Székelyudvarhelynek az az érdeke, hogy erős, független, jól működő szerkesztőségek legyenek, hogy a város visszakerüljön a térképre.

Nekem fontosak a gyökereim, Magyarországon is elmondom mindig, hogy én székely vagyok, Székelyföldről származom, még székely fesztivált is szerveztem Budapesten, amíg el nem vette tőlem a politika – mondja Lukács Csaba újságíró, író, médiaalapító, – túlélő és -tulajdonos, önkéntes.

Parajdról Székelyudvarhelyen át jutott el Magyarországra, ahonnan a világon bárhová elröpülhet, ahol történik valami. Járt katasztrófa sújtotta területeken, megúszta, hogy kivégezzék a világ legkegyetlenebb diktatúrájában, Észak-Koreában, habár magyar ügynökök igyekeztek volna ezt elérni, csomagot juttatott el a kubai ellenzéknek, és segített kimenekíteni Tóásó Elődöt Bolíviából. A rászorulóknak a Baptista Szeretetszolgálat önkénteseként, de magánemberként is segít, miközben itthon árulónak nevezik, holott ő nem mozdult ki az értékrendjéből, csak a világ fordult meg körülötte. Dolgozott az Esti Hírlapnál, hosszú éveken át az akkor még jobbközép, konzervatív értékeket közvetítő Magyar Nemzetnél, itthon segédkezett a Príma rádió és a Heti Hirdető megalapításánál, készített portré- és riportfilmeket, és írt könyvet a diktatúrákról. Jelenleg a Magyar Hang független polgári hetilap alapító igazgatója.

Mi az a hely Székelyudvarhelyen, amelyhez a legjobban kötődsz, amely a leginkább jellemez téged, ahol elkészíthetjük a videóinterjút?

Az életem legszebb négy éve a gimnáziumhoz kötődik, legutóbb a világnak másik felén, Honoluluban álmodtam arról, hogy itt vagyok a gimnáziumban. Az életemben voltak más periódusok, amik érdekesek voltak, de a legtöbb álom a gimnáziumhoz kötődik

Mit szoktál álmodni?

Papucsolnak. Én abban a generációban nőttem fel, ahol a kicsiket terrorizálták, de érdekes módon ez sem egy rossz álom, tehát nem fájdalomként élem meg. Bejöttél első évesnek faluról, addig te voltál anyuka kicsi fia, és itt kiderült, hogy mégsem te vagy a világ közepe. Megvertek, zoknit mosattak, papuccsal vertek minket. Nyilván, a mai pedagógiai szemléletben ez nem biztos, hogy a legadekvátabb módszer, de nálam ez úgy működött, hogy azt az egyéniséget, amit magamban felépítettem, lebontották, és volt egy hároméves időszak, amikor felépítettünk egy másikat.

Nagyon komoly közösségé kovácsolódtunk elsőévesekként, és megtanultuk értékelni azt a szabadságot, amit később a másod-, harmad-, negyedéves élet jelentett. Én azt gondolom, hogy az életben van szükség pofonokra. Ezzel nem mindenki ért egyet, de ha nem kapsz pofonokat, akkor sokkal nehezebben tudod értékelni később a jót.

Az egyik legfontosabb négy év az életemből ez a gimis négy év, nagyon jó tanáraink voltak.

Mi akkor már megcsináltuk azt a lázadást, amit nagyon kevesen, amikor tízedikből tizenegyedikbe még volt felvételi, és és a matek-fizika osztály is román osztály lett. Az osztályfőnökünkkel, Bokszival – ha jól tudom, ezért őt meg is verték – közösen megegyeztünk, hogy tartunk egy próbafelvételit, aminek az eredményét tiszteletben tartjuk, és a 36 legjobb diák az elméletileg rosszabb, mechanika osztályba iratkozik be, mert az van magyarul. Így én nem matematika-fizika szakon végeztem, miközben a legjobb matekesek és fizikások a mi osztályunkban voltak, hanem esztergályos képesítést szereztem itt, Székelyudvarhelyen.

