Telefonon hívtam fel, hogy a medvejárás részleteiről érdeklődjek nála. Aztán, kérlelő hangon hívott, hogy menjek ki hozzá, nézzem meg a saját szememmel is. Éreztem egy szomorúságot, kétségbeesést a hangjában, ezért kocsiba pattantam, hogy megnézzem a pusztítást az Ugron Gábor utcában. Annyit mondott nekem, hogy parkoljak le a hősök sírja mellett, hívjam, ha megérkezek.
Leütöm az indexet balra, ötven méter után megállok. Elhaladok két ember mellett, akik egy autó csomagtartója mögött fertőtlenítenek. Mikor hívom a gazdát, akkor látom, hogy hozzájuk jöttem. Zsebre akarom vágni a buletinemet, de nem találom a kocsiban. Odaszól a juhász nekem:
– Maga ne buletinezzen, mi medvevadászatra megyünk, oda nem kell!
Elindulunk a helyszín felé, egy kicsi utcában ismerkedünk. Úgy vettem észre, hogy érkezésem előtt boroztak a kollégájával.
– Félnek-e a koronavírustól? – kérdem tőlük.
– Egyáltalán nem, ma már fertőtlenítettünk. Elvégre, megint húsvét van – mondja.
Baktatunk az utcán kifelé, közben közös ismerősöket keresünk. Régóta van a szakmában, ismer minden juhászkollégát a környéken. Elmeséli, hogy neki nincs újságíró ismerőse, de egy barátjának van, ezért vagyok most itt.
– Igazából én nem bízom a kárpótlásban, csak egy jó sztorit akartam. Hogy valaki jöjjön ki, fényképezze le, írja le, hogy mi történik itt – mondja. Tudósítsunk arról, hogy
élete munkáját fenyegeti a medve,
jó lenne tenni valamit ellene. Érzem, hogy akár elkeseredésében poharazgatott a minket kísérő férfival. Látom a szememmel a kárt, amit a medve okozott. Tudom, hogy ez a medvecsalád rákapott a juhokra, hogy komoly bajban vannak a gazdák.
De az kutyafasza, hogy a tévében hogyan helyszínelnek! Mózes bácsi olyan alapossággal vezet körbe a birtokon, hogy a laborban nem csinálnak ilyen vizsgálatokat, nem rekonstruálnak úgy, ahogy Szombatfalván.
A karámhoz érkezve bemutatja a ledőlt lészát, amit a riadt állatok vertek le. Mutatja a cüveket, ahonnan kifordult a lésza, közben futtatja, hogy a kétszáz állat milyen súllyal nyomhatta a karámot.
– Na, ezt nézze meg maga. Mi szarta ezt? – mutat a karám közepén található hozzávetőleg negyedkilós medveszarra. Aztán három vérfoltot járunk körül, kis területen ölt meg a medve három állatot, egyiket odébb vitte.
– Ilyet még nem láttam én sem. Nézze meg, hogy a lészát lerágta a bocs a bozót felől. Átemelte az állatot, nézze meg milyen véresek a deszkák! – mutatja körben a kezével a karámot. Az út felőli részén leszakította a medve a deszkát, a földön fadarabok vannak.
– Ezt a tűzgyújtót nem én készítettem ide, abban legyen biztos – fogja meg kezében a letört fadarabokat, majd megnézzük a szilvafára erősített érzékelős reflektort. Most nem vették hasznát, nem onnan támadt a medve, ahonnan kellett volna.
– Idáig a patakon keresztül jött az ördög,
most a temető felől vette célba a nyájat – mondja, majd a kaliba felé indul. Akkor veszem észre, hogy meg van pakolva a teteje tetemmel a kuckónak. Elkezdi leszedni a szétmarcangolt állatokat, kifekteti sorban, egymás mellé. Mikor fényképezem őket, kérdezi, hogy rendezze-e át a sorrendet, jól vannak-e így.
– Olyan, mintha meg lennének nyúzva, mindenét megette az ördög – mondja ingerülten, majd eszébe jut, hogy van még egy ismeretlen eredetű szardarab a kertben. Miután megvizsgáltuk a tartalmát, a márciusi medvejárás körülményeit kezdjük el boncolgatni a kert alsó felében található ingatlannál. Mackó módjára végigkarmolja az épület belső oldalát Mózes bácsi, úgy ahogy a medve tette.
– Az ördögnek olyan szerencséje volt, hogy amikor a pajta sarkát akarta megkezdeni, akkor véletlenül kinyitotta a zárat. Két bárányt azonnal kivitt innen, arra a papírok el vannak rendezve, de azóta semmi – emlékszik vissza a korábbi esetre. Akkor járt be a szomszédba is, ahonnan két kecskét és egy gidót vitt el a medve.
– Megmondom magának a tutit, hogy mi zajlik itt.
A Farcádi szélen van egy olyan tanya, amit olyanok nyitottak, akik életükbe nyulat, de még vadgalambot sem tartottak. Kaptak egy kicsi pályázati pénzt, az állományt megnövelték, aztán a döghússal etetni kezdték a medvéket, azok pedig rákaptak a juhok belsőségére. Miért nem támadják hanem a szabadon legelésző marhákat, vagy disznókat? – kérdezi.
Elege lett a medvéből a bácsinak, nem tud megbirkózni ezzel a problémával. El van keseredve a kár miatt, három-négy éve a medve nem akarja békén hagyni őket. Pedig régebben három napot a juhok felé sem járt, “vígan lehetett italozni, mert nem esett bántódásuk”.
– Édesapám is juhász volt, negyven éve járom a környéket, de ilyen még nem volt. Még enni sem tudok nyugodtan, a vacsorát is le kell folytsam, mert a kutyák kergetik szembe velem a medvét. Korábban birkózó voltam, a Fások csapatánál, tíz éven keresztül az A divízióban kerettag voltam. Aztán két évet segédedző is, a gyermekekkel jártam az országot. Most ez az életem, özvegy vagyok jóideje, a gyermekek megházasodtak. Még szerencse, hogy vannak jó román barátaim, akik felpártoltak – mondja.
Végeztünk a helyszíneléssel, elköszöntem a házigazdáktól.
– Olyan Isten nincs, hogy maga elmenjen,
hogy én kihívtam, s nem adtam semmit. Kötelező legalább az előszobáig bejönni, hogy legalább egy pillantást vessen a diplomáimra – erősködik, hogy bemenjek.
Hiába próbálom visszautasítani a felajánlását, most ez nem ment. A diplomáival, képeivel tele van az előszoba, ezt látom, ahogy bekukucskálok. A másik sarokban egy fagyasztóláda van, aminek kinyitja az fedelét. Benne zacskóban összecsomagolt túró és hús van, de kenyérszeletek és rahátos kalács is van.
– Ez a túró két éves, egy kicsit csíp. Ha maga nem szereti, akkor adja oda olyannak, akit maga szeret. De itt van ez a hús is, húsvétkor vágtam, tegye be a kocsiba bátran – mondja miközben a kezembe nyomja pungástól.
– Te pedig ne hallgatózzál, töltsed a bort – szól rá a melletünk álldogáló férfira.
