Udvarhelyből újra magyar város lesz. Csak a szereplők változnak.
Fotók: Szabó Apor
Vegyes érzéseim támadtak szerdán délután a Patkóban, ahol egy viszonylag egyszerű, nem túl hosszú, alapvetően szép, mégis vitatható ünnepségen vehettünk részt. Kicsit olyan volt, mintha ismételné magát a történelem Székelyudvarhelyen, mert, ha tényszerűen nem is, szimbolikusan visszacsatolták a várost az anyaországhoz. Persze, a hivatalos kommunikáció szerint csupán igyekeztek visszaállítani eredeti állapotába a Patkót, csakhogy a történelmi kontextus egyáltalán nem mellékes.
A lovas nemzetre utaló teret annak apropóján hozták létre a ma ismert formájában, hogy Észak-Erdélyt, és vele együtt Udvarhelyt is visszaadták Magyarországnak, a második világháború hevében. Ennek első évfordulóján, 1941. szeptember 5-én adták át ünnepélyesen, a falba ültetett 5 címerrel (Magyarország, Erdély, Udvarhely vármegye, Székelyudvarhely, Pestszentlőrinc) és a magasan lobogó országzászlóval egyértelműsítve a magyar fennhatóságot. Akkor még nem tudhatták, hogy ez nem maradhat örökre így.
Kifosztásról, megsemmisítésről, megalázásról beszélt Gálfi, pedig a román államhoz való visszacsatolás érthető következménye volt, hogy a magyar állam szimbólumait el kellett távolítani, ezt le kellett nyelni, ha nem is lehetett elfogadni. Ahhoz, hogy elteljen hetvenöt év, és úgy tegyünk, mintha mi se történt volna, a szabadság nevében, de sokkal inkább a helyi hatalom birtokában, csakazértis visszahelyezzük őket, fittyet hányva az így is elég puskaporos román-magyar viszonyra, alig néhány hónapra az úzvölgyi konfliktusra.
Gondoljunk csak bele: mi mást érthet egy ilyen ünnepség alatt a román fél, mint azt, hogy mi sosem tartoztunk Romániához, és most sem akarunk, nem vagyunk hajlandóak elfogadni a határokat? Hogyan várhatjuk el, hogy jobban bánjon velünk ez az ország, ha állandóan a szomszédjához (riválisához?) húzunk. Persze, valahol igaza van annak is, aki erre azt mondja: Magyarország csak többet tett értünk, a hazaszeretet pedig erővel nem megy, ezért a román államnak, a román népnek is többet kellene nyújtania. De attól biztosan nem, ha közben konokul, izomból visszük véghez saját nemzetépítésünket.
S ha valakinek úgyis meg kell szakítania ezt az ördögi kört, miért ne volnánk mi a bölcsebbek? Nem azt mondom, hogy ne emlékezzünk, ne ünnepeljünk, hanem, hogy
ne dörgöljük a másik orra alá,
mert mi se szeretjük, ha ezt csinálják velünk. Nem állítom azt sem, hogy nem fontos a múlt tisztelete, a jelképek használata. Magam is látom benne a közösségformáló erőt, de arra is kell gondoljunk, hogy mit üzenhet a jelenben, annak a másik népnek, amellyel együtt kell élnünk, ha tetszik, ha nem. Mert kikérjük magunknak, hogy tiszteljenek minket, de vajon mi nem kell a másikra tekintettel legyünk? Még akkor is, ha nekünk van igazunk.
Hiába hangoztatta Mihály János történész az eseményen, hogy „nem siratunk semmit vissza, délibábot sem kergetünk”, ha az egész esemény hangulata az ellenkezőjét tükrözi. Miközben olyan harcias hangvételű meghívót ad ki a városháza, hogy az idézettől akaratlanul is puskát ragad az ember: “Hogy volt nekünk egy országunk e földön, / Melyet magyar erő szerzett vitézül” (Juhász Gyula). Tessék mondani, hogyan lehetne ezt másképp értelmezni, ha nem úgy, mint a régi magyar világ visszasírását, a határok megkérdőjelezését, a fegyveres földszerzés dicsőítését? Nem beszélve arról, hogy egy olyan korszakot méltatunk – alig néhány hónappal a holokauszt megemlékezés után –, amely lehetővé tette a zsidótörvényeket. Elgondolkodott valaki azon, hogy ezzel is mit üzenünk a jelenben? Kétlem.
Semmi értelme folytatni a szimbólumharcot.
Az egyik leveszi, a másik visszateszi, aztán megint leveszik, és így tovább. Mert kötve hiszem, hogy erre az akcióra nem érkezik semmilyen reakció a román hatóságok vagy a – rendezvényen is emlegetett – „alamuszi feljelentő” (Dan Tanasă) részéről. Elnézést a vulgáris hasonlatért, de most tényleg azé a tér, aki azt körbepisili? Nem eléggé magától értetődő, hogy a Patkó eddig is az udvarhelyieké, a majdnem színmagyar Udvarhelyé volt, nem a román államé? Nem, meg kellett mutatni, hogy egy kicsit a Magyarországé is. Nem lehetett nehéz ehhez partnert találni a testvértelepülésekben, amelyek képviselői szemlátomást szívesen tetszelegnek a nemzetmegmentő szerepkörben. A nagy magyar testvér lehajol az elnyomott székely kistestvérhez.
Ilyen körülmények között nem csoda, ha olyan érzése támad az embernek, mintha valamiféle gyarmat volnánk, amivel kedvükre pingpongozhatnak a hatalmak, áldozatul esve annak a szimbolikus harcnak, ami száz éve Románia és Magyarország között zajlik. Ezt csak tetézi az a skizofrén állapot, amibe a kettős állampolgárság intézménye sodort minket.
