Kedveli a varázslatos világokat, ahol a boszorkány inkább a javasasszonyt jelenti, nem a vasorrú bábát, szereti a mesei fordulatokat, a népgyógyászat kedvelt motívumait, a fantasztikus és csodás narratív elemeket. A hónap szerzője, Imre Eszter olyan világot teremt, amibe jó helyezkedni, azzal együtt, hogy kihívások, megpróbáltatások itt is vannak. Gördülékeny meséi, történetei azért is olvastatják magukat, mert egy igen mély emberi szükségletünkre hatnak, arra, hogy a világban rend van, a világ rendben lehet.

A szerző felvétele

Eszter egy madáralkatú, filigrán nő, fiatal anyuka, aki hatalmas életenergiával rendelkezik. Kíváncsi alkat, szereti a mindennapokat, szépséget lát bennük, és minden könyvet végigolvas, amit elkezdett, akkor is, ha nem túl jó a kötet. 

Egy városban születtünk, egy iskolában jártunk, mégis most ülünk le először beszélgetni Marosvásárhely könyves kávézójában. 

Eszter nyitott a beszélgetésre, reflektáltan tekint saját életútjára és környezetére, és nincs benne póz vagy feszengés. Túl van a megfelelési vágyon, és ettől közvetlen lesz. Természetes beszélgetőtárs, természetes író: kérdezni őt ugyanolyan könnyű, biztonságos és barátságos, mint a könyveit olvasni. Beszélgettünk a koncentrált írás gyümölcseiről, a létező és megkerülhető kánonról, traumairodalomról, és arról, hogy miért van szükségünk felnőttként is a mesék biztonságára.

Mi a munkafolyamatod, hogy dolgozol?

Volt egy munkafolyamatom, aminek a kulcsfogalma a fegyelem volt, de ez akkor volt érvényes, amikor én rendelkeztem az időm felett, tehát mielőtt megszületett a gyerekem. Meg tudtam tenni, hogy beosztom a napomat: napi 6 órát dolgoztam a rendes állásomban, utána kajáltam, és aztán este 10-11-ig írtam. És ezt lehetett csinálni, mert más dolgom nem volt. Viszont ennek volt egy olyan hátulütője, hogy ostoroztam magam, hogy csinálni kell, csinálni kell, csinálni kell, és ez egy idő után kifullad. Alkotni így nem lehet, ez azért nem favágás. És egy idő után rájöttem, hogy a leglényegesebb része a folyamatnak az az inkubációs periódus, amikor felbukkan a fejedben az ötlet, vagy még csak nem is ötletként, hanem hangulatként, vagy sugallatként valami, és azzal abszolút semmit nem kezdesz. Én sokszor beleestem abba a hibába, hogy nagyon-nagyon bele akartam kapaszkodni az ötleteimbe, és gyorsan csinálni belőlük valamit, de ez nem működik. Az működik, hogy hagyod, a tudatalatti úgyis teszi a dolgát, és amikor készen áll arra, hogy átadja magát érdemi munkára, akkor neki kell futni. Ez például a Patikusnál volt így: ez a könyv abból született, hogy felírtam egy kis tapadós cetlire azt a szót, hogy kék, felragasztottam a falra az íróasztal fölé, és az ott volt háromnegyed évig, és azalatt semmit nem foglalkoztam vele. Dolgoztam a többi munkámon, végeztem a dolgomat, a cetli ott volt, és láttam folyamatosan, és egyszer csak lett belőle egy könyv, aminek a központi motívuma a kék, és aki olvasta a könyvet, az érteni fogja, hogy mi ez a kék.

