Hihetetlen történet Agyagfalváról: a szabadságharcot megjárt Csomor Péter körülnézett szülőfalujában.

Minden 1878. október 16-ra virradó reggel ért véget, mikor visszatértem teremtő Uramhoz. Nem volt semmi olyan nyavalyám, ami előre jelezte volna halálomat. Jó kedvvel, tele várakozással pattantam ki ágyamból, ünnepi gúnyát húztam magamra. Miután szembekaptam magam egy marék vízzel, leereszkedtem az asztal mellé, hogy gondolatokat gyűjtsek, azon töprengtem, miként fogok szólani a falu népéhez. Lelkesítő mondataimat ismételgettem magamban az asszonyom társaságában, miközben felmentettek mindenféle szolgálat alól. Így lett az agyagfalvi székely nemzetgyűlés harmincadik évfordulója a halálom napja.

Csomor Péter vagyok, fiatal koromban jelen voltam az agyagfalvi nemzetgyűlésen, végigküzdöttem a forradalmat a szabadság és egyenlőség lobogója alatt. Beszédet szerettem volna intézni október 16-án az emlékező tömeg előtt, de az Úr másképpen határozott. Több mint száz év után visszatérhettem egy napra szülőfalumba, szembenézni az utódokkal, megismertetni soha el nem mondott szavaimat.

A leghűségesebb barátommal, Csillag lovammal indultunk el

erre a különleges útra, egy törökbúzás mellett baktattunk felfelé a Patak utcán, közben szívem nagyokat dobbant. Hogy néz ki a falum, milyen emberek lakják, hová fejlődött a világ másfél évszázad után?

Lábammal biztattam az állatot, hogy hamarabb elérjük az utcát, kíváncsiságomat nem tudtam palástolni tovább. Miközben Csillag nagyot kortyolt a Fancsika patakából, megpillantottam az első lakokat. 

Uram, atyám! Rossz helyre vezéreltél vissza, hát én a patakon kívül semmit nem ismerek fel! – néztem fel az égre. Hatalmas, városi házak sorakoznak az utcában, ahol régen kicsiny kunyhók álltak, ahol sátrak százai terültek el a patak két partján életem utolsó napján. Szállást adtunk a nagy tömegnek, érkeztek a vendégek a székelyek által lakott vidékekről. 

Gyermekekkel, idős, padon ülő emberekkel találkoztam először. A gyermekek mind cipőt viseltek, nem láttam csóré lábat. Hátukon tarisznyát hordtak, úgy el voltak foglalva egymással, hogy nekem nem is köszöntek.

– Ejsze megjöttek már a huszárok – mondta az egyik leányka visszafordulva. 

Az öregek semmit sem szólva bólogattak, sütkéreztek a nap melegében. Voltak olyan asszonyok, akik nadrágot viseltek, de még az utca közepén pipázó s kacarászó fehérnépekre is figyelmes lettem. 

Muszáj toronyiránt haladnom tovább,

máskülönben képtelen vagyok eligazodni saját falumban. Arra lettem figyelmes, hogy talpunk alatt az út kisimult, s porát hátrahagyva érkeztem meg a templomhoz, ahol megkötöttem lovam. Első utam az Isten házába vezetett, ami messziről felismerhető, ad egy biztonságot a tájékozódásban, és hálát is szerettem volna a mai nap ajándékáért. 

Az udvaron emlékművek fogadtak, döbbenten olvastam végig a köveken felsorolt neveket, olyanokét, akik elestek a nagy háborúkban. Mindig azt képzeltem, hogy nagyobb veszteség sosem fogja érni népünket, mint a szabadságharcban. Min ment keresztül ez a nép? Milyen népek, milyen ország honpolgárai most az itteniek?  Egy sor megválaszolatlan kérdéssel léptem be a templomba. 

Igen, ez a miénk, ez már ismerős. Leültem a helyemre, szemeimet végigjárattam az épületen, minden téglája régi emlékeket idézett fel bennem: mikor édesapám kezemet megfogva elhozott ide, vagy az édesanyám által tanított első imádság, amit a gyertya fényénél mondtunk a testvéreimmel. 

