Két héttel ezelőtt kint voltam Budapesten egy jó iskolában órákat látogatni. Pont egy olyan időszakot fogtam ki, aminek a fő tantárgya a magyar volt, és ezen belül a sajtóműfajokkal foglalkoztak a tizedikes diákok. Lapokat kellett megfigyelniük, különféle műfajú írásokat kellett kielemezniük.
Folyamatosan vissza-visszatért az órán a gondolat, hogy a média fújja fel a koronavírus témát. Ami egyébként szerintük nem is lenne olyan nagy téma. Épp olvastak és elemeztek egy hírt, ami arról szólt, hogy elmarad az olasz focibajnokságban a rangadó a koronavírus miatt, mikor lincselés-hangulattá fokozódott az egész sajtószidás, pár másodpercenként dobtak egy-egy követ a médiára. Hogy bezzeg ez miért hír, és hogy miért kell ebből hírt csinálni, és hogy ez az egész korona-pánik a médiának a szüleménye.
Habár nem szokás ez, kértem a tanártól három percet az óra végén, hogy hozzászólhassak. Mondtam a diákoknak, hogy nem igaz, hogy a sajtóval nincs baj, mert van, de szeretném picit árnyalni a sajtóról alkotott képüket. Mert úgy éreztem, hogy kár, hogy jó képességű, gondolkodni akaró fiatalok a kormánypropaganda üzeneteit fújják divatszerűen és ne gondolkodjanak el picit az érem másik oldalán is. Feltettem nekik pár kérdést:
A meccset a média halasztotta el?
A mindenféle óvintézkedéseket, gyülekezési tilalmat, repülőgépjáratok eltörlését, karantént, akármit, a média rendelte el?
Megtehette volna az a lap, hogy a sport rovatában, ahol egyébként beszámolna az olasz bajnokság eredményeiről, ne írja meg, hogy elmaradt a rangadó?
A gyerekek közül volt, aki azt válaszolta, határozottan, hogy igen, megtehette volna, hogy nem írja meg. Tizedikes diákok, kamaszkor kellős közepén, a lázadás és az ellenkezés teljesen normális ebben az életkorban. Szerintem pedig nem tehette volna meg, válaszoltam nekik. Egyrészt mert a konkurencia megírja, és hiába nem írod meg te, ha mindenki más megírja, csak azt éred el, hogy a másik lapot veszik, s a tiedet nem. Másrészt, mert az olvasókat érdekli ez a téma. És az olvasóknak írjuk a lapot. A sajtó általában azzal foglalkozik, ami az embereket érdekli. S ha most ez érdekli az embereket nagyon, ha most mindenki erről beszél, a sajtó nem teheti meg, hogy ne írjon róla.
Megfigyeltem, Magyarországon már rutinból szidják a médiát. Ha kiejted a szádon, hogy média, az már egy szitokszó. Egy főbűnössé nőtte ki magát, szerintem már a cigányoknál és a migránsoknál is többet szidják. Hogyan jutottunk el ide? Az én megfigyeléseim alapján a politikai közeg kezdte elhitelteleníteni a sajtót. Miután a hatalom felvásárolta a sajtó nagyrészét, elkezdte szidni azt. Szidhatta, mert a sajátja volt, nem vágott vissza. A megmaradt néhány ellenzéki sajtóorgánum pedig nem tudott mit tenni, mert ők egyébként is folyamatosan szidták a kormányt, és őket is szidta a kormány, de őket egy teljesen más réteg olvasta, nem az, aki a hatalmat fenntartotta.
Magyarországon annyira polarizált már a politika, és annyira átszövi az egész társadalmat a politikai ellenségeskedés, hogy sokkal nehezebb függetlennek maradni, vagy nem szólni bele, vagy nem állni valamelyik táborba, mint nálunk. Ezért az anyaországban sokkal kevesebb a független, a pártállást nem foglaló ember, és a politikailag független sajtó. Szinte minden valakié. A hatalmat szidó média lejáratja saját magát a hatalom rajongóinak szemében. A hatalmat kiszolgáló médiát pedig lejáratja maga a hatalom.
