Benedek Levente – vagy ahogyan a legtöbben ismerik, Benőke – munkáival sokan találkozhattak, úgy is akár, hogy nem ismerik készítőjét. A szotyizó miniszterelnöktől a karanténállapotok instant rögzítésén át a legkülönfélébb színházi plakátokig Benőke ironikus, társadalomkritikus, száraz humorú alkotásai mindig tartalmaznak egy csavart is, amelyek reflektálnak a térre és időre, amelyben épp élünk, vagy épp más művészeti alkotásokkal, kulturális jelenségekkel lépnek párbeszédbe.
A székelyudvarhelyi származású, jelenleg Kolozsváron élő képzőművésszel, tervezőgrafikussal otthonában – amely egyben műterme is – beszélgettünk indulásról, inspirációkról, és interkulturális alkotásról.
Fotók: MÁRKOS TAMÁS
Dobbantás Udvarhelyről
Nemrég, udvarhelyszéki alkotóként, a magyar kultúra napján Benedek Levente – Cári Tibor zeneszerző és Zsidó Ferenc író társaságában – a székelyudvarhelyi Művelődési Házban találkozott 9-12-es osztályközösségekkel, hogy a kortárs művészetről és alkotásról beszélgessenek a diákokkal. Kérdésemre, hogy hogy telt szülővárosában ez az alkalom, Benőke bevallja, hogy bár előtte nagyon félt, végül jól sikerült a találkozás.
„Eszembe jutott hogy annak idején, amikor én is középiskolás voltam, volt egy Retus elnevezésű kortárs képzőművészeti eseménysorozat, ahol találkoztam olyan felnőtt alkotókkal, akik nagyon inspiráltak, és szerintem amiatt is választottam ezt a pályát. Ötödik osztálytól képzőművészetet tanultam, viszont addig nem tudtam, hogy mi is az a kortárs művészet, amíg nem találkoztam olyan udvarhelyi kötődésű művészekkel, mint Miklósi Dénes, Bartha József, vagy Lakatos Gabriella, aki egyébként tanárnőm is volt, csak így egy másik kontextusban ismertem meg. A mostani beszélgetés előtt arra gondoltam, hogy talán én is lehetek valakinek inspiráló ebben az udvarhelyi történetben, ahol volt vagy száz középiskolás diák.”
Benedek Levente a Pallóban kezdte tanulmányait, ahol középiskolában textilre szakosodott. „Az volt a szokásom az iskolában, hogy a textil mellett bejártam például grafika órákra is, mert mindig kíváncsi voltam arra, hogy ki hogy dolgozik. Igazából sose tudtam eldönteni, hogy konkrétan mivel akarok foglalkozni, mindig váltogattam a médiumokat, és ugyanez történt az egyetemen is (a Temesvári Nyugati Egyetem Művészeti és Tervezési Karán – szerk. megj.). Azért mentem textilre, mert könnyebb volt bejutni, mint festészetre vagy grafikára, ahova sokkal többen jelentkeztek. Csak ott az zavart, hogy elölről kezdtük ugyanazt tanulni, amit a középiskolában, és akkor ugyanúgy kezdtem más órákról bekukucskálni, más technikákat megtanulni, ott is belekóstoltam mindenbe. Azt hiszem, nem értek egyetlen egy szakmához rendesen, mindenbe belecsipegetek egy kicsit, és valamennyire megtanulom. Az egyetem alatt jöttem rá, hogy engem nem érdekel egyetlen egy technika, hogy abban legyek profi, hanem ha valamit akarok mondani magamról vagy a világról, majd ahhoz megkeresem a megfelelő műfajt és technikát.”
Kérdésemre, hogy az udvarhelyi művészeti iskola mennyire készítette fel a szakmában való elhelyezkedésre, Benedek Levente azt mondja, hogy felkészítette egy technikai tudásra, amelyet bár nem tudott maximálisan elsajátítani, ezért az műalkotás egyéb aspektusait erősítette fel munkáiban.
„Ha már nem tudok annyira jól rajzolni, akkor szóljon nagyon erősen valamiről az, amit készítek. Karcosan, élesen, néha provokatívan fogalmazok, mert lehet, hogy valami másfajta mesterségbeli tudást el tudok takarni vele. De ettől nem érzem rosszul magam, mert nagyon sok képzőművész van, aki nem feltétlenül jó rajztudású, hanem másban csinál érvényes dolgokat. Nehezen adok ki egy egyszerű gesztust a kezemből, hogyha az nincs jól megmunkálva. Fontos az, hogy a mű esztétikus legyen. Nem mondom, hogy gyönyörködtessen, mert amiket csinálok, nem feltétlenül gyönyörködtetnek, de ami provokatív, az legyen míves is, több legyen, mint egy falfirka.”