Akkor mindenki mérnök akart lenni, te minek készültél?

Nekem is az volt a pálya, hogy mérnök leszek, az osztálytársaim jelentős része az lett, de utolsó pillanatban a parajdi sóbányánál dolgozó édesanyám kitalálta, hogy pont akkor fog elmenni a főkönyvelő nyugdíjba, amikor én Kolozsváron elvégzem az egyetemet, ezért „te könyvelő leszel fiam”. Engem akkoriban nem érdekelt annyira a jövő, úgyhogy elfogadtam ezt a szülői döntést, és hirtelen a matematika-fizika helyett elkezdtem politikai gazdaságtudományt tanulni.

Amikor az első gyűlésen az egyetemen kiállt valaki és másfél órát beszélt levegővétel nélkül Ceaușescu mangaliai beszédéről, akkor én telefonáltam haza, és mondtam, hogy holnap érkezem a vonattal, én ezt nem fogom csinálni. Ezzel volt szerencsém, mert az összes többi kollégám vagy beszorult az egyetemre a rendszerváltáskor, vagy a katonaságot végezte éppen, amikor lett a forradalom, én meg otthon voltam szabadon.

Hogy lettél újságíró?

1985. és 1989. között jártam ide, tehát mi voltunk az utolsó generáció, aki Ceaușescu alatt ballagott, a legdurvább időszakot éltük mi itt. Bejutottam az egyetemre, amit nem végeztem el, a parajdi sóbányánál kezdtem dolgozni, és akkor jött a rendszerváltás, én épp Bukarestben voltam egy más típusú főiskolán, akkor még mindig messze volt az újságírás, informatikát végeztem.

Rájöttem, hogy egy monitor előtt kell leélni az életet – akkor még nem tudtam, hogy az újságírás is nagymértékben egy monitor előtti életet jelent. Én utazni akartam. Kimentem Magyarországra, elkezdtem médiát tanulni, miközben már dolgoztam lapoknál, és így lettem újságíró.

Már többet éltem Magyarországon, mint Erdélyben.

Azért élek ott, mert nekem kell az az illúzió, hogy ha valami történik a világban, akkor nem az anyagi helyzetem döntése, és nem a világ rajtam kívül álló embereinek a döntése, csak az én döntésem hogy oda megyek-e vagy nem, és ezt Budapesten tudom legközelebb elérni.

Itt vagyunk a Nyírő József díszteremben? Miért fontos neked ez a terem?

A díszterem színpadja alatt töltöttem jelentős részét az életemnek, mert amikor ellógtunk órákról akkor el kellett tűnni, hogy ne kapjanak el a nevelők, és itt, a díszteremben volt az egyetlen lemezlejátszó, amelyen Piramis, Edda, és Cseh Tamás lemezeket hallgattunk a színpad alatt. Látom, azóta lezárták a járatot egy falemezzel. Akkor brutális por volt, de ott nem találtak meg.

Nagyon érdekes volt később is azt látni, hogy ezek a dolgok örökök. Hogy mondjuk Észak-Koreában vagy Bolíviában is egy börtönben ugyanazok a hatalmi viszonyok vannak, mint amilyen volt egy kollégiumban a 180-as évek Romániájában.

Évente számtalanszor leírom hivatalos iratokba vagy vízumkérelmekbe, hogy született Székelyudvarhely, 1971.02.13, de nem vagyok udvarhelyi, csak édesanyámat behozták a kórházba, megszülettem, és három nap után vissza vittek Parajdra. Ha kérsz egy észak-koreai követségen vízumot, és azt mondod, hogy Székelyudvarhelyen születtél, akkor a hivatalnok elkezd guglizni, és azt mondja hogy ilyen város nincs, ezért Odorheiu Secuiesc-et kell írnom a vízumkérelmeimbe.

Ennek ellenére nekem ez egy nagyon fontos város, ez volt a vágyaim városa kamaszként. Gyerekkoromban, ha bejöttünk Udvarhelyre, nekem az volt maga a csillogás, a nagybetűs élet. És hát ide jártam suliba, az a négy év, amit itt töltöttem, az egy nagyon fontos szakasza az életemnek, és utána is, a szakmai életemben is volt egy visszatérés. Alapítottam itt újságot, segítettem egy rádió létrehozásában, az is majdnem egy egyéves periódus volt.

