Elkapott engem is ez a betegség, ami végigvonult a környéken. Életemben nem voltam még ennyire beteg. Szerintem valami Covid-szerű cucc volt, az orvosunk szerint csak sima influenza. A régi Covid negyedennyire viselt meg, mint ez. Ez szétzúzott.

Négy napig forgolódtam lázasan az ágyban, rémálmokkal küszködve. Aztán ráment más szerveimre, és két hétig szenvedtem még vele. Életemben először vettem ki betegszabadságot. Tizenvalahány év után először szedtem antibiotikumot. De úgy tűnik, hogy túléltem. Legalábbis a nehezén túl vagyok.

Ezúttal más, sokkal pozitívabb volt a tapasztalatom az orvosokkal, mint legutóbb, amikor a fiam eltörte a kulcscsontját. Erről fogok most mesélni.

A családorvos

A családból többen kaptuk el nagyjából egyszerre a betegséget, egy hetes intervallum alatt. A gyerekek közül volt, aki könnyebben túltette magát rajta. Volt olyan is, aki első körben könnyen lenyomta, de két hét múlva újra kijött rajta és egy hétre kiütötte. Mindenikünkön másképp jött ki, volt, akinek a tüdejére ment, volt, akinek a fülére, volt, aki a taknyába fulladt bele, amit nem tudott kifújni, habár sebesre fújta az orrát.

Engem a legrosszabbkor kapott el a nyavalya, mert pénteken kezdtem rosszul lenni, akkor még nem tűnt keménynek a betegség. Aztán jött a hétvége, egyre súlyosbodott a baj, de a családorvos értelemszerűen nem rendelt hétvégén, mint ahogy egyik sem rendel, mert nekik is hétvége van.

Régebb ilyenkor a Templom utcai permanencia-központba mentünk, ahol egyféle családorvos-pótló ügyelet volt, de azt azóta sikeresen megszüntették. Azóta is szegényebb a város egészségügyi rendszere, és van egy hatalmas űr, egy nagy senkiföldje.

Ha éjjel vagy hétvégén kap el egy betegség, téged vagy a gyereked, és nem tudod, mennyire súlyos, meg vagy lőve. A sürgősségire nem mehetsz, mert leszidnak, ha kiderül, hogy nem vagy a halálodon, de a családorvosodhoz sem mehetsz, mert ő épp nem rendel. Csak ülsz otthon, és nézed, hogy mennyire súlyosbodik a dolog, hogy ha kezd veszélyes lenni, akkor mégiscsak menj be a sürgősségire. Jó lenne visszaállítani a permanencia-központot.

Hétfő reggel az első órában hívtuk időpont-foglalásért a családorvosi rendelőt, de már nem volt időpont aznapra. Választhattunk, hogy másnapra kérünk időpontot, vagy pedig odamegyünk a rendelőhöz, és várunk, amíg lesz egy kis üresedés. Úgy döntöttünk, másnapra hagyjuk és fix időpontra megyünk. Úgy tűnt, túléljük addig.

Másnap hárman mentünk el a családorvoshoz, az asszony, a második fiunk, Kicsike, és én. Még voltak betegeink, de mire eljutottunk volna a családorvoshoz, már meggyógyultak, így elküldtük őket iskolába-óvodába.

A családorvos várótermében sokan voltak, mégis pár percnyi várakozás után bemehettünk az orvoshoz. A szabály nagyon tiszta és szeretnivaló, ajánlom az udvarhelyi kórház és az egészségügyi minisztérium figyelmébe is: akinek van programálása, az az előre egyeztetett időben bemegy, akinek nincs programálása, az vár, hogy a programált betegek közti üres időket kihasználva sorra kerüljön.

Mindenki sorra kerül, a doktornő senkit nem küld haza, nem mondja azt, hogy három hét múlva van szabad időpont, mert ő csak naponta x beteget fogadhat, s mára lejárt a keret. Nem ordibál az asszisztensével, hogy „Ki hívta ezeket ide? Az vizsgálja meg!”. Nem alázza meg sem a beteget, sem pedig a saját asszisztensét, mint ahogy azt nemrég a polin tapasztaltunk a nagyobbik fiam kulcscsonttörésekor. Nem váratja délutánig azt a beteget, akinek reggel volt időpontja, ahogy ez egyes osztályokon mindennapos nálunk a kórházban.

