Nagy nap volt 2023. március 13-a a csereháti lakónegyed életében: ünnepélyesen átadták a Ficánka vadonatúj napközijét, a régi tőszomszédságában. A magyar kormány és a város által támogatott beruházást először láthattuk belülről is.
Fotók: Magyari Tímea
Hétfő délután 4 órakor már az utca végéből látszott, hallatszott a sürgés-forgás a csereháti negyedhez vezető úton, csak a vörös szőnyeg hiányzott a pódiumhoz. Ahogy ilyenkor illik, magyar hazafias gyerekdal szól jó hangosan, a kapuban székelyruhás nők fogadnak, a díszvendégeket díszszékek és újságíró-koszorú várja.
A gyermekeket az új játszótér hozza inkább lázba, szüleik alig tudják kordában tartani az önfeledt kicsiket. Ők nem várnak senkire, átvették, kész, felőlük mindenki beszélhet, amennyit akar. Jól tették, mert még volt bőven mire és kire várni, amíg beléphettünk a kéttornyú “csodavárba”.
Ahogy ilyenkor illik, meg is hívtak mindenkit, akinek bármi köze volt a projekthez, és köszönet vagy gratuláció jár neki: a magyar kormánytól a pedagógusszövetségen, a helyi és megyei önkormányzaton át a kivitelezőig és az óvoda közösségéig. Szinte mindenki szót is kap, a helyiek hálálkodnak a nagylelkű magyar kormánynak, a támogató pedig gratulál nekik, hogy meg tudták valósítani. Álom, hit, bizalom, ünnep, hála, jövő, nemzet, magyarság, örökség, öröm a kulcsszavak és még egy idézet is elhangzik a Bibliából, hogy kerek legyen a keresztény-nemzeti csomagolás. Becsületükre váljék, a szónokok viszonylag röviden és visszafogott hangon beszélnek, egyet kivéve, akit érezhetően átfűtött március idusa.
Habár a széki RMDSZ-elnök meghívása elsősorban a Fidesz-szel és az RMDSZ-es óvodaigazgatóval ápolt viszonynak betudható, Bíró Barna Botondnak (fent, középen) mégis sikerül ellopnia a showt, szokása szerint. Mindent bevet, hogy a magyar nemzeti érzelmet fűtse: román kommunista elnyomást, Mohácsot, Trianont, népszámlálást (“most is fogyás van”). Beszéde igazán petőfisre sikeredett, csupa metafora meg költői kérdés: – Mi magyarul álmodunk, de mit érnek az álmok, ha nem tudjuk megvalósítani? Mindig legyen valaki, aki szárnyakat ad! (mint a magyar kormány, nem a Redbull) – ezt kívánja, és hogy olyan pedagógusok legyenek, mint a meghívott Szász Zoli bácsi, aki nem engedte, hogy Bíró diákként elfeledje: mi magyarok vagyunk, “magyarul álmodunk” (mint az említett hazafias dalban).
Ahogy ilyenkor illik, a gyermekeket is szerepeltetik, láthatóan élvezik is a játékot, a táncot, az éneket. Engem mégis kiráz a hideg, mert mindig azt juttatja eszembe, ahogy régebb a nagy kondukátort is szórakoztatták, biodíszletnek használva a gyermekeket, ám – arcukból ítélve – az én aggályaim kicsit sem foglalkoztatják az óvónőket meg a gyermekeket. Ugyan miért ne lehetne ezt másképp is felfogni: mint egy rituálét, amivel játszva birtokba veszik az új épületet és a teret? Ezzel a gondolattal nyugtatom hát magam.
A kötelező protokoll közben azért elhangzik néhány érdemi információ is. Megtudjuk például, hogy 14 hónapja tették le az alapkövet, az egész Kárpát-medencére kiterjedő kormányprogramban 700-nál is több óvoda érintett, ennek mintegy fele erdélyi, közülük pedig 14 teljesen új építésű, az egyik az udvarhelyi. Utóbbi összesen 200 millió forintot tesz ki az összesen 56 milliárd forintos költségvetésből. A telket a várostól vásárolta meg 14 millió forintért az építtető, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség (RMPSZ), a városháza pedig 150 ezer lej értékben vásárolt még bútorzatot, berendezést az alárendeltségébe tartozó óvodának.
Most örüljünk, mert nem lesz ez mindig így. A közbeszédben már elterjedt rossz hírt Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár is megerősíti: a kormánynál az a döntés született a kovid és a háború sújtotta gazdasági helyzetben, hogy 2023-ban új nagyberuházásokat már nem tudnak támogatni. Amiket viszont leszerződtek, azokat befejezik, ígéri, és remélik, hogy békeidőben majd folytatni tudják a programokat.