Hogy látod most Székelyudvarhelyt?

Ha egy újsághoz kellene hasonlítani Székelyudvarhelyt, akkor azt mondanám, hogy Székelyudvarhely egy olyan fekete-fehérbe nyomott havilap, amiben a képek kicsit életlenek és szürkék, és a cikkek egy részét a Wikipédiáról másolták, a másik részét közlemények teszik ki. Itt a feladat, hogy ebből a városból egy napilapot kell csinálni vagy egy színes magazint, amit jó kézbe venni, és olyan cikkek vannak benne, amiket jó elolvasni.

A konkurencia jót tesz, én azt gondolom. És ha már azt akartuk, hogy kapitalizmusban éljünk, – márpedig ezt akartuk, 89′-ben ez az ország úgy döntött, hogy kapitalizmus legyen, az addigi szocialista, kommunistába hajló államberendezkedés helyett –, akkor nem kellene ezeket az értékeket feladni.

Amikor én idejöttem, akkor volt két tévé, az Ati Beta és az UTV, akkor Szőke Lacival együtt indítottuk el a Príma rádiót, én hoztam létre – a tulajdonosok megbízásából – egy hirdetési, fogyasztóvédelmi újságot Heti Hirdető címen, nagy fájdalmam hogy ez decemberben bezárt. Volt egy városházi hírlap is, amiben akkor én elég komoly szerepet játszottam, a Polgári Élet indulásánál is közreműködtem.

Itt ülsz a Nyirő József portréja alatt. Úgy tudom, Nyirő fordulópontot jelentett az életedben.

Nyírő József egy fordulópont volt az életemben, de nem abban az értelemben, ahogy azt sokan gondolnák. Utólag visszagondolva, lehet, hogy hiba volt ebben a történetben részt venni. Nagyon kevesen tudják, hogy én azért vállaltam ezt a Nyírő történetet, mert egyrészt egy becsületbeli ügynek gondoltam, hogy Nyírő Józsefnek itthon kell nyugodnia, és én ebben szívesen segítettem. Egyetlen feltételem volt, mikor ezt elvállaltam, hogy ebből ne legyen politikai kampány, és sajnos az lett.

Nyirő újra nem temetésének rövid története

A 2012-es év egyik legjelentősebb erdélyi magyar közéleti eseménye Nyirő József újratemetése volt. Az addig Spanyolországban nyugvó író holttestét exhumálták, a könnyebb szállítás érdekében hamvasztották, majd végakaratának megfelelően el akarták temetni Székelyudvarhelyen. Az akkori helyhatósági választáson polgármesternek induló Szász Jenő kampányeseménnyé változtatta a temetést, melyet a szerző fasiszta múltja miatt ellenzett a román állam. Lukács Csaba szervezte a temetést, és hozta át a magyar-román határon az urnát, amiről a korondi rendőrségi rajtaütés alkalmával kiderült, hogy üres. Nyirő József hamvait hivatalosan azóta sem temették el, és hollétük sem nyilvános.

Az én szakításom a székelyföldi politikusok jelentős részével, ennek az ügynek köszönhető.

Egyrészt ezt nagyon erősen felhasználták egy politikai kampányra, ami nem volt szép dolog, de akkor már nem volt visszaút, én már elindultam azzal az urnával, megfogtak Korondnál, kiderült, hogy üres az urna. Egyébként az egy nagyon adrenalin-gazdag nap volt az életemben, egyáltalán nem bánom hogy megcsináltam, azt sajnálom, hogy ez a kérdés azóta sincs megoldva.

Azóta számtalanszor le lehetett volna zárni ezt a kínosan hosszúra nyúlt történetet, de valamiért nincs erre politikai szándék, kicsit tartok tőle, hogy egy következő választáson fognak szervezni egy temetést Nyírő Józsefnek, és ezzel akar majd valaki, mondjuk polgármester lenni újra. De ennek én már nem leszek részese.

