A csekefalvi férfi sok csizmát lejárt a lábáról, míg kamionnal jöhetett külföldről haza. Jánosi Levente családi gazdaságában jártunk.

Fotó: Dávid Anna Júlia

Ritka az a határ, ami annyira meg van művelve, mint a csekefalvi. A Székelykeresztúr mellett található falu mezejét dombocskák tarkítják. A parcellák az itt élők terveiről árulkodnak, szinte minden talpalatnyi föld elő van készítve a következő évre.

A Székelykeresztúr melletti falu elején nyitott kapu fogadja az idegent. A ház udvaráról régebb egy őzike figyelte a járókelőket. Bambi legjobb barátai a család gyermekei, Noémi és Botond voltak. Azóta kistestvér is született, a most kétéves Rebekával egészült ki a Jánosi család. 

Jánosi Levente, a gazda izgatottan vár. Bevezényel a házba, megkínál. Belekapaszkodunk egy kávéscsészébe, majd óvatosan indítjuk a beszélgetést. 

Jelenleg huszonötöt számlál a tehenekből és tinókból az állománya, nyáron napi kétszázötven litert termel átlagosan. Hatvanöt hektáron gazdálkodik Csekefalva és Székelykeresztúr területén. 

– Régebb nem volt ilyen nagy szabadság adva a szülés után, édesanyámnak vissza kellett menni dolgozni, így rábíztak nagyapámékra. Volt neki neki három tehene, borjakat is tartott. Lehet mondani, hogy mióta járni tudok, szeretem az állatokkal való foglalkozást – kezdi.

Diszkós korszak

Legénykorában fajteheneket tartott néhai nagyapja istállójában. Édesapja a környék egyik legnagyobb zöldségtermesztőjének számít, “csak a dinnyével nem volt sikere Csekefalván”. Közös gazdaságot vezettek együtt. Egy harminckét lóerős kicsi traktoruk volt, ami mellé 1994-ben vásároltak egy MTZ-t. Ezek voltak az első gépek, amivel indultak.

– Sokat jártam diszkóba akkor, s meg kellett kérjem édesapámat, hogy a reggeli fejést vállalja át helyettem. Egyik alkalommal azt mondta nekem, hogy fiam, ezután kössél nyakkendőt a marháid nyakára, s vigyed őket a diszkóba, mert én többet nem foglalkozok velük – idézi fel édesapja szavait Levente. 

Lyukasra járt gumicsizmák

Középiskola után mezőgazdasági iskolába járt Gyergyószentmiklóson, majd hét hónapig egy német családi farmon gyakorlatozott. 

– Öt tehenemet adtam el az út előtt, azzal a céllal, hogy a praktika végén vásárolok olyan gépeket, amiből itthon el tudok majd indulni. Egy száztehenes gazdaságba kerültem, reggel és este az állatokat gondoztam, napközben traktoroztam. Annyit meneteltem az állatok mellett, hogy több gumicsizma is kilyukadt a lábamon. A végén biciklit adtak, hogy a lakóház és istálló közti távolságot gyorsabban járjam, többet tudjak dolgozni – avat be a külföldi tapasztalataiba.

A kintlét végén az előre megszabott háromszáz euró helyett ötszázat adtak neki munkája elismeréseként. Kérték, hogy maradjon ott, de neki itthon voltak tervei. Egy kamiont pakolt tele munkagépekkel, amiket a spórolt pénzéből, németországi keresetéből vásárolt.

– Láttam, hogy milyen körülmények vannak kint, szinte minden automatizálva van. Gondolkoztam, hogy egyáltalán érdemes-e itthon ilyenbe belevágni, mert nem láttam azt, hogy hány éven belül tudnék ilyen szintre eljutni. Aztán otthonról hívtak, hogy a falu elején eladó az a terület, ahol most vagyunk. Édesapám rászólt, úgy egyeztünk, ha hazajövök, megnézzük és eldöntjük – számol be a váratlan fordulatról. Mivel a felkínált telekért sokat kértek, el kellett adni a kertet, és az édesanyja szülői házát. 

– Ha majd egyszer lesz annyi időm, akkor előveszem azokat a filmeket, amiken a régi, leromlott állapotok vannak: beton mindenhol, beszakadt tetejű istálló, épületek között kinövő fák. A kezdeti, harmincnégy áras területet később bővítettük, megvettük a régi borjúhízlalda épületét is, fokozatosan terjeszkedtünk. Olyan kemény beton volt a házunk helyén, hogy erre építettük rá a lakást is – emlékszik vissza a kezdeti állapotokra a gazda.

Egy nap alatt annyit kaszál, mint nagyapja egész évben

Hat tehénnel tudta kezdetben lefedni a legelőit, így jutott hozzá a területalapú támogatásokhoz. Évről-évre több földet műveltek meg, és egyre több négylábú került az istállóba. Gazdaságának gép kapacitása megnőtt a németországi gépek által, a faluban elsőként rendelkezett gereblyegéppel, körkaszával. 

– Lehet úgy mondani, hogy egy nap alatt annyit lekaszálok, mint nagyapám egész év alatt. Ez nagyságrendileg így is kisebb a német viszonyoknál: ott egy délelőtt húsz hektárt vágtam le, összesodorták, majd az önjáró présgép el is takarította.

Úgy szeretnek!

Nyílik az ajtó, a bözödi születésű feleség, Eszter a kicsi Rebekával tér haza. Félénken araszol a szőke kislány az asztal sarkánál ülő édesapjához, az felülteti a lábára, nagy puszit nyom a fürtös fejére. 

– Úgy szeretnek ezek a gyermekek engem! Lehet, azért, mert olyan keveset látnak, nem vitatkozom velük – mondja Levente a lányát ölelgetve. 

