Beszélgetés szerelemről, halálról, elfogadásról és vágyakról. Ilyen pasis dolgokról. Arról, hogy lehetőleg csak más bolonduljon meg, mi sose.
fotók: GÁL Előd
Mikor szóltak, hogy ha szeretnék Lovasi Andrással interjút készíteni, akkor Kata elintézi – még a pánik előtt – három Lovasihoz kapcsolódó élmény villant fel.
Az első még egyetemista koromban történt. Egy táborban két sosem látott lány úgy nézett, mintha évek óta ismernének. Pedig tudtam, hogy akkor látnak először. Orsi hozzám lépett és megkérdezte, tudom-e, hogy bizonyos szögből úgy nézek ki, mint Lovasi. Mivel akkor még nem volt Google, kénytelen voltam azt mondani, hogy biztos nagyon menő csávó lehet, ha ennyire hasonlít rám, de ki is ő. A tábor után postán küldtek két másolt Kispál és a Borz kazettát.
Így kezdődött.
A második rá egy évre történt. Apám a kórházban feküdt és én utáltam betegen látni őt. A kórházakért sem rajongtam. De tudtam, anyám kitagad, ha nem megyek oda. Így betettem az Ágy Asztal TV kazettát a walkmanembe, s az Előre, Illéri számra elvonszoltam magam a kórházig.
És túléltük.
A harmadik a Kispál és a Borz búcsúkoncertjéhez kötődik. Amire azért se mentem el. Mert dühös voltam. Rájuk. Majd néhányszor végigbőgtem a Youtube-on Kispálnak a Zár az égboltban játszott szólóját. Mert éreztem, itt nem csak egy zenekar búcsúzik a közönségétől, hanem egy egész generáció a végsőkig meghosszabbított gyerekkorától. Ha már ők sem tudnak tovább játszani, mi miben reménykedjünk?
Így lett vége. Legalábbis akkor azt hittem. Aztán mégsem.
Lovasi számomra nem egy rocksztár volt. Inkább a nagytesó. Aki időnként elgondolkodtat, máskor megnevettet, és van, amikor feldühít. De mindenképp örülök annak, hogy létezik, hogy része az életemnek. Még akkor is, ha fogalma sincs róla. Fogalma sincs rólam.
Úgy éreztem, hogy végre leülhetünk a nagytesóval átbeszélni néhány tisztázatlan dolgot. Ezért is ért hidegzuhanyként, amikor a szerkesztő szólt, hogy kéri előre a kérdéseimet, mert nem szeretné, ha megpróbálnám kreativitásból és jópofáskodásból megúszni az interjút.
Ekkor kezdődött a pánik.
Lovasi Andrással a szólóestje után, még a Kiscsillag koncert előtt beszélgettünk. A szerelemről, a halálról, az elfogadásról és a vágyakról. Szóval ilyen pasis dolgokról. Meg arról, hogy lehetőleg csak más bolonduljon meg, mi sose.
A tegnap a Csillag vagy Fecske eljátszása előtt megjegyezted, hogy csak akkor tudsz fütyülni, ha valami szomorú / elkeserítő dologra gondolsz. Például Putyinra. Majd megkérted a közönséget, hogy segítsen neked fütyülni. Kicsit később a Mezőségi című számban azt énekelted, hogy eltemetted az összes fiatalos nagy vágyad. Közben belémnyilalt, hogy vajon manapság milyen érzés Lovasi Andrásnak lenni.
Hát nézd, még mindig nem olyan rossz.
Nyilván el tudnám képzelni azt, hogy akár a szűkebb régiónkban, akár a világban jobb irányba mennek a dolgok, de olyan nagyon sok mindenen nem tudok változtatni. Ezért inkább azon vagyok, hogy a szűkebb környezetemben, amire némi ráhatásom van, ott jól menjenek a dolgok, és a körülöttem lévő emberek – köztük én is – legalább ebben a körben jól érezzék magukat a bőrükben.
Ez mit jelent?
Hát a családom, a barátaim, az alkotótársaim, az a közeg, ami körülöttem van.