Ezt a modellt országos szinten ajánlom alkalmazásra, mert ésszerű és emberséges.

A családorvos meghallgatta Kicsikét, aki a tüdejére panaszkodott. Hallott valamit a tüdején, ezért antibiotikumos kezelést írt fel neki. Habár nem vagyunk egyáltalán az antibiotikumok hívei, és átlagban ötévente egyszer adunk ilyet a gyerekeknek, most úgy éreztük ki a doktornő hangjából, hogy tényleg kell. És mivelhogy Kicsikének a gyenge pontja a légzőrendszere, nem ellenkeztünk.

Következett az asszony. Ő már kifelé tartott a betegségből, nem volt súlyos állapotban. A vizsgálat után a doktornő megszólalt: „Hát, erre antibiotikumot kellene írjunk. Beveszi, Ramóna?” Az asszony érezte, hogy itt már nem olyan szigorú a doktornő, mint Kicsike esetében, tehát nem olyan nagy a veszély. Válasza egy mosolygós „nem” volt. „Akkor nem is írom fel” – mondta a doktornő, és adott pár jótanácsot, hogy folytassa az eddigi homeopátiás kezelését, és még mit tegyen hozzá.

Ezért szeretem nagyon a családorvosunkat, mert empatikus és bölcs, lehet vele beszélgetni, és értelmesen, érvekkel kommunikálni. Nem néz hülyének, hanem egyszerűen pár szóban elmondja, hogy mi a bajod, és segít, hogy megértsd a gyógyulási folyamatot. Nem ijed meg a betegségektől, még azoktól sem, amiktől az egész ország pánikba van esve. Nem fúj fel minden apró betegséget, nem játssza el azt, hogy meghalsz, ha nem tömöd magad gyógyszerekkel. Megérti, hogy nem vagyunk antibiotikum-rajongók, és csak akkor ad nekünk kemény gyógyszereket, ha azt tényleg indokoltnak látja.

Megkérdi, hogy beszedjük-e, ha ezt vagy azt felír, és ha azt válaszolom neki, amit szoktam, hogy nem szívesen, akkor vagy mosolyog egyet, és ad enyhébb, természetesebb megoldásokat, vagy, ha mégis indokoltnak látja az erős gyógyszert, akkor válaszomra szigorú arccal azt mondja, hogy „be kellene”. És olyankor tudom, hogy tényleg be kellene. Venni a gyógyszert. Vagy be kellene adni a gyereknek. Akkor nem játszunk, és bevesszük, vagy beadjuk, mert tudjuk, hogy ha nem lenne erősen indokolt, akkor nem ragaszkodna hozzá.

Tisztelem és becsülöm ezért a doktornőnket, és megbízom benne. Ez a bizalom csak egyre erősödött az elmúlt tizenöt év alatt, amióta hozzá tartozunk. Egyáltalán nem bánom, hogy őt választottuk, mikor ide költöztünk, és ma is őt választanám.

Utolsónak engem is megvizsgált a doktornő, és mikor látta, hogy milyen komplikációk léptek fel nálam, elküldött szakorvoshoz. Számítottam erre, azért is mentem hozzá, mert éreztem, hogy szükségem van orvosi segítségre, magamtól nem fogok, vagy nehezen fogok kimászni a betegségből.

A doktornő adott egy küldőcédulát, és azt mondta, azonnal menjek be a kórházba, s bármit mondanak, hogy nincs már időpont, vagy nem érnek rá, addig ne jöjjek el, amíg meg nem vizsgáltak.

A szakorvos

Hogy ne rontsak bolondul az orvosokra, az asszony felhívja a kórházat, hogy mikor rendelnek azon az osztályon. Kiderül, hogy a polin nincs aznap rendelés, így az osztályra irányítják. Egy hölgy azt mondja neki, hogy nem tudja, mit mondjon, mert az orvosok épp a műtőbe vannak, de csengessen egy negyedóra múlva.

Negyedóra múlva én hívom az osztályt, mondom, hogy beszélt az asszony valakivel az ügyemben, mire a hölgy mondja, hogy nem vele beszéltünk, de várjak a telefonnál, mert azonnal előkeresi a kolléganőjét, akivel beszéltünk. Eltelik jó pár másodperc, egyszer csak egy férfi orvos szól bele a telefonba.