Fotó: SZÁSZ Zsuzsi

Parajdról indult, száznál több országot járt be újságíróként és egy nemzetközi mentésekre szakosodott segélyszervezet önkénteseként, jelenleg Budapesten él, egy hetilap lapigazgatója, és dokumentumfilmeket is készít. Sokszor kilép a csónakból, néha kíváncsiságból, néha mert el kell engedni azokat, amik nem működnek, konferálja fel Lukács Csabát Fincziski Andrea az első udvarhelyi TEDx-en, melyet a Harghita Business Center munkatársai és barátaik szerveztek szombaton.

Nem magáról fog beszélni, 

hanem a túlélés képességéről és a kisközösségek megtartó erejéről, szögezi le Lukács mindjárt a legelején. 

Az övé helyett egy másik ember történetét kezdi mesélni: Szenczy Sándor, baptista lelkész, a baptista szeretetszolgálat vezetője a kilencvenes évek elején még egyszerű baptista lelkészként bekopogott az akkor még létező észak-koreai követségen Budapesten, azt mondta a kapun keresztül – mert még be sem engedték –, hogy szeretne segélyt vinni Észak-Koreába, kérdezték, mije van, egyelőre semmije, válaszolta. Kikacagták, és becsukták az ajtót előtte. A szeretetszolgálat két évvel később megalakult, már 4000 alkalmazottja van, és 18 országban vannak programjaik, többek között Észak-Koreába is eljutottak.

Ha nem jegyzeteltél a TEDx-en:

Darvas Piroska: Ki kell próbálni, csendesedjünk el!

Chris Worman: A szabályokat meg kell szegnünk a jövőnk érdekében

Kicsit megint jobb lett itt, mint Csíkban? 

Ő 1998. óta a szervezet önkéntese, nagyon sokat gondolkodott azon, mi a titkuk azon túl, hogy rengeteg energiát fektetnek be, hogyan tudtak ilyen naggyá válni. Rögtön meg is válaszolja a kérdést: azt hiszi, a titok a kis közösségek közti erős szolidaritásban és a közösségen belüli kohézióban rejlik.

Kicsik a baptisták, de

szétszórtan élnek, szinte minden olyan nagyvárosban, ahol van nemzetközi repülőtér, lehet találni legalább egyet. Amikor történik valami, a budapesti szeretetszolgálatnak nem kell mást tennie, mint megtalálni ezt az egy vagy két személyt, aki tud és akar is segíteni, mert van közöttük szolidaritás. Ha egy mentőcsapat indul egy olyan országba, ahol összeomlott az infrastruktúra, nincsen villany, nem működnek a bankautomaták, nagyon sokat jelent, ha van egy helyi tudással és kapcsolatokkal, a helyi szokások ismeretével rendelkező emberrel kapcsolatuk, teszi hozzá. 

Fontos, hogy aktívak legyenek a  közösségek tagjai. És az teljesen mindegy, hogy milyen közösségről beszélünk, majd példákat is említ, a Redditten háromszázezer tagja van annak a csoportnak, akiknek az a mániájuk, hogy kenyérszeleteket tűznek tűzőgéppel fel fákra. Vagy ott van a gerillakötők csoportja is, akik sálszerű anyagokat kötnek közterületen lévő fákra, villanyoszlopokra. „És baromi jól működnek együtt ezek a közösségek” – szögezi le, ha valakinek például a látókörébe kerül, hogy szüksége van a gyereknek egy műtétre, pillanatok alatt összedobják a pénzt, mert van közöttük egy olyan kohéziós erő, ami összetartja őket. 

Amikor nemcsak az angyal, hanem a média is hozza a pénzt

A háta mögött egy Srí Lanka-i kép jelenik meg, de mielőtt rátérne, még egy gondolatot megoszt a közösséggel: „Nagyon kegyetlen ezt kimondani, de az, hogy mennyi segítség érkezik egy tragédia helyszínére, nagyon sok olyan külső tényezőtől függ, aminek nincs köze az adott tragédiához. Például attól, hogy mikor történik. Ha karácsonykor, akkor sokkal több segély indul el, ha belekerül a tévébe, és a hírek mutatják, akkor megint több”. 