Kászoni Szilárd lelkész

Kifelé veszem az irányt, azon töröm a fejem, hogy a temető felé menjek tovább, vagy rögtön megkeressen a szülői házat, lám, állnak-e még a falai. Lovamat megkötöm, mikor találkozok egy lájbis, kerek fejű emberrel. Barátságos az arca, vállára egy tarisznya van akasztva, a parókia felé igyekezik.

– Csak nem a tiszteletes úrhoz van szerencsém? – kérdem tőle kalapomat leemelve.

– De igen, én vagyok, tessék parancsolni – válaszol.

– Azért jöttem Agyagfalvára, hogy megnézzem, hogyan készül a falu a holnapi megemlékezésre.

Megnyugodtam, mikor arról beszélt, az agyagfalviak magukénak érzik az ünnepet. Mert mégis csak nagy dolog az, hogy állta az idő próbáját október tizenhatodika, van még ember, ki emlékezzen erre a napra. Mond még valamit a szabadság, egyenlőség a mai embernek? Úgy érzékelem a pap szavaiból, hogy nem csupán büszkeségről van szó, mondanivaló is van mögötte.

Az agyagfalviak mindig kitettek magukért.

Ezt bizonyítja, hogy hatvanezer embert tudtak vendégül látni. Márpedig, egy nemzetgyűlést megszervezni nem kicsi teljesítmény: szállást, ételt adni a testvéreknek, majd a végén rendet csinálni a tömeg után. Ahogy mondja a tiszteletes, azóta is ellátják becsülettel ez a feladatot, amiért büszkeség tölti el szívemet.

Vidám asszonysereg lármája szűrődik ki a központ sárga épületből. Látok két kötényt viselő nőt, akiket követve eljutok a nap legjobb hangulatban lévő társaságához. Itt érzem igazán az ünnep közeledtét, szorgos kezek csombolygatják a káposztába a húst. Nem is értem, miért búslakodnak, hogy elfogy a káposzta, sze mi örökké a hús mellett voltunk. 

Az egyik asszony végigfuttatja a vendégek számát: a fúvószenekarok, huszárok, s a meghívott vendégek garmadája nem sejti, mennyi töltelékkel meg kell birkózni a neves esemény után. Szóhoz nem jutottam, mikor nőszövetséget emlegettek, odakerültek a népek, hogy a közösségért való munka dandárját a nők végzik, s még élvezik is.

A beszédet a községvezető érkezése szakítja meg: egy vasszekérből egy kád káposztát vesz ki megörvendeztetve ezzel a lelkes sereget. – Ez az ünnep felér egy gyenge lakodalommal – mondja a község bírója, aki süvegeli az asszonysereg teljesítményét, majd távozik a kék masinával.

Közelebb hívnak, hogy vegyem el az utolsó süteményt a tányérról, üljek le közéjük. Természetem hajtana tovább, hogy visszatérjek a szülői házhoz, de kedvességüknek nem tudok most ellenállni. Hát nem ettem vagy száznegyven éve, miért ne fogadnék egy darázsfészket, amin még darázs is járt az előbb?

Vágtát parancsolok Csillagnak, hogy láthassam a Sala utcát végre,

rátehessem kezem a kapu kilincsére. Gémeskút fogad az utca elején, betyár házak között térek jobbra, majd  a Langas patakot átugratva adok pihenőt az állatnak. Gyorsléptű székely asszony kerül mellém, aki faggatni kezd, jövetelem célját akarja megtudni. Érzésre tudom, hol láttam meg a napvilágot, de látványra egy másik porta van a szemem előtt most.

Tyúkok mondogatnak egymásnak az udvaron, kopott ajtón keresztül kísérnek a falu legöregebb asszonyához, a 102. életévében járó Bertához. Ő az, akivel közös ismerőst remélek, ő az, aki hallhatta beszélni a régi honvédeket a dicső időkről. Negyven év hiányzott ahhoz, hogy találkozzunk egymással, 1918-ban, a nagy háború alatt született. 

Csomor Berta.

Bánatomra, nem szól semmit. 102 év tapasztalata hallgat benne. Felsegítik az ágyból, felül, majd szemembe nézve mondja: rokonom vagy. Nehezen beszél, inkább pihen, túlzásnak tartja a száz évet, de lám, az Úr úgy akarta, hogy találkozzunk még.

