Tudni szeretnéd, hogy a Tilos a Bé podcastünk alkotóját miért és mióta érdekli a közélet? Kitől inspirálódik, mi idegesíti fel, mitől fél?
Beszéltünk vele arról, hogy honnan fakad a közlési vágya, hogy miért éppen podcast és videó formátumban. Megkérdeztük tőle, mely közéleti események érintették meg őt a leginkább az utóbbi egy évben, és hogy szerinte miért fontos közéleti tartalmakat fogyasztania mindenkinek. És még egy tucat izgalmas témáról beszélgettünk, ami miatt péntekenként még kíváncsibb leszel majd arra, hogy Anna miről beszél a Tilos a Bé-ben.
Fotó: HODGYAI-LŐRINCZ ESZTER
De mindenek előtt tudnod kell, hogy lett zenészből majdnem színésszé, majd műemlékvédővé, közben önkéntessé, hogy a végén közéleti-tartalomgyártóvá váljon.
Anna és a pici hópatája
Kiss Anna 29 éves, Marosvásárhelyen született, tíz éve Kolozsváron él. Művészeti iskolában zenét tanult nyolc éven keresztül, de a konzervatórium helyett inkább a színművészet felé húzta a szíve. Azonban a budapesti SzFE és a marosvásárhelyi egyetem nem vette fel hallgatói közé. Szülői nyomásra egy év szünet helyett egyetemre ment, kultúratudományokat és művelődésszervezést hallgatott a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen Kolozsváron. Az alapképzés alatt elege lett, vagy ahogy ő fogalmazott, „nagyon megtelt a pici hópatám mindennel, három évet ki is hagytam utána”.
Kipróbálta magát jó pár munkakörben, volt pincér, báros, dolgozott egyesületeknél, aztán nyert egy Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjat, amivel néhány hónapon át Kanadában tartózkodott, többek között magyar nyelvet tanított gyerekeknek és felnőtteknek. A koronavírus-járvány miatt korábban hazatért, beiratkozott két mesterire is, a BBTE-n a kulturális örökség kutatását és hasznosítását tanulta, a Sapientián pedig diplomáciát és interkulturális tanulmányokat. Akkor úgy gondolta, hogy az épített örökséggel, műemlékvédelemmel fog foglalkozni, de idővel rájött, hogy ahhoz művészettörténésznek kellett volna tanulnia.
Tíz évig volt az Erdélyi Református Egyházkerület ifjúsági szervezetének, az IKÉ-nek önkéntese. Itt tanult meg mindent amit tud a közösségszervezésről, az ifjúság szervezéséről, neveléséről. „Nagyon sok gyakorlati dolgot is adott, meg nyilván ez a fajta közösséghez tartozás, ez egy teljesen másik szintje az embernek, amikor kezd kinyílni a szeme, és kezd a világgal foglalkozni” – mondja. De lévén, hogy ez egy ifjúsági szervezet, az ember egy idő után kinő belőle.
Anna jelenleg a Miközöd?! erdélyi közéleti podcasttel foglalkozik, ami „lassan alakul át egy közéleti platformmá”. A Miközöd!?-et 2023 júniusában Kulcsár Árpáddal közösen indította, aki azóta az Átlátszó Erdély tényfeltáró újságírója lett, ezért szeptember óta Anna az egyedüli házigazdája a podcasteknek és videóknak, de a háttérben kilenc ember dolgozik még a projekt sikerességén.
Ezzel párhuzamosan, heti rendszerességgel készíti a Tilos a Bé podcastet portálunkra, illetve havi rendszerességgel, szintén közéleti témában az Átlátszóra is podcastet készít. Bőven van elég közéleti téma, amiről nem esik elég szó mindhármunk számára, magyarázza.
És amire tűkön ülve vártál:
Anna, honnan ered közélet iránt érdeklődésed?
Nem tudom, hogy meg tudok-e nevezni egy fix időpontot. Az tény, hogy már a kolozsvári közeg, amiben én mozgok, mindig is nagyon liberális gondolkodású volt. Ahhoz képest, hogy Vásárhely sem egy túl nagy város, a szüleim is sokkal nyitottabbak a világra, mint amennyire az ő generációjuk adott esetben nyitott lehetne. Szóval egy alapvető nyitottság szerintem már nagyon régóta van bennem.
