Kevés olyan dolog van, ami annyira elterjedt lenne az egész világon, mint a teázás. Mert a tea egy találkozás is. Találkozás egy rég nem látott rokonnal, baráttal, találkozás egy inspiráló személlyel, egy alkotóval.
A Tomcsa Sándor Színházban hagyománya van a teázásnak: nemcsak a sajtótájékoztatók elmaradhatatlan kelléke a teáscsésze és a -filter, a T.E.A. (találkozás egy alkotóval) beszélgetéseknek is évekre visszanyúló hagyománya van a társulatnál.
A 13. dráMA kortárs színházi találkozón a fiatal, pályakezdő alkotókat is igyekeztek megszólítani a szervezők az ötvenperces T.E.A. beszélgetések során. Szerdán, szeptember 21-én a Hatházi András és Tom Dugdale írta A Sarlatán című darabban Nyinát játszó Balázs-Bécsi Eszter pályakezdő színészt hallhatta a közönség.
A csíkszeredai születésű lány 2022 nyarán végezte el az alapképzést a kolozsvári színművészeti egyetemen, jelenleg a debreceni Csokonai Nemzeti Színház leszerződtetett színművésze, ősztől mesteri tanulmányait is folytatja, ugyancsak a kolozsvári egyetemen. Mindeközben egyéni előadása is készülőben van Nagy Zoltán Mihály A Sátán fattya című regénye alapján, és ősszel új albummal készülnek a négytagú, Csíkszeredából indult Kvab crossover-indie pop zenekarral, amelynek ő az egyik alapító tagja.
A pályakezdő színésznőtől Dálnoky Réka, a társulat volt művészeti vezetője kérdezett, a cikk nem a teljes interjú átirata.
– Milyen neked a felkészülés, az előadások előtti pár óra?
– Én szeretek jóval hamarabb bent lenni, legalább másfél órával az előadás előtt, bemutatókor kettővel, mert jobban érzem magam. Izgulni az előtte lévő tíz percben szoktam, egészen addig, amíg megszólalok és az első két mondatot elmondom. Ettől a beszélgetéstől jobban izgultam ma, mint az esti előadástól (A Sarlatán – szerk. megj.) – vallja be Eszter, majd azt is elmondja, miért:
– Nekem furcsa volt és egyben nagyon jól esett az, hogy engem kértél meg.Bevallom őszintén, azt hittem, hogy Hatházi tanár úr nem akart, vagy nem biztos, hogy tud jönni, és gondoltam, hogy emiatt gyorsan megkértétek valamelyik fiatalt. Aztán, amikor megtudtam, hogy kik vannak a többi T.E.A. beszélgetéseken, láttam, hogy nem pont erről van szó: láttam, hogy tényleg megszólítjátok a fiatalokat egy-egy ilyen beszélgetés keretében.
Számomra ez egy nagyon nagy megtiszteltetés, és szuper itt ülni most. Csak közben én azon gondolkodtam, hogy „a nagyon hosszú pályáról” meg szakmai tapasztalataimról mit fogok mondani ma? Emiatt izgultam.
– Egyáltalán nem a korral függ össze, hogy valaki mennyire érdekes, mennyi mondanivalója lehet, szerintem rád ez különösképpen igaz. Vegyük sorba: hol végezted az egyetemet, és mi a „nagy filozófia”, amivel az egyetemről eljöttél?
– Én Kolozsváron végeztem most a nyáron a harmadévvel, majd felvételiztem a mesterire. Én mindig azt mondtam, hogy a kolozsvári egyetemet tudom szidni, amennyit kell, de szeretem megvédeni is, mert azt látom, hogy nagyon sokféle látásmódot kinyitottak előttünk.
Kulcsokat kaptunk. Nem a színjátszáshoz, hanem magunkhoz: ahhoz, hogy ha belefogunk egy próbafolyamatba, vagy alkotó munkában vagyunk, akkor hogyan „nyúljunk magunkhoz”. Ez még nem tudatos és nem is tudom, hogy valaha tudatos lesz-e, hogy „na most akkor én ehhez a technikához nyúlok hozzá, és ebből dolgozok”. Azt érzem, hogy ez a három év abban segített, hogy most legalább van, amihez nyúljak, van egy „talaj” ilyen szempontból.
Amikor odamentem az egyetemre, akkor az volt bennem, hogy „én egy zenés kőszínházban szeretnék dolgozni és elhelyezkedni”. Ehhez tartottam is magam a másodév végéig. Ettől függetlenül én nyitott voltam mindenfélére, amit kaptunk, de ez volt bennem. Harmadév végére meg egészen odáig eljutottam, hogy nem érdekelt volna, hogy hova szerződök, vagy hogy szerződök-e egyáltalán vagy szabadúszás lesz az alternatíva, úgy voltam vele, hogy „mindegy, csak csinálni”.