Miért jó az a hatalomnak, ha lejáratja a médiát,
még a saját médiáját is, és szitokszóvá teszi a média szót? Mert a sajtó a demokrácia őrzőkutyája. Kellene, hogy legyen, ezt tanultuk a sajtósuliban. Magyarországnak, ahogy egyre inkább elindul a diktatúra útján, úgy látom, meg kell szabadulnia a szabad sajtójától. Mert, bármennyire is politikailag alárendelt lenne egy sajtóorgánum, azért legtöbbször épeszű és gondolkodó újságírók is dolgoznak ott, akik adott ponton akár kellemetlenséget is képesek okozni saját megbízójuknak. Ezért az önálló gondolkodású embereket vagy eltávolítják, lassanként, vagy annyira lejáratják a sajtót, hogy mikor ellenük fordul saját médiájuk, ha ez megtörténik, akkor már ne legyen hiteles a nép szemében.
Ugyanakkor az is tiszta haszon, mármint a politikusoknak, hogy a népharag immár nem annyira a politika irányába, hanem a média irányába is száll. Míg eddig a politikai gyűlöletbeszéd és az ebből eredő feszültség a lakosságtól bumerángként a politikusokra csapódott vissza, most megpróbálják a médiát pajzsként használni. És sikerül is nekik. A politika úgy kanalizálja át a nép gyűlöletét saját magáról a sajtó irányába, hogy az emberek észre sem veszik, hogy meg vannak vezetve. Kérem megfigyelni, eddig mindenért a politikusokat szidtuk. Most egyre többet szidjuk a médiát, azokért a dolgokért, amelyekért eddig a politikusokat szidtuk.
Ezt nem boncolgatom tovább, egy a lényeg, Magyarországon ha ma kiejted, hogy média, az egy szitokszó, szinonimája a hazug geci surmó gátlástalan sorosista bértollnok fogalmak összességének. És, mint minden jó, ez is áthömpölyög az anyaországból hozzánk, Erdélybe a politikai polarizáltsággal és gyűlöletbeszéddel együtt. Lassan nálunk is felvásároltak minden sajtóorgánumot, kevesen maradtunk már a nagy trösztön kívül, és kezdik itt is szitokszóként használni a média szót.
Ott van például a ditrói eset a migráns pékekkel.
Előbb egy Facebook-csoportban lenyomtak egy olyan embertelen kommunikációt, ami tényleg szégyenteljes kis székely közösségünkre nézve, éppen csak hogy nem darálták le és nem töltötték fel szaláminak a nyomorult srí lankaiakat. Aztán pedig, mikor látták, hogy a hatóságok elkezdenek fellépni és nyomozni az ügyben, akkor eljátszották, hogy jaj, ők nem is mondtak semmit, ők teljesen békések és vendégszeretőek voltak, csak a média a hibás, az fújta fel a dolgokat. Hetekig ment ez, az addigi agresszív fenyegetők és a dolgokat addig csak tétlenül figyelő politikai vezetők részéről, hogy a média a hibás. És ebbe így bele is nyugodott kis székely közösségünk, hogy igen, mi egy békés és vendégszerető népség vagyunk, csak a média a hibás. Ilyen könnyű volt átvenni a magyarországi mintát. Úgy, ahogy az idegengyűlöletet is nagyon könnyű volt átvenni Magyarországról. A migráns-ellenességet. Mennyivel könnyebb volt támadni az egyébként ártatlan fekete pékeket, mint a ditrói üzletembert, akire valójában haragudtak a falusiak. Azért, mert már létezik az a csatorna, amivel minden dühünket, az idegenek, a migránsok nyakába tudunk akasztani. Ki van taposva az az út. Kitaposták nekünk Magyarországon. A saját vállalkozóink, papjaink, politikai vezetőink, góréink számonkérésének útja nincs kitaposva, és ezért a „járt utat a járatlanért el ne hagyj” logika alapján sokkal egyszerűbb azt támadni, aki könnyebben támadható, a migránsokat. Majd utána mennyivel könnyebb szidni a médiát, ahelyett, hogy megnézzük, saját közösségünkből kik voltak, akik tévedtek, akik elindították a lavinát, vagy feladatuk lett volna megállítani azt, de nem tették. Minek magunkba nézni és tanulni belőle, ha már bevált úton szidhatunk valakit, vagy a nyakába akaszthatjuk a felelősséget a saját hibáinkért.
Az itthoni koronavírus-téma ismét előhozta ezt a jelenséget.
Az egészségügyi személyzet pánikban, a politikai vezetőink pánikban, szükségállapotot hirdetnek, lezárják a határokat, arra kérnek mindenkit, hogy üljön otthon. De ha te ezt sajtóként megírod, neked ugrik néhány Facebook-kommentelő, hogy bezzeg tipikus, hogy a média kelti a pánikot. A média a hibás, nyilván. Az elmúlt héten a tíz legolvasottabb anyagunkból nyolc koronavírusos volt. Tehát az embereket nagyon izgatja ez. Olyan emberek vannak, akik egész nap lógnak a neten, keresik a koronavírussal kapcsolatos híreket, ezen élnek, de közben minden lehetséges helyre odakommentelik, hogy bezzeg ez pánikkeltés. Ha lehet, tízszer egy megosztás alá. S akkor ki kelti a pánikot?