Gyakran beszéltük társaságilag, problematizáltuk az aktuálpolitikai helyzetet Magyarországon. Az erdélyi magyarnak átlagosan sokkal könnyebb, és hozzáférhetőbb azzal foglalkozni, hogy mi történik Magyarországon, mint ami itthon történik, mert azt érezzük, hogy az sokkal közelebb van hozzánk, mint a román közélet.
Azt hiszem, azzal, hogy mekkora baj van, akkor szembesültem a leginkább, amikor kimentem Kanadába a Kőrösi Csoma Sándor ösztöndíjjal, ahol a helyi református egyháznak voltam az ösztöndíjasa, a kanadai és amerikai független magyar református egyháznak a püspöke volt a mentorom. Kötelező jelleggel kellett minden vasárnap istentiszteletre járni, amivel alapvetően nem lett volna semmi probléma, viszont a lelkész egyre több Orbán Viktorral kapcsolatos beszédet prédikált a szószékből, ami már problémás volt.
Nem értettem, hogy mi az, ami arra készteti ezeket az embereket, akik több ezer kilométer távolban élnek a hazájuktól – legyen az Erdély, vagy legyen az Magyarország –, hogy lassan már istenítsék Orbán Viktort. Mi történik ezekkel az emberekkel? Ezek az emberek nyilván más-más generációk, más okokból kifolyólag költöztek el akár Magyarországról, akár Erdélyből, vagy más magyarlakta területről, de hogy van az, hogy ennyire nem látják azt, amit én látok, amit én gondolok?
Vitáim voltak arról a mentorommal, hogy erdélyi magyarként romániai vagyok vagy magyarországi vagyok? Neki magyarországi ember lévén, a Nagy-Magyarország térképe kis rózsaszín felhőben, szívecskében volt a szeme előtt. Többek között magyar nyelvet tanítottam gyerekeknek meg felnőtteknek. Az egyik felnőtt kezdő órán magyaráztam a diákoknak, hogy az én nevem Anna, ezt így mondjuk magyarul, hogy az én nevem Anna, és én erdélyi magyar vagyok, és akkor ő is mondja el, hogy az ő neve X, és ő pedig Kanadában élő magyar. A lelkész a hátsó sorból kijavított, hogy de nem: hát én magyar, magyar vagyok.
Néztem, hogy ő miért szól bele abba, hogy én minek érzem magam? Ez miért kérdés? Ő vitt haza ezekről az órákról, az autóban nyilván össze voltunk zárva, nem volt ahova menekülnöm előle. És akkor kérdezte, hogy én miért mondom azt, hogy erdélyi magyar vagyok, hogy én tényleg elhiszem ezt az őrültséget, hogy Erdély Románia része? És tényleg úgy gondolom, hogy ez az igazság? Hogy engem megetettek, és hogy ne legyek ilyen buta, hogy én ezt elhiszem.
Annyira ledöbbentem, annyira meglepődtem ezen az egész helyzeten, hogy nem tudtam, mit válaszoljak. Az az ember, aki életében nem tudom, hányszor járhatott Erdélyben, nem fogja fel azt, hogy mi egy román közösséggel élünk együtt. Nyilván lehet nagyon távol élni tőlük, hogyha az ember akar, de attól még együtt élünk ezzel.
2020 nyarán hazajöttem, akkor darálta be a Fidesz az SzFE-t is ebbe az alapítványi rendszerbe. Én az idők során letettem arról, hogy színművészetire menjek, nagyon sok okból kifolyólag, de ez belülről ütött nekem is. Néztem, hogy nem hiszem el, basszus, komolyan ez történik? Akkor találtam meg a Partizánt is mint platformot.
Egyre jobban kezdtek dühíteni dolgok, azt éreztem, hogy most már egy csomó mindennel kapcsolatosan nem tudok közömbös maradni. Amikor volt Kolozsváron Szamosközi Istvánnak a botránya, aki a pszichológia karon tanított, odáig mentem, hogy Molnár Bea a barátnőmmel írtunk egy publicisztikát is, még akkor a Transindexre.