Az érdekel, hogy mi az, amit teszel, hogy ezek az emberek jól érezzék magukat.
Én elég földhözragadt vagyok abban az értelemben, hogy mindig vannak aktuális terveim, amik nem arról szólnak, hogy írjak egy óriási művet, vagy művészileg nagyon kiteljesedjek. Persze ezek is ott vannak, de ezeknek van egy ritmusuk, egy rendjük, ahogy az ember alkot és dalokat ír, és megtanultam magam annyira kezelni vagy működtetni, hogy tudom, ezt felesleges erőltetni. Van egy bizonyos dalmennyiség, ami évente magától megszületik, amiből akkor sem lesz több, ha nagyon erőltetem. Ez az alkotói rész.
A másik részen meg vannak ilyen egyszerű terveim. Van az anyai nagyszüleimnek egy 120 éves vályogháza Vas megyében, Bükfürdő mellett, és most azt akarjuk megmenteni. Ez is egy ilyen projekt, amivel elvagyok. Pont jókor, mert most legalább minden jó drága, ami az építkezéshez kell. De anyukám nagyon örülne, ha megmenekülne a ház, és akkor most a bátyámmal ezen dolgozunk.
Most vagyok nagyjából annyi idős, mint mikor te úgy döntöttél, hogy lezárod a Kispál és a Borzos történetet, ezért érdekelne, hogy te hogyan úsztad (úszod) meg azokat a problémákat, amelyek egy részébe valószínű előbb-utóbb én is belefutok.
Nyilván ahogy az ember idősödik, feltűnnek hasonló motívumok. Például a tested jelzi, hogy már nem lehet olyan egyértelműen használni, ahogy régebb használtad. Mert régebb csak örömeid voltak a testedből, aztán eljön az idő, amikor egyre kevesebb örömöd lesz és egyre több bosszúságod. Míg végül.., bár azt még meglátjuk.
A Kispál szokta viccesen mondani, hogy amikor találkozunk, már nem arról beszélünk, hogy milyen jót buliztunk a hétvégén, hanem a leleteinket ismertetjük. Szilveszter után, mikor felhívtam Kispit meg Lecsót, hogy boldog új évet kívánjak, kiderült, hogy mind a kettőjüknek szinte percre ugyanakkor csípődött be a gerincük. Úgyhogy ezekre kell felkészülni.
Ötven fölött – főleg, ha az ember nem vigyázott magára – megjelennek ezek a prózai problémák.
A másik – amiről a koncerten is szó volt – az a bakancslista. Az ember elkezdi látni, hogy még mennyi ideje lehet körülbelül. Nem kell nagy matekesnek lenni ahhoz, hogy vissza tudd számolni, hogy húsz évvel ezelőtt mi volt, és ugye tájainkon hetven évig szokott élni egy átlagos férfi, és akkor tudod, hogy jó esetben van még tizenöt vagy húsz éved.
Ha szerencséd van, akkor ebből tízet még aktívan tudsz megélni úgy, hogy még tudsz változtatni a körülötted lévő dolgokon. Mondjuk le tudod nyírni a füvet. Vagy meg tudod javítani a szekrényt. Szóval tudsz csinálni olyan dolgokat, amikre a gyerekeid még tisztelettel mondják, hogy nézd, apa miket tud. Aztán később csak félretolnak. Hogy ne legyél útban. Ettől az ember fél, de egy idő után már látja, hogy ez elkerülhetetlen.
És ez még egy optimális forgatókönyv. Mert ez azt jelenti, hogy a világ nem változik meg olyan nagyon.
De az utolsó tíz év után szinte mindenki, ha nem is tudja, de érzi és érzékeli, hogy az a fajta világ, amit az utóbbi tíz-húsz évben megszoktunk, ami a viszonylagos szabadság korából lassan átalakult a béna fogyasztói társadalom korává, az ebben a formában sokáig nem fog működni.
