Ha Iszlai Renáta előadói munkásságára gondolok, elsősorban behunyom a szemem: a zene, amit Reni – válogatott zenésztársaival közösen – csinál, mindenekelőtt az érzékekre és a lélekre hat. Olyan, mint a szellő, átjárja a bőr alatti és homlok mögötti tartományokat, a felszín mögé fúj, és bár sokszor simogat, nyugtat vagy elrepít, olykor fel is kavar, el is mozdít, meg is botránkoztat.
Azok a projektek és kezdeményezések, amelyekben Iszlai Renáta énekesként, dalszerzőként, klarinétművészként vagy egyéb hangszeren játszó zenészként részt vesz – legyen szó babáknak szóló dalokról, kísérletről, improvizációról, mantrázásról vagy szabad hangzású duettről –, mind rendkívüli csemegét jelentenek a zenekedvelők számára, akiket a dallam, az énekhang és a hangszerekben rejlő lehetőségek érdekelnek a zenében. A hangzás, bár változatos, szinte mindig éteri, titokzatos, gazdag és meglepő. A zene élővé válik, elegyedni lehet vele, átlép a megszokott határokon és a tudat feletti-alatti tudásra hat, azt aktiválja. Fellépett már több ízben Székelyudvarhelyen is, különböző formációival.
Reni előadóművészi munkássága mellett a szavakkal is kecsesen és természetesen bánik: ösztönösen és egyszerűen teremt hangulatot, szövegei kerekek, nincs bennük töltelék, a bőség és a teljesség érzetét keltik. Ő írta a készülő képeskönyv, a Születésed története szöveges anyagát, amelyben első szülésélményének háborítatlan körülményeit ragadta meg prózában, sajátos prizmáján keresztül. Most egy rendhagyó zeneajánlóval jelentkezik, hangulatot teremt a zenéhez, hogy aztán az önmagáért beszéljen. A szöveg belső logikája mentén a zenéhez tartozó linket is a cikk alján találjátok. Iszlai Renáta zeneajánlója következik.
Vértes Ákos fotója
Reptéri lépcsőn ülök. Csuromvizes a ruhám.
Csorog a kint, a képek hangokká mosódtak. A fülemen keresztül a felhőhangú csorog végig rajtam.
Mossa, mossa.
Most éppen emberivé mossa a félést, hogy a vihar nagyobb nálunk, és tulajdonképpen azt csinál velünk az úton, amit csak akar. Nem megy az autó, nem száll fel, vagy nem száll le a repülő.
Elindulunk az úton, van cél, de közben… bármikor jöhet a vihar, és azt mondja, hogy állj, vagy lassulj. Vagy most nem engedlek.
Pont mikor már kényelmesnek, éppen olyan jól berendezettnek, olyan irányíthatónak tűnnek a dolgok.
Olyankor jön a Valami. Ami nem ezt mondja.
Hajzer Anni fotója
Iszlai Renáta (1990, Marosvásárhely) alkotóművész. Zenei tanulmányait a marosvásárhelyi Művészeti Líceumban kezdte, majd a kolozsvári Konzervatóriumban folytatta és a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti egyetemen fejezte be klasszikus klarinét előadóművészként, később tanárként is. A klasszikus zene mellett improvizálni kezdett, jelenleg énekesként, dalszerzőként, klarinétosként tevékenykedik a Bélaműhely, Reni és Boka, Lámpaláng, Larimar zenekarokban. Terápiás és pedagógiai művészeti programjai is vannak.
Szereti az önkifejezést széles spektrumon megélni, így a mozgás és írás, a festés, a lakberendezés és a fényképészet is az élete részét képezi. Háromszoros Communitas alkotói ösztöndíjas, két kisfiú édesanyja.
A MÜPÁban ültem tavasszal, 3. sor közepe.
Szemben velem ez a lány. Egyszerű haj, egyszerű a feketéje, egyszerűen kanyarodik a mosoly az arcán. Kicsit azért mindig nevetésre áll. Végig keresi a szemeket a közönségben. Olyan magányosnak tűnik. Annyi élettel teszi mindezt.
Elkezdődik a koncert.
Terjed a történet a sötétben.
Nem értem miről szól, portugál. De ha angol is, nem értem. Nem a fejemnek szól.
Nem is keresem az értelmét, de érzem, hogy értem.
Jön értünk a lüktető, tökéletesen egybeolvadt kamarazene, három gitáron. Folyamatos tájleírásokkal, állandó, nem tolakodó változásokkal, humorral és olyan virtuozitással, ami miatt otthon hangszerhez nyúlsz, és nem leteszed azt.
Innen száll fel a felhőhang, ami nem nehezít, hanem mindenkit meghív, hogy üljön rá a felhőjére. És nézzünk rá messziről. Magunkra.
Milyen egyszerűek vagyunk.
Egyszerűek, megoldatlanok és szépek.
A hangok kereksége megkísért, hogy szeressem a nehezet, az esendőt, a végességet, a változásban rejlő táncot, a pírt az arcomon, amikor felismerem a napok kacérságát. Nem enged meg magának semmi túlzást. Valahogy úgy csinálja a nagy dolgokat, hogy nem mozdul nagyot a hang, nem futkorászunk a lásscsodát után. Kimozgatja a bemerevedett részeket, ami a kapaszkodásból maradt a nyakunkban. Mossa a fájást. Mossa a szépet.
Összemossa.
Ő MARO.
Ha találkoznál vele, akkor a hortelã albumát hallgasd. Nappal is, este is, vizesen is, örömben is, egyedülben is próbáld fel.
Odaül melléd, végigüli veled a változásaid. De valahogy mindig ugyanabba a kerekségbe visz.
A felhőhangú, a nap mellé.
Legszebb önmagadba.