Ez a történet mindazokért a kerékpárosokért is szól, akiknek nincs hangja, akik úgy érzik, nincs hangjuk.

A Bethlen utcára jobbra kitértem kerékpárommal a Céhekből. Mögöttem egy autó, svájci rendszámtábla, fehér Volvo, ami a kitéréskor még csak a MOL-nál volt, nyomkodta a dudáját.

Ahogy előzni kezdett engem, felemeltem a bal kezem, és mondtam, szóljon, ha baja van, ne mind dudáljon. Miközben előzött, lelassítva kezdett szorítani le az útról, tartva az én sebességem. Én is lassítottam, mert nem akartam, hogy elüssön, de nem tudtam elkerülni.

Ezen a képen látszik: az autó előtt haladok, az út szélén, két kézzel fogom a kormányt.

Átlósan állt előttem, padlóféket nyomott hirtelen, amikor elfogyott előttem az út. Lehet, csak rám akart ijeszteni, megfélemlíteni, ahogy a leszorítással tette, talán nem gondolta ütközni fogunk, de megtörtént. Az autója jobb oldalán koppant először a kormány, a hátsó ajtó mögött. Ahogy estem, próbáltam tartani az egyensúlyt, és szerencsétlenségemre az autó irányába dőltem, a kormány megütötte újra az autót, a hátsó jobb lámpája oldalát, ami kitörött az oldalütéstől. Ekkor estem a földre.

Itt már elkezdett közeledni, bő fél méter van a felezősáv és az autó között, ettől kezdve pár méteren belül folyamatosan lassít, ahogy én. Követi a sebességem.

A pasas kiszökött az autóból, épségemről nem kérdezett, aggódás semmi jelét nem tanúsította, hanem elkezdett anyázni, köcsög senkizni, sorolta a szitkokat és elkezdett lökdösni, amit a One Euro Marketben dolgozók és egy, az út túloldalán álló személy is látott, utóbbi a teljes esetet. Üvöltött, hogy én kitértem elé az előző kereszteződésnél, elsőbbséget nem adva, és mutogatok. Mondtam neki, hogy még a MOL előtt volt, bőven volt helyem, az út is széles, ha tartja magát a felező sávhoz és nem siet, semmi gond nem lett volna.

Meglökött újra. Mondom, hogy pánikrohamom van,

erre elkezdett röhögni, „Menj el, pánikroham!”

és röhögött tovább. Sokan nem tudják mivel jár a pánikroham. Akinek volt már, vagy közelében levő embernek, annak van fogalma. Stresszhelyzetek gyakran kiváltják és ez a szituáció nem kicsivel járt. Az ember légzése felgyorsul, kapkod a levegőért, remegni kezd, erős félelemérzet és lélekjelenlét-vesztéssel jár.

Elővettem a telefonom, aminek töltöttsége 1%-on volt csak, reméltem kitart. Felhívtam, a 112-t. Kérdezték, mentőt kérek-e, mondtam, hogy nem. Amíg vártam a rendőröket, az anyázásokon, egyéb sértő szavakon és a lökdösődésen kívül mondott néhány dolgot.

„Azt fogom mondani a rendőröknek, hogy jobbra akartam térni.”

„Ketten vagyunk (a barátnője végig az autóban ült), te meg egyedül, nekünk fognak hinni.”

2-3 perc múlva érkezett a mentő, 3-4 perc múlva a rendőr, arra nemsokkal a helyszínelő. Nagyon kis idő, mégis, várva vártam őket, hogy érezzem magam végre biztonságban az 50 valahány kilómmal egy nálam kétszer nagyobb alakkal szemben, aki többször is felemelte a kezét, hogy megcsapjon.

Pánikbeteg vagyok roham alatt – próbáltam válaszolni a mentősöknek. Megvizsgáltak, bár mondtam, hogy a néhány karcoláson kívül a lábamon, jól vagyok, gyakran van ilyen rohamom, csak idő kell, jól leszek. A pánikrohamra kértem nyugtatót, amit „orvos nélkül nem tudunk adni.” Légzésgyakorlattal és az érkező emberek jelentette biztonsággal lassan elmúlt. Az út túloldaláról Sz. I. átjött, és szólt, hogy ő látott mindent, és ha kell, jön tanúnak, amit meg is tett. Az eladók is mondták, látták, ahogy lökdösött, kezet emelt rám, és hallották, hogy beszélt velem.

Ők a csattanás után jöttek az ajtóba.

Ez a történet annyi lenne, hogy egy agresszív autós életveszélybe sodort egy kerékpárost, mert az vissza mert szólni a felesleges dudálására. Abszurd. A gondolat, hogy egy személy képes arra, hogy egy védtelen kerékpárost megfélemlít egy tonnás járművel, lenyom az útról, elüt. Gyávaság.

