Gyermekkori élmények, megfejtetlen titkok motiválták Dénes Csabát, aki gépészmérnökként dolgozik, de szabadidejében rovásírást oktat, kopjafát és székelykaput farag. Fotó: saját archívum

Nemrég egy magyarországi alapítvány rajzversenyt hirdetett a gyerekek számára, hazánk büszkeségeire és értékeire kíváncsiak a kezdeményezők. Az elemis kislányom élénken érdeklődni kezdett nálunk, mire gondoltak a bácsik, nénik, amikor elindították a versenyt. Nehéz helyzetben voltam, hiszen nem tudtam egyértelmű választ adni neki, amit ő is elfogad természetesnek. Mit mondhatnék neki? Az anyanyelvünket, viseletünket, szülőföldünk történetének emlékezetesebb időszakairól meséljek neki? Mi tölt el engem büszkeséggel, amikor nemzeti önazonosságomra gondolok? Először fiatalabb koromban, Franciaországban, egy nemzetközi ifjúsági találkozón fogalmazódtak meg bennem ezek a kérdések, mikor arra kértek minket, mutassuk meg, kik vagyunk, honnan jövünk. Szerencsére voltak még táncos lábú kollégák, akik megmutatták az érzést számunkra, merre kellene keresgélni, ha a gyökereidet kutatod. Ezekkel a gondolatokkal érkeztem a székelyderzsi születésű, de Székelyudvarhelyen élő Dénes Csaba lakására, akiről sokan tudják, szabadidejét nagyon szívesen tölti a rovásírással, faragással.

Megfejteni a rejtélyt

 – Mikor még gyermek voltam, hallottam, hogy találtak egy rovásírásos téglát a derzsi templomban. Akkoriban ez nagyon mozgatta a fantáziámat, meg akartam fejteni, mi áll rajta, de erre akkor nem volt lehetőség. Az 1980-as években édesapám is egyházfi volt, ebben az időben újították fel a templomot. A frissen idekerült Katona Dénes lelkésszel karöltve keresték az említett téglát, amit egy vakablak kibontásából származhatott, még Balázs András esperes idejéből, 1929-ből. Végül a lányánál találták meg, aki visszaszolgáltatta az egyháznak, befalazták a szószékkel szemben lévő részbe – meséli el egyik meghatározó élményét Csaba, aki a Kárpát-medence egyik legrégebbi rovásírásos emléke mellett cseperedett fel.

Udvarhelyszék gazdag rovásírásos emlékekben, elég ha Énlakát, Homoródkarácsonyfalvát, Vargyast, Székelydályát, Rugonfalvát, Bágyot vagy Bögözt említjük. Beszélgetőtársam gépészmérnökként dolgozik a városban, az ezredforduló után az utcán sétálva találkozott újra a rovásírás titokzatos világával.

– A rendszerváltás után még egyszer nekifogtam egy újságból kivágott ábécé megtanulásának, de abbamaradt. A fiam általános iskolás lehetett, amikor megláttam egy plakátot a villanypóznán, tanfolyamra hívták az érdeklődőket. Nekem ez nagy szenvedélyemmé vált, később, az oktató elköltözése után én tanítottam már a jelentkezőket. Bár nem kutatom a rovásírást, igyekeztem amatőrként is bővíteni az ismereteimet – mondja Csaba, aki röviden mesél a tanításban szerzett tapasztalatairól, értékes rovásírás-emlékeinkről.

Jobbról balra, nem visszafelé

A latin ábécéhez szokott szemünk kissé meglepődhet a jobbról balra írással, de ha az ember beleszeret ebbe a világba, akkor ez természetessé válik. Nehéz megtanulni írni? – tenné fel a kérdést az olvasó. Mivel a rovásírás nem folyékony írás, olyan, mintha mindig nagy, nyomtatott betűkkel írnánk, gyakran kell rövidíteni, összeróni. Megkülönböztetünk egyszáras, kétszáras, és hajlított, görbe betűket. A tudomány akár három hét alatt elsajátítható, de rengeteg gyakorlás szükséges hozzá.

Felségsértés rovásírással

Szamosközy István fejedelmi levéltáros 1604-ben olyan epigrammát írt, amiben láthatóan dicsőíti II. Rudolf császárt, a latinbetűs mondatrészek váltakoznak a rovásírásos mondatrészekkel. Ha a latin betűket olvassuk, akkor dicsőítés, ha a rovásírást is figyelembe vesszük, akkor császárgyalázás. A titkosírásként használt rovásírás használata azt bizonyítja, hogy egy szűk réteg ebben a korban ismerte a rovásírást.