A közlési vágy mikor jött?
Az már jó ideje megvan, csak ehhez az ember össze kell hogy gyűjtse a bátorságát, mert egy olyan közegben élünk, ahol az emberek többsége hallgat, akkor is, ha lenne mondanivalója, és akkor is, ha lenne tehetsége ahhoz, hogy közöljön. És ez nagyon durván visszafojtó erő tud lenni szerintem sokaknak.
A legutolsó löket nyilván az volt, hogy két évvel ezelőtt az én Molnár Bea barátnőm volt annak a Boné Ferencnek az áldozata, akit már korábban a bíróság szabadlábon letöltendő börtönbüntetésre ítélt azért, mert megverte az akkori barátnőjét Kolozsvár főterén.
Ez volt a gyújtózsinór?
Igen. Ez volt a gyújtózsinór, hogy Bea meghalt. Nem akartam Facebookra kiírni, mit gondolok, amit lát pár száz ember jobbik esetben, hanem megadtam a módját, és létrehoztam egy platformot.
Merthogy továbbra is úgy érzem, és ez egy valid dolog, hogy az, ami Beával történt, az történik nap mint nap nagyon sok más nővel Erdély-szerte, és ebben az országban – nem csak Erdélyben – nők halnak meg azért, mert bántalmazva vannak. Erről sokkal hangosabban kéne beszélni. Nyilván nem szeretném én sem Beát, sem az ő esetét bármi egyébre használni. De ezek mind olyan dolgok, amiket még mindig sokkal inkább a szőnyeg alá söprünk, mintsem, hogy tényleg kezdjünk vele bármit is, és ez ugyanúgy vonatkozik a társadalomra is, mint a politikumra. Mondvacsinált intézkedések vannak, de semmi olyasmi nincsen, ami tényleg kézzelfogható lenne.
Miért pont podcast, videóformátum? Miért nem írni kezdtél?
Gyerekkorom óta mindig is nagy beszédű voltam. Amikor megszületett az öcsém, mint általában ilyenkor a nagytesók, követeltem magamnak is a figyelmet. Beálltam a könyvespolc elé, a nappaliban leültettem az egész családot és tartottam nekik kiselőadásokat halandzsa beszéddel, ők pedig végig kellett hogy hallgassák.
Rájöttem, hogy én soha nem voltam túl jó író, vagy sokáig azt tartottam magamról, hogy nem vagyok egy jó író, nem is a kedvenc műfajom, soha nem éreztem magam benne otthonosan. De beszélni szeretek, és ez az, amit tudok is, és amire mondták már egy páran, hogy jól csinálom.
A podcast ötlete onnan jött, hogy azt volt technikailag a legegyszerűbb megvalósítani, mert vettem magamnak egy 100 eurós diktafont. Ez volt az első befektetésem a Miközöd?!-be, és azzal készítettük Árpáddal az első néhány podcastet és interjút. Aztán ez folyamatosan alakult, de az elején ez volt a legkézenfekvőbb és a legköltséghatékonyabb opció.
Megtaláltad magad a formátumban?
Persze, én továbbra is tartom hogy ez a podcast dolog nagyon vagány. Sok meghívottunk azért is örül annak, hogy ez a formátum, mert egy rádiós vagy tévés meghívás túl rövid, egy írott interjú sokszor nem ad vissza egy csomó mindent, de a podcastben lehet beszélni egy-másfél órát. Kevés lehetősége van sok szakembernek arra, hogy részletesen és mélyrehatóan bele tudjon menni dolgokba, úgyhogy alapvetően szeretik ezt a lehetőséget.
Tudom, hogy sokan kezdenek el podcasteket készíteni, de hiánycikk továbbra is. Ez a formátum fog továbbmenni valószínűleg abban a pillanatban, amint odáig fejlődtünk, hogy legyen saját szerkesztőségünk. És nyilván egy videós formátum is lesz, mert érdekes módon úgy terjedt el, hogy a videós podcasteket jobban szeretik az emberek, ami kicsit abszurd.