Jól látszik a fotón az autó szöge, ennyire rám húzta azt. Azelőtt kényelmesen elfért pár méteren, addig jött felém, hogy 20-30 cm lett a járda és az autó között. Ennyire nyomott le másodpecek alatt.

Szándékosan elüt egy biciklizőt, mert nem tudja kontrollálni az indulatait. Segítség vagy empátia bármilyen jele helyett lökdösni kezd, miközben remegek az adrenalintól és kapkodom a levegőt a pánikrohamtól. Közben elmondja, hogyan és mit fognak hazudni azért, hogy ők jöjjenek ki az áldozatnak.

Kijön a rendőr. Mit állapít meg?

Hátsó lámpa törött, biztos én, a kerékpáros, nem hagytam elegendő féktávolságot, a tények alapján én vagyok a hibás.

Nyilatkozattétel közben a rendőr megkérdezte, szeretnék-e tenni feljelentést. Visszakérdezek, szerinte fog-e ez a személy változni magatartásban, ha ez megtörténik? Hogy emberként hatni fog-e ez rá, esetleg figyelmesebb vagy türelmesebb lesz-e ezután. „Nem hiszem” – feleli a rendőr.

Fenntartottam a későbbi feljelentéstétel jogát, beláttam, tényleg nem lesz értelme. Aprópénzből kifizeti a bírságot, ha egyáltalán kap.

A törvények egy része nem igazságot szolgál, hanem leegyszerűsít, kontextusból kiragad, hogy valami érthető rendszerbe tudja tenni az eseményeket. Ilyen helyzetben csak a szó van, ami nem tény.

A rendőr azt is hozzátette, minimális sérülés ért engem, a biciklim. Szerinte kár nem történt. Megkérdeztem tőle, ha beesek a hátsó kerék alá fejjel, vagy kezem, lábam eltöröm, akkor más lenne a helyzet? „Igen.” Mert a félelem, hogy nyom el egy autó, az nem mérhető, nem számít. A szándékot nem lehet bizonyítani, a törvény szemében az nem tény. Tény.

A rendőrségen többször azt kellett hallgassam, hátsó lámpa törött, a hibás a hátsó.

Hátsó lámpa törött, a hibás a hátsó.

A fotón látszik az első ütés nyoma, a horpadás, amit a kormány okozott. Oldalt. A lámpa oldalról lett kitörve. Ez nem számít. Hátsó lámpa törött.

Megértő emberrel beszélgettem, legalábbis úgy tűnt egy darabig. Mondta, nem ad büntetést, nem kapok pénzbírságot. Történetem végighallgatta, megértette az én oldalam és elfogadta, hogy úgy történt, ahogy elmondtam, ennek ellenére, a törvényben az áll, ha hátulról megy bele valaki az előtte levőbe, a féktávolság be nem tartásáért ő a felelős.

Megismételtem az eseményeket, és arra kértem figyeljen a kontextusra. Agresszív sofőr, feleslegesen dudál, gyáva ember, autója biztonságából próbál megfélemlíteni egy út szélén szabályosan közlekedő kerékpárost, leszorítja, elüti, amikor kiszáll segítségnyújtás helyett, „kurva anyád te senki, anyád picsája te köcsög senki, te utolsó senki”, lökdös, amit legalább négy szemtanú hallott és látott. Kontextus. Ezekben a részletekben hogy vagyok én a hibás? Elejétől végig a sofőr volt az agresszor. Erre a válasza az volt, gondoljak akkor én is kontextusra, ki tudja „épp veszekedett a barátnőjével és azért volt ideges, vagy csak rossz napja volt, sietett valahova.”

A benzintartály szájától jobbra kb. 10 centivel az ütés nyoma, tehát oldalütés. Nem a horpadás súlyossága a fontos a történtek szempontjából. A kormány magasságának és méretének megfelelő horpadás

A nyilatkozatok után sem az járt a fejükben, hogy megsérültem-e, a durva mondataik között a lámpára mutatnak: „Érkezni fog a számla.” És hogy ha nem mutogatok a kezemmel, akkor nem ütnek el. A rendőr megkérte őket, viselkedjenek civilizáltan.

Volt egy órájuk a baleset után megbeszélni, mit kell mondaniuk, hogy megússzák. Van szépség is ebben: valakit annyira szeretni, hogy hazudunk érte.

A rendőr, aki addig kedves, megértő volt,

bár kihangsúlyozta többször, hogy a tények számítanak, az, hogy a hátsó lámpa törött, amikor mutattam a kormány nyomát az oldalán az autónak, azt mondta, aláírtam a nyilatkozatot, amiben az áll, hátulról én mentem bele, ne mind változtassam a történetet. Könnyű megoldás, nincs itt több látnivaló. Addig észre sem vette a horpadást, amikor felhívtam rá a figyelmét, nem érdekelte. Végezzem helyette a dolgát?

Oldalról törött lámpa

A történet nem változott, a gondolkodás, az az eddig is kevés hit az igazságszolgáltatásban igen. Hátrébb voltam, mint az autó eleje, az nem jelenti az autó hátát.

