A finn és lett rendezésű elit jégkorong világbajnokság Tampere-i csoportjában a bennmaradásért harcoló három válogatott hosszabbításos meccseken verte körbe egymás, de mivel a franciák loptak pontot a dánoktól is, így a magyar-osztrák döntött: Ausztria maradt az elitben. Ahogy teltek a napok,

Tampere egyre jobban belopta magát a szívünkbe.

A körülbelül háromszázezer lakosú város érdekessége, hogy két tó között fekszik, amelyek szintkülönbsége 18 méter, így az azokat összekötő folyó annyira gyors sodrású, hogy erőműként is hasznosítják.

Fotók: LUKÁCS ZSOLT, illetve a Magyar Jégkorong Szövetség

Az már nem érdekesség, hanem kuriózum, hogy a tópartokon sétálva láttuk, mennyi szabadban levő hoki kapu van, majdnem, mint játszótér, és az ott, illetve a teraszokon hagyott hoki- és floorball botok nem csak dekorációként szolgálnak. Ebből is látszik, hogy itt kenyérre kenik a jégkorongot.

A város összterületének egynegyede vízfelület, de maradt elég zöldterület is, ahová a – még éjfélkor is csak enyhe szürkületbe boruló – estéken fiatalok, idősek ki ülhetnek illogatni. Nem kell megijedni, a vendéglátó helyiségek teraszai is tele vannak, tehát nem panaszkodhatnak a szervezők a bevételre. A döntő hétvégéjére bizonyára még több vendégszurkoló érkezik, ha csak a svédek vagy svájciak meneteléséből indulunk ki.

De addig is a magyar szurkolók viszik a pálmát, a szerdai vonulás óta csak tovább nőtt a szimpátia-cunami felénk, a jeges eredményeket sem feledve, hisz van már győzelme a válogatottnak, illetve lőtt világbajnoki gólja a finnek és svédek ellen. Ezek mind történelmi tettek, így már nem lepődöm meg, inkább csak kiitos-szal köszönöm meg a gratulációkat a buszsofőrtől, rendőrtől, biztonsági személytől, önkéntestől, csapostól. Egyszóval mindenkitől, akivel találkozom itt, Tamperében naponta.

Az amerikaiaktól elszenvedett 1-7-es vereségen nem igazán volt időnk morfondírozni, hisz a finn-svéd meccs révén egy életre szóló élménnyel gazdagodtunk, erre pedig csak rátromfoltak Sofronék a franciák elleni hosszabbításos győzelemmel. Következett a két skandináv csapat elleni – ugyancsak – 1-7, de nem mondhatják ránk, hogy egy hétre jöttünk, hisz

volt még tennivaló.

Nekem az előzetesen bevállalt, tóbeli fürdés, valamint halak kóstolása a piacon és Skandinávia legmagasabb, 168 méteres tornyába, a Tampere Towerbe való feljutás, a csapatnak pedig a bennmaradás kiharcolása. Utóbbiakkal meg is nézették A nemzet aranyai című filmet a pólósok aranygenerációjáról, hadd motiválják őket még jobban, pedig szerintem éppen a motivációval nincs baj.

Gondoljunk csak vissza az elmúlt másfél évtizedre: néhány divíziós vébét leszámítva a válogatott mindig emberfelettit nyújtott, a tudás vagy gyorsaságbeli különbséget képesek voltak alázattal eltüntetni, mert szeretnek hokizni és a sikerben, örömmámorban fürödni, ami mellé a világ legjobb szurkolói érzelemdús körítést varázsoltak bárhol a világon.

Még ha néha el is hangzott a lelátón, hogy „semmit nem játszunk”, „mi ez a tempó”, „ébresztő, gyerekek”, a pálya felé főként a szívből jövő szurkolás hallatszott, sokszor legyőzve még a többségben levő hazai közönséget is. És így, együttes erővel a történelembe sorra kerültek be csodába illő részsikerek.

Arra készültünk, hogy e hetet is azzal zárjuk, hisz egy németek elleni győzelem a bennmaradást jelentette volna. Igazán impozáns helyszínen, az aréna közvetlen szomszédságában levő blokk tetőteraszán alapozott a magyar szurkolók egy része, felinvitálva oda a szállingózó magyarokat, amíg a sör tartott, még a mérkőzés kezdete előtt.