Melyek azok a globális, erdélyi és székelyföldi közéleti történések, amelyek az elmúlt egy évben a leginkább megérintettek?
Igyekszem figyelni arra, hogy mi történik külpolitikailag, de nem ugyanannyira érint meg mint a helyi, közeli történések. Talán a gázai konfliktus kirobbanása szerint mindenkiben kellemetlen érzéseket okozott, hogy basszus, még egy háború, ami azóta is tart, és egyre durvább szinteket ölt, és egyre jobban vadulnak el a dolgok. És ha jobban belegondolsz, akkor nem az az egy fegyveres konfliktus van a világban.
Meg egy idő után kizárjuk azt, ami nincs itt.
Igen, távol van tőlünk, ez alapvetően egy tök normális működési mechanizmusa az embernek, mert nem élhetsz úgy folyamatosan, hogy háború van valahol, és akkor rettegni kell. Ezt megtanultuk akkor, amikor kitört az orosz-ukrán háború.
Erdélyben az elmúlt egy-másfél évnek a triumvirátusa a Böjte-ügy, a Márton Áron Gimnáziumban az Orbán Zsolt-botrány, meg hát decemberben nem lettem volna egy udvarhelyinek sem a helyében, mi is ültünk a képernyő előtt, és néztünk, hogy mi a jó ég történik Udvarhelyen. Azt éreztem, hogy rányomta a pecsétet az én karácsonyomra is.
Kijutott a tavalyi évben azért.
Igazából az, ami az egészben nagyon dühítő, hogy semmi sem történik, nincs következménye ezeknek a botrányos eseményeknek. Böjte atyát most turnéztatták meg az új könyvével. Legalább annyi volt, hogy nemrég készített a Maszol egy gyors interjút Böjte atyával, és ott a riporterlány nagyon tördelte az ujjait az interjú közben, de mondta, hogy most már fel kell tenni a kérdést, muszáj megkérdezni a pedofil ügyeket. Erre Böjte atya még mindig azt mondja, hogy csak egy volt, és hogy azt ő jelentette, az illető pedig el lett ítélve.
Elképesztő, hogy ezek után beállnak az emberek mögé, és mennek vele erre a könyvbemutatóra. Ez nagyon sokat elmond arról, hogy közösségként hogyan gondolkodunk a gyerekekről, hogyan gondolkodunk a fölé-alárendeltségi viszonyokról, a nők helyéről a társadalomban, hogy mennyire szeretnénk ezeket a hierarchiákat a továbbiakban is megtartani, ez miért jó a nőknek, miért jó a férfiaknak, kinek milyen a komfortzónája. Nem nyúlunk hozzá, nem piszkáljuk ezeket a dolgokat.
Nagyon durva szerintem az, ami most Magyarországon is megy, hogy kitört a pedofil botrány, erre hazaküldik a K. Endrét, hogy menjél szépen haza Erdélybe, de közben meg előkerül Magyar Péter a semmiből, aztán előkerül Varga Judit is a süllyesztőből, és azt látod, hogy az a rendszer, ami működteti a magyar kormányt és a jelenlegi Magyarországot, az a rendszer működik jelenleg Erdélyben is.
Merthogy jelenleg itt annak van pénze és szava, aki be tudott valahogy tagozódni a NER-be, abba a NER-be, amely fenntart egy olyan rendszert, amelyben az igazságügyi minisztert egy bántalmazott nő lehet, és ő nem tesz ez ellen semmit, egy olyan rendszert, amelyben Böjte Csaba továbbra is az, aki, és fenntart egy olyan rendszert, amelyben a Márton Áron tanára továbbra is gyerekekkel dolgozhat.
Nem azt mondom, hogy minden, ami szar, az Magyarországról jön, de azt kezdem érezni, hogy annak a rendszernek van egy kisebb méretű leképeződése itthon. Mert úgy, ahogy ott nincsen következménye semminek, itt sincs következménye semminek. És ez mérhetetlenül dühítő, nem tudom, hogy hogyan lehet ebből kimászni addig, ameddig néhányan nem állnak a sarkukra és mondják azt, hogy helló!