Mit jelent számodra a független újságírás?

Az újságírás is egy szakma, a médiacsinálás is egy szakma, és nem biztos, hogy mindig olyanok csinálják, akik értenek hozzá. Számomra ez egy nagyon nagy kudarc, hogy én mint magyarországi adófizető jelentős adóforintommal járultam hozzá ahhoz, hogy az erdélyi média jelentős részét megszüntessék.

Eleve már egy kudarc volt, hogy az Udvarhelyi Híradó megszűnt, és helyette lett valami, ami négy újságból jött létre, de senki nem érezte magáénak, mindenki azt érezte, hogy tőlük elvettek valamit, helyette lett a Székelyhon, amit decemberben kidobtak az ablakon, volt Udvarhelynek egy Nőileg-je nyomtatott formában, volt egy Krónikája az egész országnak, amiket szintén kidobtak az ablakon. Úgy elkölteni hét milliárd forintot, hogy megszűnnek újságíró műhelyek Székelyföldön, és egész Erdélyben, az nem hiba, ez bűn, és ezt el kellett volna kerülni.

Én most is azért vagyok itt Udvarhelyen, hogy legalább azok a műhelyek, amik még vannak, és még léteznek, azokat meg kell úgy erősíteni, hogy létezzenek 10-20-50 év múlva is.

Miért fizettél elő az uh.ro-ra?

A kedves olvasónak azt kell megértenie, hogyha természetes neki, hogy bemegy a cukrászdába egy jó kávéra vagy egy süteményre, és ezt utána kifizeti, hiszen a vaj is egyre többe kerül, meg a cukrász is szeretne fizetést hazavinni a családjának, akkor miért gondolja ezt másképp az interneten fogyasztott tartalom esetében?

Egy jó cikk előállítása is pénzbe, esetenként igen sok pénzbe kerül, és hogyha ezt nem ő fizeti ki, mármint az olvasó, hanem valaki más, akkor tudják azt a mondást, hogy aki fizeti a zenészt, az mondja a nótát.

Ha manipuláció mentes, korrekt újságírói tartalmat akar vásárolni, olvasni, fogyasztani, akkor hozzá kell járulni a költségekhez, és a legjobb eset az, ha az olvasó járul hozzá a költségekhez, mert ő rendelte a zenét, az ő nótáját fogják húzni. Egy ideális világban az olvasónak kell eltartania az újságot. Ezért van, hogy én is előfizettem az uh.ro-ra. Azt gondolom, hogy ez egy fontos feladat: egy kisvárosban is lehet nem kisvárosi újságot csinálni.

Én bízom benne, hogy még sokan fognak követni engem ebben a dologban, és akkor esetleg, olyan legendás újságírókat is vissza tudtok csábítani, akik nekem nagyon fontosak voltak, vagy kineveltek újabb legendás újságírókat, akik nekem fontosak lesznek.

Az uh.ro-nak köszönhetően új szavakat tanultam meg az elmúlt években. A csurgalékról azt sem tudtam, hogy mi az, de annyi cikket olvastam a cekendi kólagyárról, hogy még Budapestről én is eljöttem, és nagyon sok riportot írtam arról, hogy hogyan szennyezi a város környékét a cekendi hulladéklerakó, ahova idehozták a fél Románia szemetét.

Székelyudvarhelynek az az érdeke, hogy erős, független, jól működő szerkesztőségek legyenek, mert akkor a város visszakerül arra a térképre, amelyről lecsúszott az utóbbi időben. A független újságírás pénztelenséggel, nagyon sok kínlódással, és rendkívül sok munkával jár, viszont ad egy olyan szabadságot, amit nem biztos, hogy máshol megtalálsz.Ha azt akarjuk, hogy egy jobb világban éljünk, akkor több független újságíróra, és kevesebb párt- és politikusi befolyásra van szükség a médiában, és akkor mindenki jobban fog járni.

