Dragii mei prieteni români,
Cu ocazia centenarului doresc să vă urez un călduros şi tradiţional La mulţi ani, cu un buchet de vederi tricolore din colecţia personală.
Doresc să vă mărturisesc, nu regret că trăiesc în România în loc de Ungaria. Noi ne scufundăm în corupţie, ei în dictatură. Nicăieri nu e mai bine. Îmi place limba şi cultura română. Nu la fel de mult ca cea maghiară, dar mă bucur că am avut ocazia să cunosc ambele culturi, şi trăiesc o bucurie continuă aprofundându-le. Cu greu, dar pot să trec şi peste faptul că promisiunile făcute în 1918 de către strămoşii voştri strămoşilor mei nu prea s-au respectat. Trecutul e trecut.
Dar viitorul noi ni-l facem. Credeţi că vom putea ajunge ca noi, maghiarii, să nu ne simţim cetăţeni de gradul doi în ţara asta, iar românii din secuime să nu se simtă nedoriţi în această regiune? Doar de noi depinde. Pe mine mă doare când văd un român care suferă din cauza naţionalismului maghiar. Şi invers, când un maghiar suferă. Dar probabil cei mai mulţi dintre voi nici nu înţeleg despre ce vorbesc. Cine n-a trăit în minoritate, fie ea naţională, religioasă, sexuală, culturală, ce o mai fi, n-are cum să ştie cum e. Chiar şi cei mai apropiaţi prieteni de-ai mei mă întreabă: „măi Ufó, ce vreţi voi cu autonomia asta a voastră, ce probleme tot aveţi, de ce nu vă convine vouă aşa cum e, păi nu sunteţi şi voi români, cetăţeni ai acestei ţări?”
Nu vreau să stric această frumoasă sărbătoare cu micile mele frustrări, vă las să savuraţi pozele. Sănătate să fie, restul nu mai contează. Să ne vedem sănătoşi peste încă o sută de ani. Doamne ajută! La mulţi ani!
Kedves román barátaim!
A százéves évforduló alkalmával szeretnélek felköszönteni benneteket egy csokor trikolór képeslappal, saját gyűjteményemből.
Szeretném bevallani nektek, nem bánom különösképpen, hogy Romániában élek Magyarország helyett. Mi itt a korrupcióba süllyedünk nyakig, ők a diktatúrába. Sehol sem jobb. Szeretem a román nyelvet és kultúrát. Nem annyira, mint a magyart, de örülök, hogy mindkettőt volt alkalmam megismerni, és folyamatos örömöm lelem abban, hogy elmélyülhetek bennük. Nehezen, de azon is túl tudom magam tenni, hogy az őseitek által őseinknek 1918-ban tett ígéretek nem igazán lettek betartva. A múlt az múlt.
De a jövőt mi csináljuk magunknak. El tudnátok képzelni, hogy oda jussunk, hogy mi, magyarok, ne érezzük magunkat másodrangú állampolgároknak ebben az országban, és a székelyföldi románok ne érezzék magukat nemkívánatosnak ebben a régióban? Csak rajtunk múlik. Nekem fáj, mikor látom, hogy egy román szenved a magyar nacionalizmus miatt. És fordítva is, mikor egy magyar szenved. De valószínűleg közületek a legtöbben nem is értitek, hogy miről beszélek. Aki nem élt kisebbségben, legyen az nemzeti, vallási, szexuális, kulturális, vagy bármilyen, nem tudhatja, hogy az milyen. Még a legjobb román barátaim is kérdik: „te Ufó, mit akartok ti ezzel az autonómiával, mit mind problémáztok, miért nem felel meg ez így nektek, ahogy van, hát nem vagytok ti is románok, ennek az országnak az állampolgárai?”
Nem szeretném elrontani ezt a szép ünnepet apró frusztrációimmal, hagyom, hogy élvezzétek a képeket. Egészség legyen, a többi nem számít. Találkozzunk egészségesen még egy száz év múlva. Isten segéljen minket! Isten éltessen benneteket!