Ehhez még hozzájön az is, hogy itt, Középkelet-Európában mindig egy pufferzónában voltunk, és a történelem párszor már átgyalogolt rajtunk. Most sem úgy tűnik, hogy elsétál mellettünk és kimaradunk belőle. Mármint a rosszból.
A gyerekeim generációján látom – a két nagyobbik gyerekem már huszonéves –, hogy ők már úgy kalkulálnak, hogy nem marad így a világ. És a változás már valószínű, a mi életünkben be fog következni.
Csak erről nem igazán beszél senki. Mert mindenki a stabilitást szereti, a biztonságot, hogy lehetőleg semmi se változzon, a kis életünk abban a mederben tudjon csorogni tovább, amit megszoktunk. Lassan-lassan meg kéne mondani az embereknek, hogy nem így lesz.
Fel kéne őket készíteni a változásra, mert ha nagyon hirtelen jön, abból nagyon komoly bajok lehetnek. Olyankor jönnek a polgárháborúk, a különböző népeket egymásnak uszítják, vagy ami a legrosszabb, hogy akár kisebb közösségek is egymásnak eshetnek. Mert ha fogy a levegő, akkor kapálózni kezdenek az emberek. És most valami ilyesmi jön.
Valamilyen fordulópontra gondolsz?
Hát azt nem tudom, hogy a fordulópont hol van, vagy mikor van. Például a szeptember 11-re szokták azt mondani. Van pár ilyen jól látható és könnyen kommunikálható drámai pillanat, amit egyszerre lát a világon mindenki. Egyébként régebb ez sem volt így, pár századdal ezelőtt évek teltek el, míg egy fontos esemény eljutott a világ másik részébe. De visszatérve: az, amit mi globalizációnak hívunk, szeptember 11-én először kapott egy megkérdőjelezhetetlen seggberúgást, majd a Covid is szépen gyomorszájon vágta.
Úgyhogy lassan talán el kéne gondolkozni azon, hogy egy kis közösség hogy tud önfenntartó lenni úgy, hogy maximum csak haszonélvezője legyen a globális hálózatoknak, de ne legyen kiszolgáltatva nekik. Ennek látszólag ellentmond az internet, meg a virtuális valóság, de én úgy látom, hogy azokat egyelőre nem lehet megenni.
Azt, hogy egészséges és élhető környezetünk legyen, azt a globalizáció nem nagyon segíti elő. Csak ezt meg kéne mondani az embereknek.
Például a nagy energiahálózatok egyre nagyobban lesznek, és egyre több ember válik függővé tőlük. Miközben a jelenlegi geopolitika mozgások is azt mutatják, hogy amit lehet, azt helyben kell megoldani, mert így lehet elejébe menni a kiszolgáltatottságnak és a függőségnek.
Most például itt van a gázár, amivel ijesztgetni lehet az embereket, miközben, ha belegondolsz, Magyarországon a legtöbb településre csak a kilencvenes években vezették be a gázt, és valahogy úgy rémlik, hogy előtte is volt világ, előtte is fűtöttek valamivel. És az nem is volt olyan rég. Lehet, hogy el kéne ezen gondolkozni.
Többször említed, hogy el kéne mondja valaki az embereknek. De kinek hinnék el?
Hát a politika ezt nem vállalja fel, mert ő csak az aprópénzre váltható topikokkal foglalkozik. Talán a tudomány világa. Bár a Covid alatt az is kapott néhány kemény gyomrost, ezért kicsit a hitelét vesztette. Szóval, nem tudom, hogy ki lenne hiteles, kinek hinnék el.
Másrészt meg, érdekes módon, szinte mindent elhisznek az emberek, hiszen iszonyatosan terjed az ezotéria és a kvázi vallásosság, ezek a fura van benne valami izék, ami azt mutatja, hogy nagyon szükségük lenne az embereknek mankókra, amelyek alapján leélhetnék az életüket. Mivel nem igazán találják ezeket, ezért a „lyukvallásokhoz” menekülnek.
Szerencsére minden sarokban van egy lyuk, s ha jól belenézel, biztos találsz benne egy istent is magadnak.
