feldolgozni. Azt mondogatták a családjában, hogy – keresztény létére – éppen René nagynénjének a férje a legjobb zsidó, nagyon szerette Izraelt, és egyszer se jött vissza Udvarhelyre.

Nem lehet elfelejteni, nem lehet megbocsájtani, nem lehet megmagyarázni, nincsen rá szó”.