A városháza óvónéniken és tanító néniken keresztül kémkedik a lakosság körében, hogy vajon ki volt az elmúlt időszakban külföldön. Emberek hívnak fel, hogy vajon, ha bevallják az óvónéninek, hogy voltak Magyarországon két hete, akkor karanténba helyezik-e őket? Mert azt nem szeretnék. Közben a városháza sajtósa próbálja nyilvánosan elhitelteleníteni a sajtóorgánumot, amelyik nem az ők hivatalos verziójukat fújja, mert a hatóságoktól más információkat kapott. Mert szerintük az kelti a pánikot, aki tájékoztat, nem pedig az, aki kamuzik és kémkedik. Szerencsére, időközben a városháza és a városi tanács minden frakciója példásan mozgósította magát, értesüléseim szerint a hétvégén felmérték a reális helyzetet és elkezdték a tényleges felkészülést, ezért most nincs értelme, hogy támadjam őket, mikor egyébként is van baj elég, de mindenképp érdekes volt számomra megfigyelni, milyen, mikor egy hatóság embere játssza el, hogy bezzeg a hiteltelen média kelti a pánikot.
Érdekes volt azt is megfigyelni, hogy van olyan olvasónk, aki valószínűleg el sem olvassa figyelmesen az írást, de képes gépiesen húsz kommentet odabiggyeszteni egyetlenegy megosztásunkhoz, arról, hogy a média kelti a pánikot. Minden tíz percben egyet.
Mint egy őrült tyúk,
aki szaladgál körbe-körbe a tyúkudvarban, üvöltözve, hogy jaj, keltik a pánikot, keltik a pánikot. A többi tyúk nézi, látja, hogy pánik van, mert ez üvöltözik, de fogalma sincs, hogy miért van pánik. S előbb-utóbb ebből a rikácsolásból, a pániktól való félelemtől akkor is pánik lesz, ha addig nem volt egyáltalán pánik.
Ez a jelenség, ez a gyűlöletbeszéd könnyen átalakul és célpontot változtat. Ma a média a hibás, holnap akárki más. Barabási Albert László világszerte elismert hálózatkutató megosztott egy bejegyzést a koronavírus kapcsán. Szerintem teljesen rendben volt, amit írt, vagy legalábbis nekem elfogadhatónak tűnt, hogy ez az ő véleménye szakemberként. De úgy nekiestek hozzászólásokban, hogy azt még nézni is fájdalmas volt. Ilyen hozzászólások, hogy „Tesó, hatalmas kamu vagy”, vagy „Szegyeld magadat !!!!!! Az embereknek nem erőt adni hanem a kétségbe taszitani !!!!!???????” Tehát oda jutottunk, hogy csak annak van létjogosultsága, hogy mosolygunk egymásra, és mondogatjuk, hogy minden rendben van, minden kontroll alatt van? S aztán egyszer csak felébredünk, hogy nem férnek az emberek a kórház folyosóján, és az orvosoknak dönteniük kell, hogy ennek az embernek még jut lélegeztetőgép, de a másiknak nem, s meghalhat? Nyilván, nem kell pánikba átesni, de higgadtan, tiszta aggyal kell készülni arra, hogy lesz egy helyzet, amiben az jár jobban, aki felkészültebb, nem az, akit meglep a dolog. A pánik ellenszere a felkészültség, nem az önmagunknak való hazudozás.
A média iránti gyűlöletbeszéd és népundor előbb vagy utóbb vissza fog csapódni mindenkire. Azokra is, aki kitalálták, és azokra is, akik gyakorolják. És mindenkinek rosszabb lesz, az egész társadalomnak.
