Gyerekek fogócskáznak szombaton este, a Márton Áron téren felállított Barikád a szabadságért című szabadtéri tárlat körül, s talán nem is sejtik, hogy valami készül odabent. Vászonlepel takarja el a tárlat bejáratát, az apró réseken mégis belátni: „Oroszok haza!” – írja a barikád tetején, s csak másnap, október 23-án látjuk, mi is van mögötte.

Az októberi este csípős, égett fáklyaolajtól szagos levegőjében várakozunk majd’ félórát vasárnap este, hogy elkezdődjön a megemlékezés. Bereményi Géza Magyar Copperfield című életrajzi regényének részleteit idézi egy hang a stúdió mozi előtti téren. Gyermekként a szerző maga is látta a Parlament előtti téren a meglőtt embereket. 

Amint az utolsó, időközben kialudt fáklyát is újragyújtják egymás között az ünneplők, a cserkészek sorakoznak, székely- és magyar zászlót lobogtatnak. Körmenetre indulunk.

Sem zene-, sem énekszó nem hallatszik, gyászos tömegként vonulunk végig a Kossuth utcán, a Márton Áron térig, ahol kivetítőn elevenednek meg előttünk a forradalom pillanatai, magyarországi színészek játékában. 

Mintha csak előttünk, a téren állna dobtáras géppuskájával a forradalom bátor nőit alakító Sztarenki Dóra színésznő, a Sztálin-szobrot ledöntő forradalmár fiatalok. Az ők kiáltásuktól hangos a tér.

Jancsi, Jancsi!

– egy kisfiú kétségbeesett hangja ránt vissza minket a valóságba. Talán elvesztette szüleit? – fordul mindenki az irányába. A hang egyre csak erősödik, mire egy korabeli öltözéket viselő kisfiú áll ki a tömeg elé, a Márton Áron térre. 

Egy 12 éves gyerek nézőpontjából hallhatjuk az 1956-os eseményeket. Csics Gyula gyermekkori naplójának részleteit, melyet a forradalom napjaiban írt: mint játszott éppen barátjával, Jancsival, amikor a Corvinnál megpillantotta az egyetemistákat szállító, három teherautót: Ruszkik, haza! – idézi fel a tüntetők hangját a kisfiú. Születésnapja lett volna, de nem ünnepelhetnek, hisz forradalom van, meséli a tömegnek kisfiú, miközben a Vasszékely szobor lábánál ül, labdáját szorongatva.

A novemberi események végéhez közeledve hangja elhalkul, a tér elsötétül, csak a fáklyák világítanak, s a tömeg végül a ferences templom felé veszi az irányt.

Egy korabeli ruházatot viselő női alak látszik a távolból. A ferences templom kerítésoszlopán ül, naplójába meredve. Még nem is sejtjük, hogy a szeptember 14-én elhunyt, ‘56-os szabadságharcos Wittner Máriát hallhatjuk, Ruszuly Sára előadásában. Visszaemlékezései szerint október 23-án délután a Corvin közben már “jó néhányan összegyűltek”, és itt találkozott először „bűntársával”, a később szintén halálra ítélt Sticker Katival. 

– „Én megbocsátok a magam nevében, de kinek bocsássak meg? Tőlem még senki sem kért bocsánatot, senki nem mondta, pardon! Nekem meg lelkiismeret-furdalásom van, hogy én életben maradtam, az ő életüket pedig elvették.” – idézi Wittner Máriát Ruszuly Sára, akinek hangja többször is elcsuklott egy pillanatra, mert „az emlékirat sorai hidegrázósak voltak, valahányszor kimondtam egy-egy gondolatot, mindig nagyon erős képek jelentek meg a szemem előtt. Vasárnap este az oszlopon ülve, látva a reflektorfényben a leheletem, dideregve a hidegben egy kicsit én is átéltem az eseményeket.” 

A még pislákoló fáklyafényben a magyar- és székely himnuszt énekelte az ünneplő tömeg, majd a beszédek és a Role zenekar rövid koncertje után bárki megnézhette a Barikád a szabadságért című szabadtéri tárlatot. Odabent, a barikád mögött sebesültek, akasztott ávós férfi (államvédelmi karhatalmista akkoriban – szerk. megj.), korabeli lapok, ládában sorakozó molotov koktélok hevernek, egyszerre megborzongatva és ráébresztve arra, hogy 66 évvel ezelőtt volt egy nép, mely azt mondta: „Elég volt.”