ÚJ ROVAT INDUL AZ UH.RO-N!

a hónap szerzője ezentúl mindig olyan személy lesz, akinek munkái, írásai különleges és egyedi színfoltjai az erdélyi és romániai magyar irodalomnak. Minden szerzővel három felvonásban ismerkedünk: előbb egy, a portálunk számára írt, első közlésű szövegével, majd egy beszélgetés keretein belül a szerző személyéhez kerülünk egy picit közelebb, végül ajánlást kérünk tőle egy újabb irodalmi műhöz. Kitekintőnek szánjunk ezt a rovatot, felfedező körútnak az itthoni irodalmi élet megismeréséhez. Jó olvasást és barangolást!

Hogy képzelted el gyerekkorodban, mit jelent írónak lenni?

Én nem képzeltem el sehogy, mert színésznő akartam lenni. (nevet) Azt tudom, hogy az írás, de nem abban az értelemben, ahogy most beszélünk róla, hanem mint grafománia, nagyon kicsi koromtól megvolt. A nagymamám tanító néni volt, és mindig hozta haza év végén a nyári vakáció előtt a nagy stóc papírt, amit egész évben a tanáriban gyűjtött, hogy arra rajzoljak. És egyszer, amikor hazaállított egy ilyen stóccal, pont ott volt a szomszéd néni, és megkérdezte, hogy „Eszterke, mit fogsz te csinálni annyi papírral?” Mondtam, hogy írni fogok sok fogalmazást, de akkor még nem tudtam írni, nem is tudom, honnan tudtam, hogy mi az a fogalmazás. A szomszéd néni felkacagott, hogy na, majd meglátjuk, amikor iskolás leszel és kérik a fogalmazásokat, akkor is fogod-e akarni. De én nem gondoltam soha arra, hogy író leszek. Teljesen természetes volt, hogy szeretek írni, de én színésznőnek készültem egészen addig, amíg egyszer csak nem. Úgyhogy nem volt erről abszolút semmilyen elképzelésem, és csak úgy elkezdtem csinálni, és elkezdtem látni, hogy milyen ez. 

Már felnőttebb fejjel kezdett megfogalmazódni bennem az, hogy mennyire utálom ezt a kiégett, depressziós, alkoholista, drogos író-sztereotípiát. Ma is vannak a mémek, hogy az emberek, akik olvasnak, azok kiegyensúlyozott, normális emberek, és akik írnak, azok meg karikás szemű, totál szétcsúszott alakok. És ez engem elég fiatalon elkezdett zavarni, már 19-20 évesen ezen aktívan gondolkodtam, hogy ez így nincs rendben, hogy ez nem szabály, hogy így kell legyen. És akkor elkezdtem szétnézni magam körül. Nyilván egy önmegnyugtatási szándék is volt bennem, hogy legyen kapaszkodó, hogy akkor én sem vagyok egy teljesen szétcsúszott ember azért, mert nagyon sok időt töltök a fejemben, és mert nagyon fontos számomra az alkotás. Szétnéztem magam körül, és azt láttam, hogy vannak írók, akik egyben vannak. Nyilván mindenkire jellemző egy bizonyos túlérzékenység, mert másképp nem tudnál alkotni, de én aktívan szeretnék leszámolni ezzel a szétcsúszott író sztereotípiával, ahogy az éhező művész sztereotípiájával is. Tehát az, hogy író vagy, nem feltétlenül kellene azt jelentse a mi közegünkben sem, hogy nem tudod kifizetni a számláidat, és éhen halsz. Mi nem Amerikában élünk, ahol megírsz egy könyvet, és sikeres lesz, akkor utána soha nincs többet anyagi gondod. Nálunk ez nem így van, itt mindenkinek van mellette egy másik állása, szerencsés esetben olyan állás, ami az íráshoz köthető, például szerkesztés vagy fordítás, de van olyan is, amikor az írás mellett az ember egy irodában dolgozik, nem alkotó munkát, vagy nem szöveghez köthető munkát végez. Ezen szerintem nem kell, vagy legalábbis nem érdemes  siránkozni.

