Fotó: Tóth Hunor I önarckép a bikafalvi vasútállomáson

Amikor legutóbb hazalátogattam a szülőfalumba, egy ismerős, mégis idegen érzés fogott el: vajon mit jelent ma falusinak lenni? Az utca, amelyet gyerekkoromban végtelennek éreztem, most már szűkülni látszik, míg a kertek végében megkezdett, de soha be nem fejezett házak az idő múlásáról mesélnek. 

„Eddig megcsináltuk, most már csak be kell fejezni” – hangzik el sokszor a mondat. A mondat, amely figyelmen kívül hagyva a fiatal generációk jövőképét, nyomást helyez rájuk, hogy a dolgokért igenis hálásnak kell lenni, hogy a megkezdett munkát be kell fejezni, és hogy előbb vagy utóbb vissza kell térni oda, ahol évekkel korábban abbahagyták és a „tanulj fiam, ne kerüljön olyan sorsra mint mi” buzdításra továbbáltak.

De vajon ki lesz az, aki végül befejezi?

Napjainkban a falvak fogalma folyamatos átalakuláson megy keresztül. Míg sokan még mindig a hagyományos, természetközeli életformával azonosítják, a valóság új dimenziókat nyitott. A faluról alkotott romantikus képek – szoros közösségek, életre kelt hagyományok és harmónia a természettel – sokszor óhatatlanul szembekerülnek a jelen és a jövő kihívásaival.

Ahogy Jan Douwe van der Ploeg, vidéki szociológia professzor fogalmazott, a város és falu közötti ellentét sokszor mesterségesen felerősített. Ha a városokat csúnyának és zsúffoltnak tartjuk, a vidéket idilli, nyugodt helyszínnek képzeli el a közgondolkodás. Ha pedig a város a fejlődés és dinamizmus szimbóluma, a falvak stagnálást, a maradiságot testesítik meg.

A valóság persze ennél összetettebb: a falvak gazdag történelmi, kulturális és ökológiai múltja a jelenben is meghatározó, mégis egyre távolabb kerül a modern városi ember elképzelt valóságától.

A nagyszüleim aktívan mezőgazdasággal és állattartással foglalkoztak. Reggelente a baromfiudvar nyüzsgése adta meg a nap alaphangját. A szüleim generációja már inkább csak megőrizte a hagyomány emlékét – néhány tyúk, egy apró veteményes, amely inkább nosztalgiát ébresztett, mint valódi megélhetést biztosított. Én vajon mit örökölök ebből? Mi lesz az én generációm falusi identitása?

Az elmúlt öt évben fotográfiai munkásságom során a vidéki élet különböző aspektusaival foglalkoztam, különös hangsúlyt fektetve a falusi közösségek dinamikájára és a generációk közötti kapcsolatokra, elidegenülési folyamatokra. Talán ez nem újdonság

Talán a szüleim és nagyszüleim idejében is így volt.

Viszont a kortársaimmal folytatott beszélgetések során és az eddigi személyes tapasztalataimra alapozva arra a következtetésre jutottam, hogy most érkeztünk el ebben a történetben egy olyan ponthoz, ahol a soron következő generációváltás nagyban fogja meghatározni a falvak jövőképét, vagy legalább is azt, ahogyan a faluról gondolkodni fogunk.

A kortárs falukép eltér az elszegényedett, idős munkások vagy az idealizált vidék sztereotípiáitól. Ehelyett belső konfliktusokat és bizonytalan jövőt testesít meg.

Falusinak lenni mára már nem feltétlenül a mezőgazdaságban való foglalkoztatottsággal és hátramaradottsággal azonosítható. A mai falvak valósága

valahol a templom és a szakadék között található.

Egyrészt a templom, az egyház, mint a hagyományok, az idősebb generáció és a közösségszervezés központi eleme, másrészt pedig a szakadék, a hagyományokkal részben vagy teljes mértékben szakító, különböző belső és külső migrációra kényszerülő fiatalok jelképei között.

Az elmúlt egy évben több fiatalt is kérdeztem a témakörben, akik a beszélgetés során meséltek identitáskeresésről, generációs különbségekből adódó feszültségekről, bizonytalanságról, valamint kérdésekkel teli köztes állapotról. Egy átmenetről, amelyben egy generáció dönt arról, hogy otthonmaradva, együtt formálja ezt a kialakulóban levő jövőképet, vagy mindezt hátrahagyva, valahol máshol talál otthonra: valahol a templom és a szakadék között.