A főtéren hóráztak bocskorban, subában, és román zászlókkal, ikonokkal felszerelkezve vonultak végig a város központján.
Fotók: Zoltáni Botond
Ha nem is érte teljesen váratlanul december elsején, magyar ember számára mégis kultúrsokk lehetett, hogy többszázfős tömeget lát hórát járni az udvarhelyi főtéren. Talán még az udvarhelyi románok is elcsodálkoztak a messziről érkezett buzgóságon, mert az ünneplők magvát bizony nem ők adták.
Az idegenek négy autóbusszal érkeztek, ebből kettő Prahova, egy Brassó és egy Bákó megyei jelzésű volt – tudtuk meg László Szabolcstól, a helyi rendőrség vezetőjétől. A helyi ortodox pópa vezetésével és a megyei hatóságok jelenlétében vonultak a Kossuth és a Tamási utcában található ortodox templomokhoz, illetve a csereháti katonai sírokhoz koszorúzni.
Nem voltak incidensek, sem uszító skandálások a felvonulók részéről, és példaértékű volt az udvarhelyi lakosság hozzáállása is, amely felnőtt ahhoz, hogy ne csináljon ebből problémát – tette hozzá László Szabolcs, akinek álláspontját Gheorghe Suciu, a Hargita megyei csendőrség szóvivője is megerősítette. A helyi rendőrség a forgalmat biztosította, a csendőrség és az állami rendőrség pedig a résztvevők biztonságát.
Az ünnepi felvonulás csúcspontja
az volt, amikor egy rövid térdeplős imádkozás után megfogták egymás kezét és hóráztak egyet a főtéren, a ferences templom előtt. Ezt örökítette meg mobiltelefonjával az egyik résztvevő:
A bejegyzés szerint történelmi pillanatot éltek meg, hiszen (számításaik szerint) háromszázan imádkoztak és táncoltak Udvarhely központjában. A videón az is látszik, hogy néhány gyermek Ștefan cel Mare, Avram Iancu, Mihai Viteazul, Horea, Cloșca és Crișan fába faragott domborművét tartja maga előtt.
Az ünnepség szervezője nem más,
mint a Calea Neamului (magyarul: a nemzet útja) brassói nemzetféltő egyesület és az a Szent György vértanúról elnevezett ortodox testvériség, a Frăția Ortodoxă Sfântul Mare Mucenic Gheorghe, amely tavaly a kézdivásárhelyi románság létszámbeli megerősítésére sietett december elsején – tudtuk meg a ziarharghita.ro portálról.
December elsején Istennel előre Székelyudvarhelyre! #Jelen vagyunk! Ünnepeljünk együtt az ország szívében élő testvéreinkkel, ahol nagy szükség van ránk – így szólt a szervezők felhívása a nagy napra, amelyre Kézdiről, Iași-ból, Bákóból és Bukarestből is várták a résztvevőket, akiktől az ünnephez méltó fegyelmezettséget vártak el a közleményben. Ez mind szépen hangzik, de a háttérben jóval több lapul a békés ünneplésnél.
A mikrofonnál Dan Ciprian Grăjdeanu, az egyik főkolompos. Fotó: ISU Harghita (megyei tűzoltóság)
Némi kutakodás után felleltük a videóban a pópa közvetlen közelében pózoló, 46 éves Ploiești-i származású Dan Ciprian Grăjdeanut, aki a Testvériség alapító vezére. Egy, a 2017-es kézdivásárhelyi felvonulást követően megjelent interjúból kiderül róla, hogy húsz évig a csendőrség soraiban szolgált, napjainkban pedig kutyaidomítással keresi kenyerét és egy váratlan megtérés miatt alapította meg szervezetét, idestova tíz éve.
Egyáltalán nem mellékes, hogy Facebook-oldalukon többek közt olyan alakokról emlékeznek meg, mint a (fasiszta) legionárius vezér Corneliu Zelea Codreanuról, akinek a halálos ítéletét firtatják az egyik bejegyzésben:
Felvonulásaik valós szándékáról
sokat elárulnak Grăjdeanu súlyos szavai, amelyeket az említett interjúból idézünk:
„Nem azért mentünk Kézdivásárhelyre, hogy bárkit is felbosszantsunk, hanem azért, mert ez a mi országunk, amelyet szeretünk, és azt szeretnénk, hogy az ottani románok is érezzék át december elseje örömét és, hogy nem feledkeztek meg róluk.
Nem áll módunkban körbekérdezni a helyi románságot, de válaszokat ebben az interjúban is találunk, Buzás Georgeta tanárnő részéről. Az is bizonyos, hogy elsősorban rajtunk, a helyi magyar többségen múlik, hogy itthon tudják-e érezni magukat a románjaink, vagy folytatjuk velük az évszázados hercehurcát, amely visszahúz a múltba a közös jövőépítés helyett.
A békés együttéléshez talán az sem ártana, ha a polgármester nem egy román nevű alkalmazottat küldene koszorúzni, hanem megtörné a közöny spirálját, és megtisztelné jelenlétével az ünneplőket. De a gesztus idén is elmaradt, és ezzel kihagytuk a történelmi lehetőséget, hogy felülkerekedjünk a sérelmeken. Sebaj, várunk még kicsit, az idő múlása az új generációknak kedvez. Máris eltelt száz év, és túléltük.
Mert igazából az ottani románok szörnyen szenvednek, nem tegnap óta, hanem nagyon régóta már. A történelem során arra kényszerítették őket, hogy váltsanak nyelvet, hitet és még az etnikai hovatartozásukat is. Most pedig kisebbségben élnek, félelemben.
(…) A hargitai és kovásznai románok úgy érzik, elhagytuk őket mi is, mások is, a hatóságok is. Azt tapasztalták, hogy semmi esélyük fennmaradni, hacsak vissza nem fojtanak mindenféle román megnyilvánulást, akár hitükről és nyelvükről is lemondva. Ezáltal a magyarság kényszerasszimilációnak teszi ki őket. Ez túlzásnak tűnhet, de nem az, ha elmész a helyszínre meggyőződni róla. Elfogadhatatlan, hogy féljek a saját országomban, mert román vagyok.
(…) Meg akartuk mutatni, hogy a román bojár tud lenni a saját országában, bárhol élne, a nemzeti napon és nem csak.”
Nos, ennek a fényében már sokkal inkább úgy tűnik, hogy a „magyar elnyomás” ellen jöttek tüntetni akár többszáz kilométeres távolságból a bátor honfitársak, a Székelyföldön rekedt és számukban megritkult testvéreik segítségére. A kérdés is teljesen másképp tevődik fel: vajon mennyire azonosulnak az udvarhelyi románok ezzel a „hadiüzenettel”, vajon tényleg így éreznek ők is, vagy az idegenek megint jobban tudják náluk?