Szokott is zavarni, amikor ezt nagy szívfájdalommal mondják az írók. Én nem tudom ezt átélni. Nekem is mindig van az írás mellett másik munkám, és ez egyensúlyban is tart, mert ha én 0-24-ben csak az írással foglalkoznék, az szerintem senkinek nem lenne jó, de főleg nekem nem. Kicsit a valósághoz is kell kapcsolódni a mindennapokban. Úgy fogom fel, hogy ez van, ez az élet, és addig, amíg kivitelezhető, én nem vagyok hajlandó ezen fennakadni, vagy ebből magamnak egzisztenciális válságokat kreálni.

Imre Eszter 1990-ben született Marosvásárhelyen. Érettségi után Budapestre költözött, ahol az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanult irodalmat, filozófiát és kultúratudományt. 9 év után visszaköltözött szülővárosába, ahol jelenleg is él. 2016-ban elnyerte a Litera Szabadnapló-díját, 2021-ben a Látó nívódíját. Fordítóként és szerkesztőként dolgozik, angolul is ír, egy gyermek édesanyja. Eddig három kötete jelent meg: Luca-napi mesék (novellák, 2019), A csillagvölgyi patikus felesége (regény, 2022), Napsugár kisasszony tizenkét madara (meséskönyv, 2022). Jelenleg egy regénytrilógián dolgozik. Szereti a jógát és az Instagramot.

Író vagy és nő, ez milyen tapasztalat most itthon, Erdélyben?

Nagyon-nagyon fontos, hogy ez olyan szinten természetessé váljon, hogy már ne is kelljen tematizálni. Nekem az a tapasztalatom és az a hozzáállásom, hogy ahhoz, hogy nőként el tudj jutni oda bármiben – ez nem csak írásra vonatkozik, de most maradjunk az írásnál, hogy aktívan közönségtalálkozz, hogy eljusson az emberekhez, amit írsz, és adott esetben szeressék, hívjanak –, hogy úgymond befussál, ahhoz az kell, hogy téged tényleg ne érdekeljen, hogy te nő vagy, és ne foglalkozz ezzel, mert ez egy visszatartó erő tud lenni. 

Az, hogy „jaj, nő vagyok, eleve hátrányból indulok”, bennem eleve fel sem merült, sosem gondolkoztam ezen, de ez gondolom szerencse, vagy beállítottság kérdése. De ha például az első kötet előtt felültem volna azokra a gondolataimra, hogy „a kutya se ismer, ki fogja kiadni a könyvemet?”, nem tudtam volna írni, mert ezek megbénítják az embert. Nagyon szerencsés vagyok anyukámmal, mert neki az egyik alapvető tanítása az volt egészen kicsi koromtól, hogy a statisztikák azért vannak, hogy tegyünk rájuk magasról. Ha van valami, amit csinálni akarsz, akkor azt kell csinálni addig, amíg meglesz az eredmény, és semmi ilyen külső tényezővel nem kell foglalkozni, és ez bevált, és beválni látszik minden alkalommal. Ha leülsz könyvet írni, akkor ne gondolkozz azon, hogy nem fogják kiadni, hogy kikkel vagy versenyben. Szerintem erre ez a recept, hogy egyszerűen csináld. És nem olyan értelemben, mint azok, akik elmennek az X-faktorba és nagyon nem tudnak énekelni, de azt mondják, hogy a szüleik mindig mondták, hogy olyan szépen énekelnek. Tehát reálisan fel kell mérni, hogy miben vagy jó, miben nem vagy jó, ez egy elég fontos része a képletnek, de hogyha te ezt tudod, és ez nem egy nárcisztikus tudás vagy tudni vélés, csak egyszerűen tudod, hogy neked azt kell csinálni, akkor kell csinálni és megoldódik.