Ahogy ilyenkor illik, az államtitkár ajándékot is hozott, méghozzá egy azonos nevű óvodától, amely éppen a szülővárosában, Bonyhádon van. Az ottaniak készítettek egy fotómontázst, amit azzal a szándékkal is küldtek, hogy felvegyék a kapcsolatot az udvarhelyi Ficánkával. Az ajándékot a fotógépek sűrű kattogása közepette átadják, átveszik.
Már egy szűk órája tart az ünnep, mire eljön a várva-várt pillanat: az Antal Csilla igazgatónő által gyönyörűnek mondott magyar nemzeti szalag elvágása, amely megnyitja az utat a mesevilágba, ahová először pillanthat be gyermek és szülő, meg a kíváncsiskodó újságíró.
Ahogy ilyenkor illik, a falak tele színes lufikkal, a tálcán pezsgő, a kosárban Ficánka-házikós mézeskalács, a folyosó végi nagyteremben pedig terülj, terülj, asztalkám. Nem aprózzák el a dolgot, a sós és édes falatkákat még egy tortával is megtoldják – s bár kétségtelenül jól mutat, csak remélni tudjuk, hogy lesz aki elfogyassza, és nem a kukában végzi a sok finomság.
Hátrafelé haladva a folyosón, alig győzzük kapkodni a fejünket: mindkét oldalon nyitott ajtók engednek bekukkantást a vadonatúj helyiségekbe, amelyeket tátott szájjal és nagyra kerekedett szemekkel ugrálnak végig a kicsik – szüleik és az óvónénik diszkrét csitítgatása közben. A folyosó két oldalán már csak arra várnak a színes szekrénykék, hogy megtöltsék őket.
A bejárattól közvetlenül jobbra egy egészségügyi kabinet fogad, balra az első nagyterem egy nagy sakktáblával és ugrálóval csalogat a kis székek és asztalok között. Egyébként három csoportterem van az épületben, amely összesen mintegy 50-60 gyermek befogadására alkalmas.
Ez itt pedig a törpikék mosdója. Ide is sikerült egy kis színt meg díszt becsempézni.
Leghátul, kétoldalt nyílnak azok a nagytermek, amelyek egész nap fényt kapnak a délnyugati fekvésüknek köszönhetően, és külön kijáratuk is van a hátsó kertbe a teraszon át. A nagytermek elhelyezésében eleve mérvadó szempont volt a világosság, tudjuk meg Antal Csillától, ahogy a korszerű berendezések (padlófűtés, hőcserélők, levegőtisztitók) is alapvető követelmény voltak.
Az általunk megkérdezett szülők elégedettnek mutatkoznak, abszolút pozitív az első benyomásuk. Szerintük szemmel látható a különbség a régebbi épülethez képest, tetszik nekik a modern berendezés, a gyerekek rajongása pedig önmagáért beszél. Persze, majd használat közben derül ki igazán, hogy mennyire válik be az új épület, teszik hozzá. S majd az óvónénik is biztosan feldobják még a csupasz, fehér falakat.
Voltak azért gondok, s még nincs vége
Mivel többször, többen is emlegették a köszöntőbeszédekben, hogy ütköztek azért nehézségekbe az elmúlt években, megkérdeztük az igazgatónőt, aki elmondta: a helyszínválasztás okozott egy jó féléves kínlódást, mert eredetileg a II. Rákóczi utcában tervezték, de ott az ingatlanvásár drágábbnak és körülményesebbnek bizonyult. Végül a város csereháti telkével is végig kellett járniuk a jogi eljárásokat, ám abból a szempontból is jó választásnak bizonyult, hogy az egyre bővülő “ifjúsági” negyedet ki tudják majd szolgálni.
Az elképzelés szerint a szomszédos régebbi épületet a tipegőknek tartanák majd fenn, az új épületben pedig a nagyobbak kapnának helyet. A 2006-os építésű ingatlant a beltér szempontjából megfelelőnek tartják, ám szeretnék majd a szerkezetét megerősíteni és kívülről felújítani. Az új épületnél még a zöldövezetek kialakítása van láthatóan folyamatban, és a falaknak még száradniuk kell – válaszolta kérdésünkre, hogy miért van feltűnően sok mészcsík az illesztéseknél. Antal Csilla abban bízik, hogy ezek a problémák megoldódnak az üzembe helyezésig, amely valamikor nyáron várható, amint a munkálatokat hivatalosan átveszi a tulajdonos, a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség, és a Ficánka – a városháza közvetítésével – megkapja ügykezelésébe az ingatlant.