Kissé érthetetlen volt a kapitány részéről a sorok variálása és Horváth kapuba állítása, miközben Aranynak nem jutott játékidő az addigi 362 perc alatt, viszont Hári mellőzése korábbi teljesítménye alapján már kevésbé volt meglepő, mint ahogy az sem, hogy a legjobban erre a meccsre állt össze a tábor és került elő a legnagyobb magyar zászló, Marosvásárhely felirattal.

A finnek Chachacha-ja, amire még az ausztrál férfiak is egymás fenekét paskolták, egyre kevesebbszer csendült fel ezen a meccsen, mert elnyomta a Ria-Ria-Hungária.

Kisebb meglepetésre a németek nem nevezték be Draisaitl-t, pedig a világ egyik legjobbjának számító Edmonton-center a hét elején kiesett csapatával az NHL negyeddöntőjében. Így is volt tengerentúlon játszó csatáruk, a három egygólos vereség után kezdték nyerni meccseiket, ellenünk sem szerénykedtek az ütközésekkel, lövésekkel, magasan letámadtak, így az eredmény hízelgő volt számunkra az első harmad után. Aztán a második elején kettős fórt nem tudott kihasználni a magyar csapat, Sofron egyenlítő gólját elvették Bartalis feltartásáért, válaszképpen pedig három perc alatt kaptunk hármat.

A lehetőség elúszott, de maradt a korábbi forgatókönyv:

hétfőn este nem szabad kikapni az osztrákoktól.

Ismét szurkolói vonulásra csodálkozott rá a nyugodt város. Már akkor látszott, hogy ezen a létfontosságú meccsen leszünk a legtöbben. A szervezők külön kedveskedtek a búcsúzó magyar tábornak, felcsendült a hangszórókból az „Érik a szőlő”, a jégen pedig visszaálltak a megszokott sorok: a skandináv Sebők-Galló-Hári sor – mindhárman ott nőttek fel – és a székely Sofron-Bartalis-Erdély csatártrió.

Utóbbi ezúttal is nagyon hatékony volt, addig szántotta a jeget, amíg Sofron meglőtte a vébén a harmadik és negyedik gólját is, csak közben egyik emberhátrányos sorunk nagy labdarúgás kedvelőnek bizonyult, ugyanis díszsorfalat állt az osztrákok Marco Rossijának, aki köszönte szépen és egész pályán végig vezetve a korongot lőtt gólt Bálizs lábai között. 2-1 ide, a középső periódus ötödik percében pedig Horváth Milán kékvonalas bombájának köszönhetően kettőre nőtt az előnyünk. Csak nagyon messze volt még a vége, az osztrákok vasárnap pihentek, amíg mi a németekkel kínlódtunk, ez pedig nem sok jót sejtetett a hajrára.

2-3-nál talpra ugrott mindenki, mert Sofi és Csani vezethette rá a korongot az osztrák kapusra, gólkirályunk le is adta azt, de Erdély nem tudta már kapura irányítani. Ez meg is bosszulta magát, az osztrákok újabb emberhátrányos helyzetben fárasztották ki a magyarokat, hogy a végén egyenlítsenek is.

Az utolsó harmadban még Szabó került jó helyzetbe, de fonákkal már nem tudta visszatenni a korongot, Bálizs védett nagyokat, vitte előre a fiúkat a szívük, a huszáros hajrá megvolt, csak a világmegváltó gól nem jött össze, így hiába lőttek kétszer annyit kapura az osztrákok, 3-3-mal ért véget a rendes játékidő.

És 3-3-mal is folytatódott a létszámot illetően is, kezdődhetett a taktikai csata. Mi egyszer már jól jöttünk ki ebből, az osztrákok nem. Most is Bartalisék mutattak be fegyelmezettebb játékot, akadt is helyzet, de szétlövésre maradt a döntés, hogy ki marad bent az elit mezőnyben. Előbb még a helyi műsorvezető magyarul köszönte meg a tábornak ezt a felejthetetlen 10 napot, még jobban fokozva így a hangulatot. Papp kihagyta, Ganahl belőtte, majd sorban Galló, Hári és Nagy Gergő sem tudott betalálni, de az osztrákok negyedik lövője igen, így nem sikerült a bravúr, Magyarország jégkorong válogatottja jövőben ismét a divízió I/A-ban folytatja.

Hogy akkor ki fogja kormányozni a hajót, az még a jövő zenéje, és hogy kikből fog állni a legénység, az még inkább kérdéses, hisz láttuk a himnusz alatt az arcokon, hogy van aki nem csak Tamperétől búcsúzott, hanem a válogatottól is.