A hétéves Botond a második számú traktoristának számít a családban, igaz, még egyedül nem éri el a pedálokat. Noémi művészlélek, nem rajong annyira a mezőgazdaságért, de “lesz ideje még megszokni” az édesapa szerint. 

– Annak örvendek a legjobban, hogy az udvaron nőnek fel, nem a tévé előtt. Ha a mezőre megyünk, akkor csokrozom fel őket a traktorba, nem kevésszer történt meg, hogy el is aludtak a gépen a zötykölődésben. 

Egyedüli gyermekként nőtt fel Levente, nem lehetett több testvére, ezért is szeretett volna több gyermeket.

– Négyet akartunk mindketten, Noémivel és Botival nem volt semmi, olyan hamar felnőttek. Boti adta a nevet a kicsikének, úgy lett Rebeka. Sajnos a születésekor történtek bajok, közölték velünk ötnaposan, hogy le kell mondjunk róla, mert gondok vannak a szívével. Vásárhelyre szállította a helikopter, aztán mondták, hogy feltették a műtétes várólistára. Megkerestem a doktornőt, kértem, minél hamarabb operálják meg, nem hagytam annyiban, egy szülő utolsó percig kell küzdjön a gyermekéért – idézi fel a kicsi Rebeka viszontagságos kalandjait.

Most már minden rendben van a szőke kislánnyal, néha járnak fel ellenőrzésekre Marosvásárhelyre.

Dudálnak kint, egy sárga pékárus kocsi hajt be az udvarra.

– Dudi, dudi! – mondja Rebeka türelmetlenül.

– Bejön az udvarra mindig a pékárus kocsi, az alkalmazottunk, a családtagnak számító Árpád minden nap vesz a leányzónak két kiflit – magyarázza az édesapja.

A jól összeboronált család megoldja gondjait

Abban a hírben jár a felesége, hogy traktort vezet, nem fél a munkától. Kérdezem Leventétől, hogy annak idején kritérium volt a felesége kiválasztásánál, hogy tudjon és akarjon traktort vezetni.

– Amikor megismerkedtünk, akkor egy zöldségesnél dolgozott Keresztúron. Nem volt feltétel a traktorozás, de mindent megcsinál, amit kell. Az alkalmazottunknak nincs jogosítványa, ezért ki kell vigye a gépeket a határra, ha nem vagyok itthon. Aztán hazajön azzal a biciklivel, amivel a munkás kiment. A jól összeboronált család meg tudja oldani gondjait, be tudja osztani a teendőit. Ha mindenki mást akarna, akkor nem tudtunk volna előre haladni – mondja Levente.

Megindulunk, hogy szétnézzünk a gazdaságban. Megmutatja nekünk Levente a legtöbb lóerőt birtokló traktorát, majd a csarnok felé sétálunk.

Az ötös szám alatt tejelő pirostarkák

Napi tejátlagról, időről, pénzről beszélgetünk a csarnokban. Elmondja, sok időt megspórolt azon, hogy helybe jönnek a tejért. Felemeli a hűtő tetejét, az alján egy kevés tej lötyög. 

– A legelőn pár hónap alatt elfogy az ennivaló, nincs, mit egyenek a marhák, itthon kúrálom őket. Most sokan kiestek a tejtermelésből, borjazni fognak, ezért a tíz állat hozzávetőleg napi nyolcvan liter tejet ad – beszél a számokról.

A család a tejtermékeket a tejgyártól vásárolja vissza, de odafigyelnek arra, hogy a nehéz helyzetben lévő helyi termelőket segítsék döntéseikkel az üzletekben.

Az istálló előtt Árpád talicskázza a ganét, még a hagyományos módszerrel. 

– Legfontosabb tervem átalakítani trágyalevesre az istállót, ne kelljen annyit kézimunkázni. Akkora árajánlatot kaptam rá, hogy a kicsi pénzünket inkább a lakásra fordítottuk. Egyébként, minden támogatást visszafordítok a gazdaságba, ritkán csípkedek ki belőle, a házra – beszél terveiről.

Egybe’ pénzbe tudok gondolkodni

– Gyertek, megmutatom nektek, mit fogunk betonozni holnap – hív az újonnan vásárolt istállórészhez a házigazdánk. 

Egy kistestű fenevad őrködik a bikáknak fenntartott épületrész mellett. A vasrácsok lefektetve várják az anyagot és a két szakembert. Hamarosan itt, a jászolfák mellett egy széria, azaz huszonöt bika fog állni.

– Nincs nagy pénz a bikákon, de amikor elviszik őket, akkor kapok egy pénzt értük, tudok gondolkodni tovább, mibe fektessem be, én így tudok spórolni. Ha százlejenként kerül a kezembe a pénz, akkor hajlamos vagyok elkölteni erre-arra, aztán semmit sem látok belőle – árulkodik jövőbéli terveiről.

A teli törökbúza kas alatt műanyag gyermekjátékok parkolnak: traktorok, utánfutók sorakoznak egymás mellett, a százharminc lóerős gépek mellett elférnek a csikóerők is.

– Elhagytuk a negyvenet, még egy jót nem éltünk, 

mindig valami fontos tervünk volt, ami nem tűrt halasztást. Ha most sikerül a huszonhat állatnak az istállót átalakítani, a széria bikát beállítani, akkor egy kicsit arra is adunk, hogy ne csak dolgozzunk, hanem felszabaduljunk, kiránduljunk. Édesapám például már nem tud ellazulni, reggeltől estig nyomja a munkát – avat be terveibe Levente.

– Persze, hogy lazulunk, aztán lesz újabb és újabb terv, így működik ez – teszi hozzá  a felesége.