„Letaglózta, hogy valaki ennyire láthat és érthet egy másikat. El sem tudta képzelni, hogy mi vár rá, ha majd legközelebb kinyitja a szemét. Hogy hogyan kell együtt lenni az együttben. De ki akarta nyitni. A rá szegeződő tengertág tekintet, amely cserébe az ő tekintetét kérte, nem követelte, hogy másnak, kevesebbnek mutatkozzon, mint ami. Valahányszor elfelejtett elvonulni, megtapasztalta, hogy a nőt azért lehet a leginkább megvetni, amiért eleve vonzódnak hozzá, és fordítva. „Újra kell tanulni”, visszhangzott benne a mondat, ami már akkor is visszhang volt, amikor a férfi kimondta – a benne elhangzott mondat visszhangja. Mert ha nem csukja be a szemét, nem tud semmit.”

Milyennek látod az itthoni tehetséggondozást, ami az írást, az íróvá válást illeti?

Szerintem ezen a téren nagyon jó irányba haladunk. Emlékszem, régebb itt Vásárhelyen nagyon nagy szó volt, ha valaki elment egy magyar tantárgyversenyre. Amikor magyar és filozófia olimpiászokon is nyertem, akkor a tanárok sem tudták hova tenni, hogy eleve elmentem ezekre a versenyekre, mert az volt, hogy a diákokat kellett noszogatni, tízessel kecsegtetni, hogy menjenek. Illetve volt még az Irodalmi Kreativitás Verseny, ezekre emlékszem. Én tizennyolc évesen elmentem itthonról és visszajöttem huszonnyolc évesen, azalatt nem tudom, hogy mi történt, de most azt látom, hogy nagyon felpezsdültek a dolgok, és hogy nagyon nagy figyelmet fordítanak a tehetséggondozásra. Sok olyan fiatal szerző jelent meg és került be a köztudatba, akik aktívan dolgoznak ezen a téren, például André Feri. Ők folyamatosan eseményeket szerveznek, mindenféle műhelymunkákat tartananak. Ez régen nem volt, vagy hozzám nem jutott el, nem tudom. 

Azt is látom, hogy a fiatalok sokkal kíváncsiabbak, és nem azt mondanám, hogy tehetségesebbek, mert lehet, hogy tizenévvel ezelőtt is megvoltak a tehetségesek, csak nem volt terük a kibontakozásra. Érdemes figyelni a különböző irodalmi lapok körüli történéseket, az irodalmi táborokat. Én mindenképp azt mondanám most egy 17 évesnek, aki azt gondolja, hogy ő írni szeretne, hogy olvasson nagyon sokat. Ezt most azért hangsúlyozom, mert nemrég volt egy ilyen élményem, hogy egy író-olvasó találkozó után odajött egy 20-21 éves forma srác, és azt kérdezte, hogy mi a teendő akkor, hogyha ő szeretne író lenni, de nem szeret olvasni. És nem akartam visszakérdezni, hogy te akkor miért akarsz írni? Itt van egy vészcsengő, hogy te nem az írás miatt akarsz írni. Az író itthon még nem annyira rocksztár. Az első az olvasás, és megismerni a közeget, ahova tartozol.

Beszéljünk picit az irodalmi kánonról. Hogy látod, a te könyveid hogyan viszonyulnak hozzá, el tudnak helyezkedni benne?

Kánon egyértelműen van, és azt gondolom, hogy az én könyveim nem illeszkednek ebbe a kánonba. A Napsugár kisasszony a gyermekirodalmi kánonba talán igen, de azért mégis más, mert félúton van a gyermekirodalom és a felnőtt irodalom között. De a Patikus például határozottan nem tud beilleszkedni a kánonba, és most már el tudom mondani, hogy ez a dolog nem bánt. Az egyetemen találkoztam ezzel a bizonyos kánonnal, a posztmodern szabályrendszereivel, amik bizonyos helyeken nagyon megkérdőjelezhetetlennek tűntek, és hát ott egy kicsit megtörtem, mert láttam, hogy az, amit én csinálok, az nagyon nem ez. Azt láttam, hogy amit én csinálok, az efelől a kánon felől nézve gáz, és megijedtem, elkezdtem szégyenkezni, és tényleg semmit, egy betűt nem írtam a beadandókon kívül, még naplót sem. És ez tartott évekig, és már jóval mesteri után voltam, amikor elkezdtem újra írni. Akkor küldtem a Literának a szabadnaplómat, amivel megnyertem a Szabadnapló-pályázatot, és az egy nagyon jóleső visszaigazolás volt. Egyetem közben voltam gyakornok a Literánál meg a Kalligramnál is, tehát nem estem ki teljesen az irodalmi életből, csak én magamból nem mutattam semmit. Helyszíni tudósításokat írtam, legeslegbátrabb esetekben kritikákat. A Litera-díj egy visszaigazolás volt, hogy oké, hogy más az, amit csinálsz, de hogy azért van, akinek tetszik.