Hogy tudod azt kezelni, milyen érzés azt megélni újságíróként, a mindenkori hatalom „ellenőreként”, hogy megváltozik a politikai helyzet, és az az ellenzék kerül hatalomra, amelynek a tagjai korábban az egyik legjelentősebb informáló forrásaid voltak, mert bár nem azonos a motiváció és az érdek, de a hatalom ellenőrzése feladat az? Kellett-e baráti, ismerősi kapcsolatokat leépíteni? Milyen érzés a másik oldalra kerülni?

Székelyföldön nagyon sokszor megkapom a kérdést, ma is megkaptam ezt a kérdést, de a rokonságban is, akár Magyarországon is, hogy miért lettél te áruló? Elárultad a nagyszerű és a fantasztikus eszméket. Mindenkinek azt tudom válaszolni, hogy nem én fordultam el, hanem a helyzet fordult el egy olyan irányba, ami számomra nem volt vállalható. Én most is, továbbra is, polgári konzervatív értékek mentén gondolkodom, az újságon is, amit csinálunk, azt írja, hogy polgári hetilap.

Én azt nem fogadom el, hogy valaki eldöntheti a másikról, hogy ki a polgári, és ki nem. Nekem ne azok mondják el, hogy te nem is vagy konzervatív, akik mondjuk kokainoznak, gruppen partikba járnak, és közben ellopják fél Magyarországot, de eldöntik, hogy te biztos, hogy nem az vagy, akinek mondod magad, mert én jobban tudom.

Azok az emberek, akik addig veregették a vállamat, és azt mondták, hogy hajrá-hajrá, amikor egy másik kormány volt, hogy tárjátok fel a gazemberségeket, írjátok meg a rosszat, rántsátok le a leplet a különböző hatalmi visszaélésekről, azok miért várják el tőlem, hogy most hallgassak, és ne végezzem el a munkámat? Én 15 éve is azt csináltam, amit most, annyi változott, hogy közben más lett hatalmon, és aki hatalmon van, annak rosszul esik, hogy megírják a saját kis mocskos dolgait. Én nem változtam, újságíró vagyok, az a dolgom, hogy tényfeltáró anyagokat írjak, és a hatalom visszaéléseit megmutassam az olvasónak.

Sajnos ez az újságíró sors, hogy családi és emberi tragédiák által kikövezett úton kell menni. Barátságok mennek tönkre, százéves kapcsolatok szakadnak meg, emberek vetkőznek ki magukból, úgy, hogy nem érted, mi történik.

A propaganda az unalmas. Nagyon nehéz kormány, politikusok vagy üzletemberek által vezérelt jó újságot csinálni, mert nekik nem az az érdekük, hogy konfliktus legyen, hogy az igazság kiderüljön. A langymeleg lábvíz akkor jó, amikor este az ember kiáztatja a bütykeit. Újságban, vagy internetes tartalomban nem fog nagy nézettséget elérni.

A kritikai gondolkodás, és a gondolkodás luxusa veszett ki az emberekből. Sablonokban gondolkodunk: fehér, vagy fekete. Nincsenek árnyalatok. Valaki az isten, és bármit csinál, az biztos valami felsőbb célt szolgál, ezért őt nem szabad kritikával illetni, és erre rámennek kapcsolatok. Nem titok, ez is egyik oka annak, hogy kevesebbet járok haza, mert nem hiányzik, az hogy családi ebédeken kelljen ilyen kérdéseket megválaszolnom, hogy neked Soros György mennyit fizetett? Nem fizetett nekem Soros György. De ha fizetett volna, akkor mi lenne? A magyar kormánytagok oktatását, beleértve Orbán Viktor oxfordi tanulmányait is, ő finanszírozta.

Milyen kellene, hogy legyen az a város, ahová te hazaköltöznél?

Nem állíthatom határozottan, hogy én soha nem fogok hazaköltözni, de jelen pillanatban nem látom az okát, hogy ez miért történne meg. Kiment a szénsav ebből a városból, és nem értem, hogy miért. Bár lehet, hogy mi is hibásak vagyunk érte, azok, akik elmentek innen. Össze kell kapni ezt a várost.