– Honnan jött ez a „zenés kőszínházhoz vágyódás”?
– Én énekes vagyok, és igazából hamarabb volt az, hogy énekes voltam, mint az, hogy a színházzal kezdjek foglalkozni. Budapestre mentem először felvételizni Novák Eszter osztályába, de nem sikerült, és akkor mentem Kolozsvárra. De attól megvolt bennem ez, hogy én ezt szeretném, csak az volt a válaszom erre, hogy „biztos azért történik ez, mert másik úton kell én oda eljussak”, és amire elengedtem magamban ezt az egészet, arra az első szerepem Debrecenben egy musical volt, tehát csak megtalált a zene.
– Mi volt az, amitől más színház felé is kezdtél nyitni?
– Az egyetemen nagyon színes a tanári kar, ahányan vannak, annyiféle színházat képviselnek. A tanárokban is azt szeretem Kolozsváron, hogy azt látom, nem az van, hogy konkrét dolgokat akarnak beléd nyomni, hogy „tessék, ezeket neked tudnod kell, és akkor leszel színész”, hanem ugyanúgy, ahogy ők is keresnek, minket is erre az útra terelnek rá, hogy mi is folyamatosan keressünk és kérdezzünk.
Már nem tudom, melyik tanáromnak volt egy jó mondata, hogy „igen, itt vagyunk tízen, akik tanítunk titeket, de mindenkiből csak azt vedd el, amit te érzel, és amit építeni tudsz magadba.” Ezáltal pedig a mi személyünk is kell, ugye.
– Énekelsz és van egy zenekarod is. Mesélsz erről a zenés oldaladról?
– Én nagyon pici koromban nekifogtam népdalt énekelni és egészen tizedikes koromig csak népdalt énekeltem. Később megkértek a líceumban, hogy legyek az iskola zenekarának énekesnője, akikkel a karácsonyi bálon, maturanduszon egy-egy koncertet adtunk. Attól függően, hogy annak a hat zenekari tagnak mi volt a zenei ízlése, raktunk be dalokat.
Később egy zenekart alapítottunk, amely egy szerelemre, egy kapcsolatra épült.
Ketten indultunk, a volt barátom meg én. Viszont ahogy elkezdtek megismerni minket, állandóan mindenki arra kérdezett rá, hogy „milyen ez a párkapcsolat?”. Mindenkit ez érdekelt, és mi le akartuk mosni ezt magunkról, emiatt elkezdtünk úgy szövegeket írni, hogy ha szól is a szerelemről, akkor ne úgy szóljon, hogy érződjön, mi zenekarként is meg akartunk jelenni. Az első év után bővülni akartunk, most már négyen vagyunk, egy dobossal és egy gitárossal bővültünk.
Na, és akkor most így próbálunk meg érvényesülni, kicsit nehezen, mert négyen négy külön városban élünk, próbálni általában a koncert előtti nap, vagy hajnalban szoktunk. Ősszel készülünk egy új albumot kiadni.
– Tapasztaltad színészként azt, hogy te vagy az, „aki jól énekel”?
— Azt érzem egyébként Debrecenben, ahová most szerződtem, hogy most ezt „használják ki bennem”, hogy tudok énekelni. Márciusra négy zenés darabom lesz.
Most érzem azt, hogy fizikailag leszek inkább igénybe véve, mint színész. Nem lesz az most, hogy a lelkemet egy szerepen belül nagyon szét kéne szedni, viszont ez is egy nagyon nehéz évad lesz, mert ott kell lenni, és nem szabad lebetegedni, és nem szabad a hangod elmenjen. De ugyanakkor várom azt is, amikor összeomolhatok a próbafolyamaton.
– Hogyan szeretsz te dolgozni?
– Én azt szeretem, amikor az első két hétben végigmegyünk az egészen, és fel van építve egy váz az elejétől: tudod azt, hogy a szereplőd A-ból B-be hogyan jut el, és akkor ezt aztán szétbombázni és szétszedni. Ott, ahol megvolt a váz az elején, volt egy nyugodtsága az embernek.
– Erdélyi kisvárosból magyarországi városba csöppentél. Hogy látod az erdélyi -magyarországi színházak közti kapcsolatot?
Szerencsére Debrecen egy nagyon élhető és egy családiasabb város, nem az van, hogy na, Budapest, és nem tudod, hogy melyik oldalról üt el a villamos, hanem ez tényleg egy kicsit nyugisabb hely, nem tűnt akkora váltásnak így, hogy kisvárosból nagyvárosba.