Ez egy beavatási folyamat volt, aminek mindenképp meg kellett történnie, vagyis az, hogy elkezdtem merni megírni ezt is és ezt is, és így lett meg az első kötetem, a Luca-napi mesék, amiről ma már persze azt gondolom, hogy sokkal jobban is meg lehetett volna írni, de nem vonnám vissza, mert ez a kötet volt az a pont, ahol azt mondtam, hogy felvállalom azt, amit csinálok. És bevált a dolog, mert egyrészt utána már többet nem foglalkoztam azzal, hogy jaj, illeszkedik-e vagy nem illeszkedik-e a kánonba a szövegem, vagy hogy fogják fogadni vagy nem fogadni. 

Ma már teljesen nyugodtan együtt tudok élni és aludni azzal a gondolattal, hogy nem mindenki fogja szeretni, amit csinálok, hogy ez nem lesz a kánon része. Én alapvetően azt szeretném, hogy az olvasóhoz jusson el, amit írok, és tudom, hogy a könyv mindig megtalálja azt az olvasóját, akinek nagyon sokat ad. Akinek meg nem tetszik, az nem olvassa el, és az teljesen rendben van. Egyébként a következő regényemnek, ami egy trilógia első része, az egyik központi témája, bár jó sok központi témája van, a kortárs kánon.

A köteteidben vannak visszaköszönő témák, leitmotívumok, például a varázslat, a mese, vagy a mágikus-realista világépítés. Mégis, úgy gondolom, a szövegek a legegyértelműbb közös pontja az, hogy van egy lélekgyógyító hatásuk. Mikor olvaslak, az az érzésem támad, hogy a világ rendben van, ez pedig egy mélyről jövő emberi igény. Te hogy látod, milyen az a világ, amit te alkotsz, vagy amiben jól érzed magad a műveidben?

Imre Eszter: Az értés és nemértés hangjai

Ez pontosan így van, egy olyan világot alkotok meg, amiben minden rendben van. Amikor a Patikus kézirata elkészült, és küldeni kellett a szinopszisokat a kiadóknak, akkor a szinopszis mellé csatolt levélbe azt az egy mondatot írtam, hogy „létfontosságúvá vált a kortárs magyar irodalomban egy olyan hely, ahol lenni jó”. Szerintem erre iszonyat nagy szükség van, és nem azért írtam, mert felfedeztem, hogy van itt egy piaci rés és akkor ezt meg kell csinálni, hanem mert bennem volt ez az igény. De szerintem ezek az igények valahol a kollektív tudattalanból törnek fel, mert annyira egyediek azért nem vagyunk, létezik egy csendes közös tapasztalás is, és ha nálam megjelent ez, akkor a dolog valószínűleg már közösségi szinten is eleve megérett, csak esetleg még nem lett tematizálva, vagy nem olyan hangosan. De hogy ne beszéljek más nevében: a könyökömön jön ki a traumairodalom. Folyamatosan nézegetjük a saját köldökünket, de olyan módon, hogy semmi előremutató nem történik. Egy kicsit meghempergünk a traumában, minden második szavunk a trauma, és nekem ebből nagyon-nagyon elegem van, ahogy a pszichologizálásból is túl sok lett már. Van valahol egy egészséges határ aközött, hogy megyek autópilótán, semmivel nem foglalkozom, és nem reflektálok magamra, és aközött, hogy semmi mást nem csinálok, csak magamra és a saját nyomoromra reflektálok. 