– Háborús időben nem sokat él az ember – mondja nekem, miközben megfésülik loboncos haját. Megfogom bátorítólag csontos vállát, hogy búcsút vegyek tőle, aztán kilépek a régi ház ajtaján. Nem látok reményt arra, hogy valakivel közös emlékekről beszélhetnék ma az élők között.

Drága cimborám, Hegyi Mózsi jutott eszembe, kivel szilaj legények hírében álltunk, jóban-rosszban ott voltunk egymás mellett legény korunkban. Kipillantottam a hegyoldalba, nem tudtam megállni, hogy ne vágtassak ki a temetőbe.

Áll-e még a sírkövem?

Vajon gondozza-e még valaki a síromat, nyílnak-e virágok még a hantomon? Emlékeznek-e rám az ükunokáim? Mert szerintem az hal meg igazán, akit már nem említenek fel. Lovam nem jöhet velem, a temetőkapuban megvár, kénytelen kihagyni ezt a sétát.

Kapával a kezében érkezik egy gyermekét sirató anya, megnézte, fagytak-e meg fia sírján a virágok. Régi családok sírjai domborulnak a temetőben: Kövecsiek, Salák, Csomorok, Hegyiek, Farkasok köveivel találkozok, de még régi ismerőssel nem találkoztam. Eltátom a szám a tetőn: a frissen kaszált temető mellett lovak húzódtak az árnyékba, a távolban a szomszéd falvak pillantom meg. Aztán belebotlok egy földbe süllyedt kőbe, szinte elterülök. De ezt még nem engedhetem meg magamnak, napnyugtáig még tömérdek dolgot kell megnéznem.

Ahogy fejem felemelem, tekintetem megakad egy magas síron.

– Megvagy, öreg! – mondom az országos cimborámnak, akit keresett a szemem. Nem bírta sokáig ő sem nélkülem, egy év után vágtázott utánam az öreg harcos.

Szemben juhnyájat terelenek az Akasztófa-dombon, az állatok belepik az egész tetőt, olyan sokan vannak. Muzsikaszó üti meg a fülem, gyors léptekkel hagyom el a temetőt, hogy a zene forrását megtaláljam.

Táncoló leánysereg pörög az épület mögött,

zenészeket sehol sem látok. Mintha egy fekete ládából szólna a muzsika! Azt mondja az egyik gyermek, hogy az ünnepre készülnek. Közelebb lépek egy díszes, készülőben lévő kapuhoz, ami mellett egy kék táblán fehér írás fogad. Ez az iskola!

Berzenczey László marosszéki országgyűlési képviselő, Kossuth Lajos politikájának lelkes támogatója. 1848-ban kormánybiztossá nevezik ki, azzal a megbízatással, hogy székely könnyűlovas-sereget toborozzon. Ő hívta össze az agyagfalvi nemzetgyűlést, ahol sikerült elérnie a székelyek azonnali hadbavonulását a magyar kormány mellett.

Nem tudom elmondani, mit éreztem, mikor Berzenczey László nevét kiolvastam. A gyűlés legbátrabb emberének szónoklatát magam is füleimmel hallottam, öröm ez az ősöknek! 

A nyitott ablakból román szó keveredik az utca zajával, gyermekek ismételnek a tanító után. Mi megmondtuk 1848-ban, hogy testvéreknek tekintjük a velünk élő nemzeteket, nem viseltetünk ellenséges módon. Egymás nyelvét bírni a tisztelet jelének tekintendő. 

De értelemmel nem tudom felfogni, mennyit változott a világ! Mondják a faluban, hogy Románia kebelében lovagolok most, a magyar szóra nem mindenhol felelnek igennel. Mondják, hogy nincs háború, de népünk korlátozva bizonyos jogaiban. Látom, hogy mindenféle anyagi jóban bővelkedtek: nagy házakban laktok, díszes ruhákban jártok, vasszekerekkel közlekedtek. 

Azt is rebesgették az utcában, hogy a magyar-székely összetartozást ünneplitek tavaly óta. Ideje volt elkezdeni, gyermekeim, gyakorolni ezt, mert hanem hiábavaló 48’-ban meghozni ezt a határozatot. 

Egy öreg aggastyán beszélte el nekem,

hogy holnap emlékházat is emelnek az 1848-as események tiszteletére. Többen Kőmíves Kelemen reménytelen próbálkozását láttátok az elhúzódó építkezés miatt, de a falak állnak, emberek sokasága vette birtokba a helyet.