Bár elvégezte a pedagógia modult, Benedek Levente sosem tanított formális keretek között, azonban tartott kollázskészítő workshopot diákoknak és civileknek. Az alternatív oktatási forma érdekli, és a januári találkozó a diákokkal is sikeres lett: „Úgy éreztem, hogy a diákok rá tudnak kapcsolódni arra, amit megmutattam nekik. Ha kimondjuk azt a szót, hogy kultúra, akkor egyből a magas kultúrára gondolunk. Én meg sokszor úgy gondolok magamra, hogy valamilyen alacsony kultúrát képviselek, de ez nem feltétlenül minősítés, csak félek ettől a magas kultúra szótól, mert annyi minden rá van rakódva. Ez a szó szentség, megközelíthetetlen. Úgy gondolok a kultúrára, hogy az valami jelenlévő, demokratikus, könnyen elérhető, mindenki számára hozzáférhető dolog, és ezért hívom alacsonynak, de ez nem azt jelenti, hogy nívótlan.”
Benőke lakásán a műteremnek-munkaszobának számító helyiségen kívül is minden sarkon plakátokba, poszterekbe, festményekbe, apró alkotásokba botlik az ember: a konyhában például egy borosdugókból készült, borral festett plakátra leszek figyelmes.
„Ez a temesvári Rovinhud borfesztiválra készült, amelyet fogyatékkal élők és társadalmilag hátrányos helyzetű emberek segítségével szerveznek, és a rendezvény bevétele is az ő megsegítésükre megy. Romániai és magyarországi borokat lehet itt kapni, egyrészt innen is jön ez a szójátékot tartalmazó név. Ha hozzáteszed a bornyitót, olyan, mintha a kerekesszékből az ember hátrafelé nyilazna. Egyébként nagyjából két üveg vörösbort töltöttem ebbe a műgyanta alapba. Ha megpiszkálnánk a felületetet, biztos érződne az illata”, meséli Benőke, aki minden alkotásával személyes viszonyt ápol, részletesen emlékszik a történetükre, és szívesen meg is osztja azokat.
Tíz évig dolgozott a temesvári színháznál tervező grafikusként, ahol a színház arculatáért és promóanyagaiért felelt. „A tervezőgrafika egy alkalmazott műfaj, ahol a kliens elvárásainak meg kell felelni, nem tartom egy teljesen szuverén alkotási módnak”, mutat rá. „De próbálom minél inkább úgy csinálni, hogy amit másnak készítek, az magam számára is egy önálló műalkotás legyen. Nem a képzőművészetből élek, de mindenhol, ahol dolgoztam, akár a színházban, akár egy kárpitos műhelyben, tanultam dolgokat, amelyeket később felhasználtam.”
A digitális grafikától való elmozdulás 2019-ben történt meg Benedek Levente alkotói életében, amikor a temesvári színház új bemutatójára, a Hattyúk tava újratöltve című előadás plakátjára sajátkezűleg, műanyagból egy elpusztult hattyút készített, amelyet ezután befotózott. „Az elején minden tervezőgrafikai munkámat számítógépen készítettem el, és egy idő után elkezdett nagyon hiányozni, hogy kézzel is dolgozzak, ne csak a pixeleket tologassam. Akkor jöttem rá, hogy ezt a két dolgot lehet ötvözni is. Nem találtam fel semmi újat, hisz a lengyel plakátművészek is éltek már ezzel a módszerrel, ők gyakran készítettek plakátokat domborműveszerű, különböző anyagokat felhasználó kisplasztikák, akár gyurmafigurák segítéségével. Rájöttem, hogy ezek a plakátobjektek egy idő után önálló életet tudnak élni, ha leveszem róluk az információt, amit promóanyagként tartalmaz a plakát. Az is volt a célom, hogy kivonódjon belőlük a színházi történet, és esetleg mondjanak valami mást is.”
A hattyús plakát után Benőke készített még két hasonló madaras darabot, amelyek az udvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban vannak: egy sirályt és egy vadkacsát, amelyeknek ugyancsak van színházi kötődése – A. P. Csehov, illetve Henrik Ibsen drámaírók darabjaira utalnak –, bár nem előadásokhoz készültek.
Plakátművészet rongálás és ügyészség között
Beszélünk egy kicsit a dolgozószoba ablaka előtt függő, szembetűnő, TOLERANȚĂ (TOLERANCIA) című alkotásról. A zászló-mashup felkérésre készült egy plakáthoz, de Benőke önmagában is műalkotásnak tartja a darabot. A Tolerance Project –Traveling Poster Show ötlete Mirko Ilić bosnyák származású, világhírű grafikus fejéből pattant ki, aki 2017-ben 28 művészt kért fel, hogy készítsenek egy plakátot, azzal a megkötéssel, hogy szerepeljen rajta a tolerancia szó az ország hivatalos nyelvén. Benőkét további négy román grafikussal együtt kérték fel a feladatra 2019-ben, azt követően, hogy elbukott a Koalíció a Családért Egyesület (románul: Coaliţia pentru Familie) alkotmányjavaslata a népszavazáson, amelynek értelmében a házasság csakis egy férfi és egy nő között köthető meg.