A Patikust a hazaköltözésem után nem sokkal írtam, egy olyan periódusban, amikor eleve a megérkezés, a gyógyulás folyamata volt az életemben. Az az élményem volt, hogy végre kapok levegőt, hogy végre itt egy új élet lehetősége, és ez benne van a könyvben is. Próbálok erre odafigyelni, hogy ha egy szövegben belemegyek valamibe, ami kellemetlen, határsértő vagy provokatív, akkor az ne legyen öncélú, mert ilyen szempontból semmi különbség nincs az öncélú agresszió, az öncélú szexualitás, vagy az öncélú traumafétis között. Viszont észrevettem már egy pár éve, hogy teljesen mást csinálok a rövidprózában, mint a regényemben, vagy a mesés kötetben. A rövidek írásokban elég kellemetlen dolgok történnek a szereplőkkel, de próbálom úgy csinálni, hogy túlmutasson önmagán. 

A népmesékben is vannak kihívások, akadályok, akár halálközeli állapotok, ez része a hős útjának. A mese arról szól, hogy ezekkel megküzdesz és általuk megerősödsz, az már patologikus, ha megragadsz a traumánál. A felnőtt meséknek, meseirodalomnak ilyen szempontból reneszánsza van, akárcsak a meseterápiás műhelyeknek.

Nálam nagyon tudatos döntés kérdése az, hogy annak a történetnek, amit el szeretnék mesélni, mi az az adekvát nyelve. A csillagvölgyi patikus felesége egy nagyon idős férfi és egy nagyon fiatal – nagykorú – nő szerelmének a története, és én ezt a történetet nagyon szerettem volna elmondani, de rájöttem, hogy erre csak a mese nyelve alkalmas, mert másképp vagy túl triviális vagy teljesen semmitmondó lett volna, vagy úgy tűnt volna, mintha próbálnék megülni vele egy divatot. A Luca-napi mesékben van például egy incesztus-történet, amit nem egy dokumentarista nyelven akartam elmondani, ezért adtam neki egy mesei keretet. Egyrészt azért, mert a mesében mindenről lehet beszélni, és a mesében mindenre van feloldás. Ez nem azt jelenti, hogy meg nem történtté tesszük a dolgokat, de a mesének az a lényege, hogy mindent fel tud oldani. Ezért nem készülnek ki a gyerekek a Piroska és a farkastól. Szerintem bármiről lehet beszélni, de alapfeltétel, hogy megtaláljuk hozzá a megfelelő nyelvet.

A Napsugár kisasszony tizenkét madara hónapok óta sikerlistás a Cărturești és a Gutenberg könyvesbolt-hálózatok eladásai alapján. Miért vált be ez a kötet?

Most nagyon őszinte leszek: szerintem ez a kötet azért fut, mert a felnőttek szeretik. Egy eléggé elvont szöveg ez, ami mindenképp 12 éves kor fölött tud működni. A gyerekeknek egy sokkal egyszerűbb nyelvre, konkrétumokra van szükségük, meg például ha veszély van, akkor az legyen egy sárkány, nem pedig egy gondolat, egy fogalom. Úgyhogy szerintem a felnőttek szeretik nagyon ezt a kötetet, és ezért népszerű.

Ha találkozhatnál a 17 éves önmagaddal, mit mondanál neki?

Csak oda jutok vissza, hogy semmit, hagynám, hogy így csináljam, ahogy ő csinálta. Nyilván zsigerből jönne az, hogy „ne hagyd magad megfélemlíteni”, vagy hogy „ne ijedj meg attól, hogy nem jó az, amit csinálsz”, de ezeken át kell menni, ezek nem megspórolható életszakaszok. Annyit mondanék, hogy jól csinálod, csináljad csak tovább, ahogy érzed.