Nem is leplezte Tarlós István, hogy a történelem újraforgatásának vagyunk szemtanúi, hogy 78 évvel ezelőtt ugyanígy vették birtokba a Patkót, amely az anyaországhoz való tartozást jelképezi. Mai kontextusban ez annyit tesz: egy talpalatnyi Magyarország, Románia szívében. A budapesti főpolgármester kicsit sem burkolt nosztalgiával emlékezett vissza a magyar katonák dicső bevonulására. Már csak az hiányzott volna, hogy Horthy mintájára fehér lovon vonuljon a térre, ahogyan azt Semjén Zsolt tette Kézdivásárhelyen, nem is olyan régen. Volt is belőle cirkusz.
Igaz, hogy nem éltem azt a kort, a családunkban se volt ez téma, de el tudom képzelni, meg tudom érteni, hogy valóban örömünnep lehetett, amikor újra magyar világ lett Udvarhelyen. Csak hogy ez már a múlté. Emlékezni szabad és kell is, de hogy magyarosan mélabús katonadalokkal sírjuk vissza, hogy elvesztettük hazánkat (és a rózsánkat), enyhén szólva kontraproduktív.
„Építsünk újra mindent”
– tett rá még egy lapáttal Gálfi. Rendben, de akkor legalább csinálnák jól, hitelesen. Nem merték ugyanis megkockáztatni, hogy a falba helyezzék vissza a címereket. Nem tehették meg, mert műemlékzóna, de titkon remélik, hogy majd egyszer talán, mégis sikerül. „Minden reparálódik” – mondta bizakodva Tarlós, azzal a képtelen példával alátámasztva, hogy megütötte már egyszer a bokáját Nyirő szobránál (deus ex machina?), alig egy hétre rá Gálfinak is kitörött, és lám, ma mégis mindketten járnak. Vastaps. Hiába, örömünnep a mai, semmi sem ronthatja el.
Örülhet Gálfi Árpád, hogy ő is állíthatott valamit a városközpontban. Nem telhet el mandátum, nem is igazi polgármester, aki nem állíttat szobrot. De ebben a műfajban úgyis tudja mindenki, hogy ki a bajnok, akit nem könnyű lekörözni. Tudja ezt ő is, otthonosan mozog a tömegben. Hogyne lenne itt, ha egyszer nemzetstratégiai kérdésről van szó?
Szóval örülhet Szász Jenő, hogy követik példáját, tovább viszik a Hagyatékát. Igaz, ezúttal a háttérből követte az eseményeket, de gondoskodott arról, hogy sóhivatalát (pardon, kutatóintézetét) mégis képviselje valaki. Egy igazi heraldikus! Kár, hogy – a politikai sallangon kívül – csak annyit tett hozzá “szakmailag”, amit a vak nem lát: hogy a magyar címeren kettős kereszt, Udvarhely jelképén a kardélre szúrt medvefej látható. Az csak hab volt a tortán, hogy a színeket is magyarázta, pedig mind mészkőből készültek az alkotások. De lehet, hogy csak mi vagyunk színvakok.
Örülhet Tarlós István is, hogy sikerült visszacsatolni Udvarhelyt a nemzet fővárosához, csak kapja már meg az új székely zászlóját, amit a szívességért cserébe kért, mert most csak egy városzászlót tudtak neki adni. Hogy hova lett a sok székely zászló, amit március 15-én százával osztottak, nem tudom. Majd megkapja, ígérte neki Gálfi.
Nem utolsó sorban, örülhetnek a „civilek”, akik a helyszínen büszkén adták arcukat, nevüket az eseményhez. Különösen örülhet Balázs Árpád (jobbról), az MPP helyi szpindoktora, elsősorban annak a kedvező politikai konstellációnak, amelyben sikerült még egy „létfontosságú” nemzeti projektet átvinni a városvezetésen. Hiába, szimbolikus térfoglalásból ő a szaki, történjen az zászlókkal, szobrokkal vagy vitatható névadással. Micsoda elégtétel lehet az, hogy változtatni akarsz egyet a városképen, és egyszerűen hagyják neked. Felemelő érzés lehet, valóban, ami nem akárkinek adatik meg.
Egy maréknyi ember kívánságát
a városháza „közösségi igényként” tálalja, pedig kötve hiszem, hogy az udvarhelyiek többsége erről álmodott volna, mert különben a forgalmat is le kellett volna állítani a református templom előtti úton, annyian lettek volna. Erre azonban nem volt semmi szükség, a helyi rendőrség vezetője a Vasszékely lábánál állva könnyen beláthatta az egészet.
Beszédében a polgármester azt mondta: „Ugyanaz a tér, ahogy mi is ugyanazok vagyunk”, pedig akárhogy számolom, eltelt egy bő emberöltő negyvenegy óta. Persze, nem kizárt, hogy az egybegyűltek egy része csecsemőként ott volt, de hol maradnak az ifjabb generációk? Valószínűleg otthon. Elég volt körülnézni a téren, ami elég lassan, így is csak félig telt meg. Ha a városháza alkalmazottait nem számoljuk, fiatalokat csak elvétve lehetett látni, pedig a képeket is tüzetesen újranéztem.
Nem firtatom, hogy van erre vevő, de vajon mikor veszik már észre, hogy milyen kevesen, és ők is már közelebb a sírhoz, mint a bölcsőhöz? Persze, aki ott volt, annak bizonyára fontos volt, örömünnep volt, és ezt senki se akarja elvenni tőlük. De könyörgöm, kérdezzenek meg mást is, ne engedjék, hogy egyesek kényük-kedvük szerint kisajátítsák a várost. Legyen valóban „miénk itt a tér”, mindenkié.