Srí Lankán 2004-ben szökőár pusztított, pont karácsony után volt, soha nem látott humanitárius adomány és segély indult el. De nem itt volt a legnagyobb baj, hanem valamivel arrébb, Indonéziában, hatszor annyi volt az áldozat, mint Srí Lankán. A kettő között az volt a különbség, hogy míg Srí Lanka beengedte a sajtót, addig Indonéziában egy olyan tartományban történt a baj, ami egy zárt rész volt politikai és vallási okok miatt, oda külföldieket korábban sem engedtek be, a katasztrófa után a stábokat sem. Nem voltak benne a híradóban, így nem is akartak annyian segíteni rajtuk, magyarázza. Később meggondolták magukat, megnyitották a határt, így jutottak be ők is a Baptista Szeretetszolgálattal, de nagyságrendekkel kevesebb segélyt kaptak így is, mint Srí Lanka. 

Hogy ne legyél drogos a börtönben?

Ezután az egyéni túlélési stratégiákra tér át. Elég sokat járt egy időben latin-amerikai börtönökbe, Bolíviában, a San Pedro börtönben találkozott egy híres Székelyföldről származó rabbal, Tóásó Előddel, aki terrorista gyanúval majdnem hat évet töltött itt. 

A szeretetszolgálat önkénteseként minden évben meglátogatta őt. Amikor először járt ott, úgy gondolta nincs esélye a túlélésre, vallja be őszintén. Meg is indokolja, hogy miért, ezeket a börtönöket úgy kell elképzelni, hogy a cellákért, ágyakért havi bért kell fizetni, nem adnak élelmet, szerezni kell, minden nap szokványosak a belső háborúk, fegyveres felkelések, mindennapos a halál, az erőszak, és nagyon sok a drogfüggő, mert gyakorlatilag ingyen van a drog, sorolja. 

 

Mégis túlélte Előd, nem lett drogfüggő, Tatabányán informatikát tanít egy iskolában. Nagy szerencséje volt a nővérével, aki harcolt érte, megtanult spanyolul, elvégezte a jogi egyetemet, amikor már lehetett, becsempésztetett egy telefont, és feladatokat adott neki. Ebből azt tanulta meg, mondja Lukács, hogy annak van esélye ép ésszel egy ilyen helyről kikerülni, akinek van erős hite, küldetéstudata, elhiszi, hogy van még dolga a világban, s van mögötte egy olyan közösség, aki segít neki. 

„Sokan kérdezik, hogy miért járok ilyen szirszar helyekre?” 

– nevet. Azért jár, mert jó hazajönni. Utána lényegtelen kérdésnek tűnik, hog van-e kormányválság, ki a miniszterelnök, a szomszédnak nagyobb-e az autója vagy laposabb-e a tévéje. Megtanulta helyettük azt értékelni, hogy van meleg víz, van mit enni, élnek és egészségesek a szerettei. 

Dél-Szudánban egyszer az orvosaik villany nélkül maradtak, egy embert hoztak be lőtt sebbel, akit meg kellett műteni, a telefonok vakujai mentették meg az életét.  

– A kreativitás nagyon fontos: tudom, hogy erről nagyon könnyű beszélni, és nagyon nehéz megcsinálni, de amikor a legnagyobb bajban vagyunk, akkor kell a legjobban kreatívnak lenni. Nekünk, kelet-európaiknak van egy nagyon erős előnyünk ebben a helyzetben, a különböző történelmi okok miatt edzettek vagyunk, és azt szoktuk mondani, hogy mi a jég hátán is megélünk. De ne felejtsék el, globális felmelegedés van, a jégtáblák is olvadnak, szűkül az életterünk – nevetteti meg a közönséget. Néhányan sírnak is. 

Konzerv, gyufa és rádió legyen a házadban

Azt javasolja, otthon mindenki kapcsolja le öt percre a központi biztosítékot, és gondolkozzon el, hogy mi lesz, ha egy napig, egy hétig, egy hónapig nem lesz villany, van-e otthon konzerv, akad-e egy gyertya és gyufa, hányódik-e valahol egy rádió. „És ne gondolják, hogy ezek ilyen elméleti dolgok, globális felmelegedés van, klímaváltozás, és olyan dolgok történnek, amikre egyszerűen nem tudunk felkészülni”– figyelmeztet.  

Csehországban idén nyáron tornádó volt, a mediterrán térségben hőmérsékleti rekordok dőltek meg, Görögországban egész megyék égtek el, hozza a példákat egymás után. 

A végére pozitívabb gondolatokat hagy: akárhol járt eddig, mindenhol azt tapasztalta, hogy nincs veszve minden, még a legreménytelenebb helyzetből is van kiút. És lehet hogy nem hinnénk el mondjuk egy dugóban töltött óra után, „ahol az autósok tíz centiméteres előnyért átharapnák egymás torkát”, de ha igazán nagy a baj, akkor az ember és nem az állat bújik elő belőlünk.