Nem akarom azt mondani, hogy
nincs semmi alapja a média elleni gyűlöletnek. Nem akarom a sajtó egészét megvédeni, mert látom én is, hogy baj van a sajtóval. Látom a hibáit, a gyengeségeit, a problémáit. Látom, hogy gyakran olyan politikai vagy gazdasági erőket szolgál ki, amelyeket nem lenne szabad kiszolgálni. Látom, hogyan butítja tovább a magától folyamatosan butuló emberiséget. Hogyan segít mélyebbre süllyedni a maguktól is egyre mélyebbre süllyedő rétegeknek. Hogyan anyagiasítja el még jobban az egyébként is egyre csak anyagiasodó társadalmunkat. Legtöbbször nem szándékosan, nem tudatosan, hanem úszva a hullámmal. Látom ezeket a hibákat. De ez nem csak a média hibája. Régebb, mikor szidtuk a politikusokat, sokszor hallottam azt a mondást, hogy minden népnek olyan vezetői vannak, amilyeneket megérdemel. Ennek különféle megfogalmazásai vannak, és aki politikusainkat meg akarja védeni, az legtöbbször mond egy ilyet. Ugyanezt lehetne mondani a sajtóra is. Minden ember olyan médiát kap, amilyet érdemel. Ugye, hogy igazam van? Hát, ejsze nem. Ezekkel az odacsapott és igaznak tűnő gondolatokkal én nem értek teljesen egyet, mert szerintem többet érdemelnénk. Politikusokból is, sajtóból is. De társadalomból is. Csak ezzel is az a baj, mint sok minden mással: járni jár, de nem jut. Többet érdemelnénk, de nem kapunk.
Alapvetően a média kiszolgálja a társadalom igényeit.
Mindenkinek azt ad, amit az szeretne. Az is tény, mondtam a budapesti tizedikes diákoknak, hogy sajnos működik az a jelenség is, hogy a sajtó hamis igényt kelt egy-egy olyan témára vagy stílusra, amire nagyon harapnak majd az emberek, lásd, például a bulvár, de ez szintén nem csak a sajtósok hibája, hanem az olvasóké is, és az adott hamis igényeket kielégítő sajtó pénzelőié is. És tegyük hozzá azt is, a sajtó védelmében, hogy a bulvár az emberek pletyka iránti igényéből született, és a pletyka iránti igény sokkal régebbi, mint a sajtó, tehát nem a sajtó hozta létre ezt az igényt, ő csak meglovagolta azt. Ha az olvasók közül senki nem olvasna bulvárt, megszűnne. De sajnos a számok azt mutatják, hogy többszörösen nagyobb az igény a bulvárra, mint bármilyen más sajtóra. És hiába szidja mindenki a bulvárt, mert közben nyelik, mint a galuskát, és ötszázadszor is rákattintanak azokra a süket címekre, melyek mögött semmi tartalom nincs. És, furcsamód, azok kattintanak legtöbbször ezekre a címekre, akik leginkább szidják a bulvárt, de legközelebb is rá fognak kattintani, és legközelebb is, és még utána is, miközben folyamatosan szidják. És lehetőleg nem csak az adott bulvárlapot fogják szidni, hanem az egész médiát úgy általánosan. Mert számukra az a média.
Elég gyakran adok poénból egy-egy bulvárosabb címet egy-egy olyan anyagnak, ami egyébként teljesen barátságos tartalmú, például gyümölcsökről szól. Előrebocsátom, engem nem a nézettség alapján fizetnek, fix fizetésem van. Teljesen mindegy, hogy ötvenezren olvassák el egy anyagomat, vagy kétezren. Tehát hiába támadtok azzal, hogy pár lejért teszem, vagy nagyravágyásból. Inkább csak játékból teszem, és azért, hogy a fontos információk vagy üzenetek minél több emberhez eljussanak. Mert ha elérhetem, hogy ötször többen olvassanak a régi gyümölcsfajták fontosságáról, és arról, hogy ne vágják ki az udvarukról a többszáz éves fákat, akkor megteszem, hogy bulvárosabb címeket adok, sőt, még élvezem is. Nyugodt szívvel teszem, mert tudom, hogy egy jó, hasznos tartalmat adok azoknak, akik bekattintanak, nem pedig egy üres nagy semmit. Közben pedig megfigyelem, hogy mennyire ki vannak éhezve az emberek a bulvárra. Hihetetlen. Amiatt, hogy nálunk nincs bulvársajtó, talán még nagyobb a vágy az emberekben eziránt.
A halálra, a tűzre és a botrányra is ki vannak éhezve.