Jancsó Miklós 100-ik születésnapján a Filmtettnek azt mondtad, hogy „Miki bácsi volt a remény, hogy az élet még abban a rendszerben is lehet egy klassz dolog.” Ebben a rendszerben látsz-e olyan embert / embereket, akik ezt a reményt életben tudják tartani?
Nekem Hrabal is ugyanilyen remény volt, ő a mini reáliákat tudta csodálatossá varázsolni, hogy egy konyhában is lehet boldogan élni, miközben tudod, hogy kint az utcán csak hülyeségeket beszélnek az emberek.
De jelenleg látsz-e ilyen Miki bácsikat magad körül?
Hát Miki bácsi nyilván a maga idejében volt fontos. De nem hiszem, hogy ilyen értelemben temetni kéne ezeket a karizmatikus figurákat. Ilyenek mindig lesznek. Nem gondolom, hogy ebben a tekintetben siratni kéne az emberi szellemet.
Ha véletlenül újra barlangokba fogunk lakni, akkor nagy valószínűséggel ott is lesznek sámánok, meg lesznek vezetők, lesznek olyanok, akikre érdemes hallgatni.
Te kire hallgatsz most?
Én azt szoktam mondani, hogy onnan tudom, hogy a helyes úton vagyok, hogy azon kevesen járnak. Ahol nagy a tülekedés, ott általában valami baj van.
De persze, van pár olyan ember, akire felnézek, és akire hallgatok, mert bölcsnek és okosnak gondolom őket. Meg egyeseknek nagy szakálluk van.
Például van egy gyerekkori barátom, aki most most külföldön él, és évente egyszer-kétszer találkozunk és ezeken a találkozásokon mindig történik valamiféle számvetés annak kapcsán, hogy ki hol tart az életében.
Mondjuk úgy konkrétan, hogy lenne egy szellemi vezetőm, akihez eljárok – például egy pap, ahogy a régi közösségekben lenni szokott – ilyen nincs. De szerencsére vannak okos emberek körülöttem, ha elakadok, akkor tudok kérdéseket feltenni. És valaki általában válaszol rá. Aztán vagy tudok kezdeni valamit a válasszal, vagy nem.
Olyan tizenöt éve Kolozsváron hallottam először élőben játszani a Kiscsillagot. Kispál rajongóként az volt az első érzésem, hogy nem rossz, de nem elég Borz. Másnak viszont nem elég más. Azóta ez az érzés kicsit finomodott, de kíváncsi vagyok, hogy a te fejedben ez hogy áll össze, mi neked a Kispál és a Borz, és mi a Kiscsillag?
A Kiscsillag bizonyos értelemben egy gesztus zenekarnak indult. Például az első elképzelésünk az volt, hogy lesz egy női énekesünk. Egy csomó dalt írtam, ami úgymond női dal, úgy képzeltem el, hogy azt egy nő énekli. És kerestünk is egy ideig énekesnőket Pécsen. Kipróbáltunk hármat-négyet. De nem lett meg. Így a végén én énekeltem el ezeket a dalokat.
Másrészt meg nyilván senki sem tud kivetkőzni a saját bőréből, ezért nekem is voltak dilemmáim a Kispál-Kiscsillag kapcsán, amik aztán ahogy a Kispál megszűnt, egy kicsit feloldódtak bennem. Mert már nem volt, mihez mérnem.
Ugyanakkor azt már a legelső pillanattól tudtuk – és most egy ilyen nagyképű hasonlatot mondok, de csakis azért, hogy érthetőbb legyen –, amit például Paul McCartney is tudott a Wings zenekara kapcsán, hogy az bár egy nagyszerű zenekar, de nem a Beatles.
A popzene egy olyan természetű dolog, ahol a legizgalmasabb és leghatásosabb dolgait – pontosan azért, mert a fiataloknak szól – akkor tudja csinálni az ember, amikor azzal a generációval rezonál, amelyikbe beletartozik. Szóval itt nagyon érvényes, hogy nem elég, hogy jót csinálj, hanem jókor és jó helyen kell csinálnod azt. És, ha a háromból valamelyik hiányzik, akkor egyszerűen nem tudod kifutni a formádat.