Inkább a színházak között van nagy különbség: a Csokonaiban kétszáznyolcvan alkalmazott van összesen, itthon meg sokkal kisebbek a társulatok. Az, hogy megiszok egy kávét az igazgatóval, vagy elszívok egy cigit a művészeti főtitkárral, az itthon egy természetes dolog. Kint ezek hosszabb utak, nem úgy érsz el embereket, mindenkinek megvan a maga területe, és azon belül fordulhatsz ahhoz az emberhez, aki a hierarchián fentebb van, nem fordulhatsz egyből legfelülre, hanem szépen sorba kell venni.
– Korábban szóba került a színházi családból való származás, és hogy annak milyen következményei vannak a karrierjére nézve. Te mit tapasztalsz?
Mi alapvetően nem vagyunk színházi család, anyukám könyvelő a színháznál. Én akkor, amikor anya odakerült, én már kacsintgattam ezzel a szakmával. De azáltal, hogy ő oda került, könnyebb volt nekem megismerkedni a színészekkel.
Még jobban megszerettem és még biztosabb lettem benne, hogy én ezt szeretném csinálni. A húgom is kacsingat a szakmával, ha színésznő lesz, biztos, hogy fogunk csinálni közösen egy darabot.
– A Sarlatán című előadásba hogyan választottak ki téged?
– Játszottam a Tartuffe-ban Csíkban, és a főpróba héten jöttek oda hozzám azzal, hogy „na, hát akkor lenne még egy előadás.” Én meg mondtam, hogy „hát, de az egyetemmel mi lesz?”. Amikor kiderült, hogy tud működni a kettő együtt, gondolkodás nélkül mondtam igent, hogy játszom. Hatházi András tanár úr csak harmadév második félévében tanított engem, akkor már együtt próbáltunk.
A Sarlatánban a tanár és a két diák a civil életben is a tanár és a két diák, ami már önmagában annyira izgalmas volt, hogy azt mondtam, hogy „na jó, ezt csinálni kell”. Kíváncsi voltam rá, hogy mikor lesz a tanár úr tanár úr az egyetemről, vagy mikor lesz András, mikor hogy fog működni. Nekem az egy nagyon jó tapasztalat volt, hogy ő csak akkor volt tanár a próbafolyamat során, amikor nekünk erre szükségünk volt. Ahogy a rendező, Tom Dugdale is: nagyon szerettem benne azt, hogy amikor kicsit letértünk az útról, akkor nagyon jól vissza tudott terelni minket. Szabadok voltunk a próbafolyamatban és szabadok voltunk abban, hogy hogy építjük az előadást.
– Érezted azt, hogy annyira próbálsz megfelelni, hogy nem mered a saját igényeidet megfelelően képviselni a próbafolyamatban?
– A Sarlatán már a harmadik munkám volt, abban egy kicsit bátrabb voltam. Most már bátrabb vagyok, de az elején hát persze, áll az ember, azt érzi, hogy „elvégeztem három év egyetemet, mit csináljak?”.
Tanultunk egy csomó mindent, azt, hogy hogy lehet megközelíteni egy szerepet, előadást, de akkor azt éreztem, hogy megint csak én vagyok, és ehhez kell visszanyúljak, ami az egyetem előtt voltam. Csak most ehhez kaptunk kulcsokat, meg utakat az egyetemen, hogy hogy megyek ide vissza.
– Már harmadévben elkezdtél dolgozni: mi a tapasztalatod, ez így a jó, vagy öt évig ott kéne tartani a diákokat az egyetemen, és csak utána menjenek dolgozni?
– Nekem nagyon jó volt, hogy játszhattam már másodév második felében Debrecenben, de azt is tudom, hogy nem voltam annyira biztos magamban. Lehet, hogy az a tapasztalat, ami öt év alatt épül fel, abban tudja segíteni az embert, hogy amikor ott van legelőször, akkor kicsit már biztosabb a talaj, amin áll.
Én most sem tudok színészként tekinteni magamra. Én még azért diák vagyok egy kicsit, én még tanulok, és muszáj tanuljak, és remélem, hogy egész életemben ezt fogom érezni, hogy mindig van tovább, és mindig van, mit tanulni. Most erősen fogalmaztam, hogy nem tudok színészként tekinteni magamra, mert valójában igen, csak bennem van ez a dolog, hogy tanulnom kell. Lehet, hogy az a jó út, amikor mindenkinek el van intézve az osztályból a sorsa, és nem csak egy valakinek van lehetősége, mert az sok mindent tud szülni egy osztályközösségen belül.