A balesetes anyagainkat nagyon szeretik nézni, általában azok vezetik a heti statisztikákat. Ha van egy-egy baleset, vagy verekedés, vagy bármi, amit nem írtunk meg, de nekik érdekük lenne, akkor felháborodva írnak nekünk, hogy bezzeg ezzel miért nem foglalkoztok? A botrányos cikkeket is sokkal jobban fogyasztják. Van ismerősöm, aki panaszkodik, hogy bezzeg mindig csak a rosszat írom meg. Hogy legutóbb is volt az a botrányos cikkem. Mondom neki, hogy álljunk csak meg, azóta volt három gyönyörű cikkem is, nagyon pozitív üzenettel. Hát, ő azokat nem látta. Nem látta, mert ő csak a botrányos dolgokat olvassa. A szép anyagokat nem. De fel van háborodva, hogy én mindig csak botrányokat keverek. Pedig szerintem az írásaim egynegyede, sőt talán még egytizede sem botrányos, és mégis azokat nyelik leginkább az olvasók. Tehát az az olvasó, aki előtt az a kép lebeg, hogy mocsok szarkeverő a sajtó, magába is nézhetne időnként. Mert lehet, hogy csak ő kattint halálos balesetről halálos balesetre, s onnan a botrányos anyagokra, miközben telisteli van a sajtó pozitívabbnál pozitívabb anyagokkal, amiket nem vesz észre. Miért nem mondja senki, hogy fújj, teli vagytok kulturális hírekkel? Pedig legalább annyi kulturális hírünk van, mint amennyi balesetes. És mégsem fagy ki a szerverünk egy színházi hír felrakása után a sok látogatótól.
Mondja a legjobb barátom, hogy ha esténként bekapcsolnám az Antena1-et, vagy valamelyik román tévét, akkor nem védeném ennyire a sajtót. De nekem nincs tévém, lassan húsz éve. Mindenki olyan sajtót fogyaszt, amilyet akar.
Baj, hogy létezik egy Antena1?
Szerintem nem, engem nem zavar. Azért létezik, mert van rá igény. Baj, hogy vannak emberek, akik azt nézik? Hát, az elég baj, de az ellen sokat nem tehetünk, nem téphetünk ki erőszakkal senkit a tévé elől, aki szabad akaratából ült oda. Megkérdőjelezhetjük adott sajtóorgánumok létjogosultságát? Igen. Szabályozhatjuk, hogy melyik sajtóorgánumok tűnjenek el a piacról, és melyikek maradjanak? Hát, attól félek, hogy előbb vagy utóbb erre is sor kerül majd. Az elmúlt húsz évben a világtörténelem talán legszabadabb időszakát fogtuk ki, de ez nem lesz mindig így. Hamarosan visszatérhetünk valamilyen diktatúrába vagy önkényuralomba, s akkor majd eldönti a hatalom, hogy melyik sajtóorgánumok mennek a darálóba, s melyek maradhatnak. Garantálom, hogy az Antena1-típusúak fognak maradni, s a miénkféléket fogják betiltani. Szóval, akit zavar a sajtó teljes szabadsága, örülhet, mert a jelek arra mutatnak, hogy ennek néhány éven, évtizeden belül vége. És akkor majd vissza lehet sírni a mostani állapotot, amikor volt mindenféle, volt sok rossz is, de volt néhány jó is, olyan, amit szerethettél. És akkor fogunk majd nosztalgiázni, hogy milyen jó volt a sajtó, amit most szidunk. És, hogy milyen jó volt, hogy volt, aki írjon a koronavírusról, mert eljöhet majd az az idő is, hogy elindul a világban egy betegség, és fogalmunk sem lesz róla, hogy jön felénk, mert az ország egyetlen sajtótrösztjének tilos lesz beszélni róla.
Ismétlem, nem akarom a sajtó egészét megvédeni, mert látom én is, hogy baj van a sajtóval. De azt is látom, hogy a sajtó állapota visszatükrözi a társadalom állapotát. És jelenleg a sajtó pont annyira beteg, amennyire a társadalom beteg. Pont annyira szenzációhajhász, amennyire a társadalom szenzációhajhász. Pont annyira hamis és hatalomnak behódoló, amennyire az emberiség egésze az. Amikor a sajtót szidod, az egész közösséget szidod. És amikor az általad fogyasztott sajtót szidod, akkor legfőképpen önmagadat szidod.
Hogy ne zárjak ilyen negatív üzenettel, elmondom, hogy van remény. De ehhez az embereknek meg kell tanulniuk megválogatni a hírforrásaikat és ki kell fejleszteniük egy olyan belső iránytűt, vagy egy olyan harmadik, negyedik vagy akárhányadik szemet, ami segíti őket meglátni az igazságot, mint tűt a szalmakazalban.
Meglátni az igazságot, a te saját igazságodat, nagyon nehéz. Mert felelősséggel jár. És a felelősség a tied, nehéz cipelni a terhét. Sokkal könnyebb menni vakon, valaki mögé beállva, és fújni azt, amit ő fúj. Például azt, hogy a média a hibás.