„Ez egy ortodox körmeneti zászló az LMBTQ zászlóval összekombinálva, szépen megvarrva, a megfelelő betűtípussal megfestve. Temesváron, azt hiszem, háromszor lopták el a kinyomtatott, kiállított plakátot, egyszer összefújták, aztán kaptam egy videót arról, ahogy elégetik. Ultraortodox vagy szélsőjobboldali szervezeteknek ez egy trigger pont volt. Tisztában vagyok, hogy ez az alkotás esetleg sértheti valakinek az érzékenységét, de igyekszem mindig felfelé rúgni, nem pedig lefelé. Provokatív vagyok meg ironikus, humorizálok, de nem akarok bántani olyat, aki alattam van, hanem idézőjelesen mindig a hatalom és az autoritás fele rúgok”, fejti ki, majd azt is hozzáteszi, hogy az utcai plakátok sajátja, hogy olyan reakciókat válthatnak ki, amelyek nem biztos, hogy megtörténnek egy galériában.
A képzőművésznek azonban, pályája legelején volt egy konkrétabb találkozása is a jogrendszerrel, 2009-ben, amikor egy bukaresti kiállítása miatt három feljelentést kapott. Egy ortodox pap, a Noua Dreaptă szélsőjobboldali párt és egy újságíró feljelentették, ami után másfél évig járt az ügyészségre, nemzeti szimbólumok meggyalázása miatt. Végül nem emeltek vádat Benedek Levente ellen, mert nem követett el törvénytelenséget, de kellemetlen és megfélemlítő élmény volt – bár érdekes tapasztalat.
„Nyilván azóta sok mindent tanultam erről, egyre jobban vigyázok, hogy hogyan bánjak bizonyos jelképekkel. Másfél órán át tárgyaltuk akkor az ügyemet a bukaresti főügyészségen, hogy mit szabad és mit nem kifigurázni a képzőművészetben. Habár nincs egy világos jogszabály ezekre az esetekre, de megtanultam, hogy a térképpel szinte bármit el lehet művelni, illetve a zászló felhasználás attól a kontextustól függ, hogy az utcán vagy egy galériában van az alkotás, hisz ha elégeted a főtéren, az törvénytelen, de ha kiállítasz egy elégetett zászlót egy galériában, az már nem biztos, hogy törvénytelenség. Amit nem szabad bántani, nekem akkor azt mondta a főügyész, az a címer. Az tényleg egy sérthetetlen dolog, és ahogy megfigyeltem, nem is nagyon szokták babrálni az alkotók, de a zászlóval és a térképpel rengeteg mindent elműveltek már. Egyébként az gondolom, hogy nem a képzőművészek miatt devalválódtak ezek az identitásképző szimbólumok, hanem inkább a hatalom és piac általi túlhasználatuk miatt, gondoljunk csak Funarra, hogy mit művelt a trikolórral Kolozsváron, vagy gondoljunk a tömeggyártott székely zászlóra.”
Benőke lakásának előszobájában látható ez a darab az ominózus kiállításról.
De ha már a székely zászlónál tartunk, szóba keveredik értelemszerűen az identitás is: székelyudvarhelyiként Benedek Levente útja Temesvárra, majd Kolozsvárra vezetett, ahol multikulturális közösségben találta magát. A képzőművész úgy fogalmaz, hogy a szülővárosában volt egyfajta identitása, amire rárakódott egy csomó minden, miután onnan elkerült. Munkáiban szereti megmutatni, hogy mit jelentenek, milyen értelemmel bírnak számára az identitásképző tárgyak és szimbólumok.
Két kapura rúgni nem rossz dolog
Megvizsgáljuk tehát a „székelyromán” zászlót, amiről Benőke azt mondja, hogy egyesek szerint provokáció, számára viszont azt jelképezi, hogy Székelyföldről indult el, bekerült egy román közegbe, és kicsit magának érezte ezt a másik identitást is.
Az alkotás kapcsán hallott vissza olyan véleményt más székelyektől, hogy meggyalázza a székely zászlót, románoktól, hogy meggyalázza a román zászlót, de a legszebb értelmezés az volt, emlékszik vissza, amikor valaki azt mondta, hogy ez a zászló voltaképp azt ábrázolja, hogy Székelyföld be van zárva Romániába.