A sofőr válasza a horpadásra pedig az volt, „a szervizben történt, már régi”. Mert ugye, Svájcban az autókat horpasztják a szerelők. És milyen érdekes. Pont a kormányom magasságában, kormányom szarvának méretében, azon az oldalon, ahol én haladtam a baleset pillanatában.

Sok helyen a motoros is elsőbbséget kap, jobbról előzhet, jobbra kitérhet, kerékpáros még több helyen. Nálunk nem. És itt nem is volt szó törvénytelen kitérésről. Száguldunk városon belül autóval, ahol gyerekek, öregek, emberek, állatok, élőlények járnak, bármikor átkelhetnek az úton, közlekednek.

Gyorshajtunk ott, ahol kerékpárosok mennek és centizik a biciklist az előírt távolságtartás helyett.

Amikor ültek be a rendőrség udvarán, még mindig szitkozódva, mondtam nekik, erről írni fogok, erről írnom kell. A válasz az volt, ne zsaroljam őket.

Zsarolni az igazsággal.

Az alábbi videón hallható, azt mondja a sofőr: félreállt. Kérdem én, átjáró előtt 1 méterrel, kereszteződés előtt 2 méterrel, főúton, mennyire legális a félreállás? Indexelés nélkül, ha jobb oldalán kerékpározót előz, leszorítja azt az illegális megállásért. Nem azt mondja megállt, hogy azért fékezett, mert gyalogos volt az átjárón, vagy hogy jobbra akart térni, ahogy nekem mondta a rendőröket várva, hanem: „Akkor álltam ide köcsög, félreálltam.” Kétlem, hogy a tanúvallomása ugyanezt a kijelentést tartalmazná.

Szerk. megj: a videót az érintett ügyvédjének kérésére személyiségi jogok sértése miatt eltávolítottuk.

Mikor lesz vége annak, hogy a biciklist ne akadálynak, zavaró, mit-keres-ott-ahol-én-megyek tényezőnek lássák?

Mikor lesz az, hogy az önmagukat pénz által meghatározó emberek felsőbbrendűség- és hatalom illúziója feloldódik? Mikor és hogy értik meg, hogy az nem jog, ami őket mentesíti? Hogy egy másik ember nem birtok.

Hiába. 20 év Svájc, 40 akárhány év leélt élet, a sztereotípiát képviselő személyt nem tudta jobb emberré tenni. Csodálatos országban él, erős gazdasággal, tiszta környezetben, stresszfaktor itthonhoz képest minimális, és mégis, amikor itt van, ez ő. Lehet, hogy tévedek. Nem tudok nem arra gondolni, mi van, ha ez egy egyedülálló eset. Ha barátai olvassák ezt, rá sem ismernek belőle. De akkor miért történt? Ha meg a másik fele igaz, ha egy indulatos, agresszív, önmagát felsőbbrendűnek gondoló személy, kérem az ismerőseit, kommunikáljanak vele. Ez egy probléma. Sokkal súlyosabb baleset is történhetett volna.

Másnap, csütörtökön, munka után visszamentem a helyi rendőrségre, hátha van a baleset helyszínén térfigyelő kamera. Számtalan helyre felszereltek, és reméltem, a felvétel kétséget kizáróan alátámasztaná az esetem. Sajnos abban a szakaszban nincs. A MOL-nak sincs.

Készítettem 4 fotót az első arra járó 4 autóról. Kérem, a fenti képen figyeljék meg, mennyi távolságot tartanak az autók a járdától úgy, hogy egyetlen kerékpáros nincs ott, és hasonlítsák össze a távolsággal, a fotón, amit a balesetkor készítettem. Mind a 4, véletlenszerűen lefotózott kocsi minimum egy-másfél métert tart.

Ez a történet mindazokért is szól,

akiknek nincs hangja, akik úgy érzik nincs hangjuk. Akikkel hasonló történt, fog történni. Egyesek számára egy banális semmiségnek tűnhet, kérem őket, próbálják meg magukat ebben a helyzetben elképzelni.

Ebben a városban ritka veszélyes kerékpározni, folyton ajtók nyílnak tükörbe nézés nélkül, jobbra levágják a biciklis útját, sokszor jelzés nélkül, kihajtanak, kiállnak a bicikli elé, körforgalomban elsőbbségadás nélkül stb. Aki nem jár bringával, fel sem fogja. Szükség van a sávokra, a sofőrök folyamatos figyelemfelhívására. A bringás nem egy senki, hanem egy egyenrangú közlekedő az úton. Valamit tenni kell, hogy változzon a helyzet, hogy biztonságban érezze magát az is, aki két keréken jár.

És szeretném megköszönni Sz. Istinek, aki azonnal odajött, segítségét, tanúvallomását mellettem felajánlotta, letette, idejét rám szánta.