El is határoztam, Csillagot a falu eleje felé irányítom, elengedem parézni, míg járok egyet a laposban. Odaérve gyönyörű bekerített pázsint fogadott, fiatalok gyakorlatoztak a végtelen hosszúságú téren. Mellette, nálam legalább tízszer magasabb csoport fogadott. Ez aztán a emlékmű! S tényleg ott vannak az általunk megfogalmazott gondolatok a szász és román testvéreink irányába. De a többi határozatot miért nem függesztettétek ki?

Miközben vakargatom a fejem, frissen meszelt épületre leszek figyelmes a közelben. Ideges emberek forognak az épület körül, erőst készülnek valamire. De, mi ez az épület, mi célt szolgál? Ott sétál egy atyafi, a fejénél egy kisebb skatulyát tart, s örökké beszél bele.

Úgy veszem ki a beszédből, hogy fegyverszállítmányról van szó:

puskák érkeznek Háromszékről. Minek nekik az ellátmány, ha nem háborúznak? Azt mondja az inges férfi, hogy szekrénybe rakják az Augustin puskákat, hogy mások nézhessék. Ereklyéket gyűjtenek össze: ágyúgolyót a Nyerges-tetőről, puskagolyókat a segesvári csatából, vagy Czetz János sétapálcáját. Mindenféle régi holmit összegyűjtött ez a fiatalember!

Kápolnási Zsolt egész nap a csergető dobozba beszél.

Sétálok a lajtorják között az épületben, papírokat ragasztanak a falakra. Egy pillanatra megcsal a szemem, mikor Berzenczey és Mikó néz le rám, nem hiszem, hogy itt vannak ők is. Pedig igen, mellettük szép dokumentumok, világra szóló szövegek kötik le a tekintetem egy rövid időre. 

Mikó Imre Erdély főkormányzója 1848-ban, elnöklete alatt zajlott az agyagfalvi nemzetgyűlés.

Mennyi szép csatában harcoltunk kerek Európában! Egy hatalmas térképen futtatom meg a verekedések helyeit, alatta egy masina van, matatással hozható működésbe. Közben püffögni kezd egy piros vasszekér az udvaron, megragad egy vasekét, Décsfalva irányában húzza maga után. 

Ha valaki még visszajönne, el sem hinné, amit itt látok, beleszédülne a jövőbe.

Van egy közajtó az egyik terem végén, annak kilincsébe kapaszkodok én is, mozdítok egyet az ajtón, pár lépés után egy hatalmas függönnyel elkerített körépületbe érek. Két magyarhonból érkezett atyafi matatja az ismeretlen gépeket. Világító, fehér dobozok festenek a falra rajzokat, ami néha meg is ijeszt engem.

Legalább két napra kellett volna szabadságot kapjak az Úristentől, hogy minden betűt megolvassak a falakon! Fáradok. Nehéz léptekkel a bejárathoz sietek, elhaladok egy ágyú mellett. Kezemmel megsimítom a fegyvert, ami leghűbb barátunknak mutatkozott abban az időben. 

Kockaköves sétányok kanyarognak az épület körül, az egyik padon egy fehér szakállú atyafi válaszol egy idegen kérdéseire. Ott tudtam meg, hogy ez az ember országgyűlési képviselő volt, ő a mozgatója az emlékek tető alá helyezésének! 

Antal István.

Kívánom az utódoknak azt, hogy élettel töltsék be a házat! Ne lehajtott, szomorú fejjel gyertek ide, búslakodva a régi veszteségeken! Tervezzetek, álmodjatok, vigyétek végig közösen a falu és a nemzet dolgait!

Csillag lovam kaparni kezd a lábával, érzi, eljött az időnk. A nap sugarai már meg-megakadnak a fák lombjaiban, az árnyék kezd uralkodni. Lepörögnek előttem a keddi nap történései: az utcán futkározó gyermekek, a legelésző nyáj, a jókedvű asszonysereg, a templom nyulgalma. S a büszkeség, hogy örökségetekkel jól bántok. 

Utoljára visszatekintek a falura, felpattanok a lovamra, aki lassú vágtában távolodni kezd tőletek.

Isten véled Agyagfalva!