Magyarországon például rengeteg olyan előadó van, aki méltatlanul ismeretlen, vagy csak egy szűk körben ismert, miközben legalább olyan érvényes dolgokat csináltak, mint akár a Kispál.
Ha nincs rendszerváltás, akkor a Kispál valószínű egy helyi zenekar marad, amely – miután a rendszer egy-két évig szopatta –, feloszlik. Vagy csak simán betiltották volna.
Ezek a külső keretek, amelyek nyilván fontosak. De engem főleg az érdekel, hogy mit jelentett nektek akkor a Kispál.
Ez nehéz. Mert amiben bent vagy, azt általában nem úgy látod, amilyen az valójában. Nekem ez igazából egy zenekar volt. Az első olyan zenekarom volt, amiben volt dobos. És imádtam, hogy Kispál tudott gitározni. Meg volt egy csomó olyan dolog benne, ami azelőtt hiányzott. És ez valahogy elkezdett működni. Volt benne lendület és nagyon lelkesek voltunk.
Annyira szerettük a zenekart, hogy valószínű, észre sem vettük, hogy mennyi munkát rakunk bele. Ez akkor nekünk természetes volt. Én főiskolára jártam, de az is elmaradt egy idő után, Kispi dolgozott, de ő is kilépett, amikor már valamennyi pénzt kerestünk.
Valószínűleg kitaláltunk valamit, ami akkor friss dolognak tűnt Magyarországon azért, mert az addig létező underground vagy alternatív hagyomány a pesti értelmiséghez kötődött. És mi bár szerettük például a Bizottságot, és ezek a zenekarok az identitásunk egy részét formálták, ugyanakkor nem akartunk olyanok lenni, mint ők.
Amikor elkezdtünk játszani, akkor meglepődve vettük észre, hogy szinte az összes körülöttünk játszó zenekar az ezeknek a zenekaroknak a klónja. Ahogy aztán a Kispálnak is rengeteg klónja lett egy időben. Aki tehetségesebb, az persze egy idő után elrúgja magát ettől a ponttól, aki meg nem, az beragad a példaképe árnyékába.
Abban, ahogy mi szöveget írtunk, és ahogy zenéltünk, nem jelentek meg direkt módon a zenei előképek.
Amikor például hallgatok egy számomra kedves angolszász zenekart, akkor hallom, hogy milyen fajta hagyományban gyökerezik, hogy milyen zenéket szerettek, hogy min nőttek fel. De nem direktben jönnek meg ezek a hatások, hanem inkább csak valamiféle ízlés formájában. Hogy olyan zenei gesztusokat nem csinálunk, amik gusztustalanok, olyan szövegeket nem írunk, amelyek csak simán hatásvadászok.
Én a popzenének azt a részét szeretem, amelyik elegáns, amelyik ügyesen egyensúlyoz a giccs határán, vagy csak arra használja a giccset, hogy idézőjelbe tegyen dolgokat.
Ezért a popzenének egy nagyon nagy része számomra érdektelen, sőt most már idegesítő, egyszerűen csak azért, mert nem akar semmit. Csak valamilyen módon el akar altatni, vagy el akar ájultatni magától. De mivel üres, ezért neked mint hallgatónak nincs helyed bennük, és át is folyik rajtad gyorsan és nyom nélkül.
Mondjuk, az is nehezen érthető számomra, hogy Magyarországon, amióta kereskedelmi rádiózás van, azóta folyamatosan tudatos ízlésrombolás folyik. Ami egyébként nem lenne kötelező. A környező országokban is sokkal izgalmasabb a popzene, sokkal sokszínűbb és a kommersz popzenében is van egy csomó klassz dolog. Nem értem, hogy miért ugyanazt az ötven számot játssza például a Sláger rádió. Mert nincs baj a lángossal, sőt tök jó a lángos, de nem lehet minden nap lángost enni.