 Magyar jezsuiták Peruból jelentik

A Nagyszombatban született jezsuita szerzetes, Zakariás János Peruban, az őslakosok között tevékenykedett a XVIII. század közepén. Beszámolóiban, leveleiben a spanyolok kegyetlenkedéseit magyarul, az igazán bizalmas információkat rovásírással írta le.

A szárhegyi botnaptár

Luigi Fernando Marsiglio olasz gróf a XVII. században érkezett Erdélybe, hadmérnökként a török elleni harcok önkénteseként. A gyergyószárhegyi ferences kolostorban talált egy botra rótt székely naptárt, amit lemásolt, a Bolognai Egyetemi Könyvtár gyűjteményében található, ez a legterjedelmesebb rovásemlékünk.

– Elszórt, rövid emlékeink vannak a térségből, ezekre jellemző, hogy leginkább kőbe, épületek falába, néha fába vésik bele. A tizenötödik század előttiek ezek az örökségek. Aztán 1599-ben Telegdi János előállt egy komoly munkával, a rovásírásos ábécével, annak szabályait írta meg. Később Fadrusz János adta a székely előnevet a rovásírás elé, mivel a megtalált emlékek nyolcvan-kilencven százaléka Székelyföld területéről származik. A feladatlapokkal történő gyakorlás után kirándulásokat szerveztünk az említett helyszínekre, felfedezni ezt a hihetetlen gazdagságot és örökséget – mondja.

Kovács Lajos bácsi adott kedvet

Másik szenvedélyéről, a fafaragásról is őriz gyermekkori emlékeket, felnőtt korában próbálta ki a székelykapu- és kopjafafaragást.

– Mikor iskolások voltunk, ács édesapám mellett volt lehetőségem faragni, voltak szerszámai, nem idegen számomra ez a mesterség. Hetedik-nyolcadik osztályban Kovács Lajos bácsi tanította az iskolában a fiúkat a faragásra, erre is szívesen emlékszem vissza. Tíz éve a szülői ház előtti betonpilléres kapu tönkrement, elhatároztam, hogy székelykaput állítok. Délutánonként érdeklődve figyeltem a mestert, aki egy adott pillanatban nekem is adott egy vésőt, hogy a nagylásban segítsek neki. Ez elég volt már számomra ahhoz, hogy szerszámokat vásároljak, otthoni dísztárgyakat kezdjek el faragni. Gépészmérnökként megtanultam AutoCad-ben rajzolni, hamar kedves időtöltést találtam magamnak – a vallásszabadság 450. éves évfordulója alkalmából készített, Szejkefürdőn felállított székelykapun is munkálkodott Csaba, aki a kopjafafaragásban is örömét lelte.

Ha a kopjafát említjük, az olvasó a Madarasi Hargita csúcsára gondolhat, vagy a Nyerges-tető képét idézheti fel. Leginkább megemlékezésül, kegyeleti emlékként használják, temetőkben felállítva őrzi az elhunyt emlékét.

– Csernátonban Haszmann Pali bácsi gyűjtött a környékről kopjafákat, egyik látogatásunk alkalmával mesélt a díszítőelemek jelentéséről. Én is vásároltam egy könyvet, amiben részletesen taglalják ezt: a tulipánforma a nőt, a buzogány a férfit jeleníti meg, kiemelkedő elme esetében lángot, könyvet használunk, látható az elhunyt életkora a kopjafán, de még az utódokról is kaphatunk információkat – cserefából, a garázsban, megfelelő muzsika mellett készülnek a darabok Csaba műhelyében.

Manapság egyre többen készíttetnek népviseletet, állítanak kopjafát, az emberek újra felfedezik őseinktől kapott örökségünket.

– Úrvacsorát venni én mindig székely ruhában megyek, így szoktam meg, hozzátartozik az életemhez. Hetente járunk néptáncolni a feleségemmel. Úgy látom, a rovásírás továbbra is egy szűk réteget fog érdekelni, de ez elegendő ahhoz, hogy fennmaradjon, tudjunk róla. A kopjafák is visszakerülhetnek a temetőbe, vége lesz ennek a dömpingnek. Jelhagyásnak, szimbolikus térfoglalásnak is tartom a kopjafaállítást. Az én magyarságtudatomhoz hozzátartoznak ezek, nemzeti értéknek tartom őket, büszkén vagyok ezeknek a pártfogója – mondja beszélgetőtársam.

A cikk megjelenését a European Journalism Fund támogatta.