Gyermekként túlélte a háborút, nagy uraknál szolgált Kolozsváron, ismerte Márton Áront, látta bevonulni Horthy Miklóst. A száz évet töltött Bedő Viktória nénivel beszélgettünk.

Fotók: Pál Edit Éva

Bethlenfalva egyik meleg, kávéillatú kis konyhájában üldögél a történelem a pad sarkán. A házban macskák jönnek-mennek, a rádió is duruzsol, és a lefüggönyözött ablak előtt Viktória néni újságot olvas. Ki gondolná, hogy már januárban betöltötte a százat?

Nem kapja fel a fejét, mikor belépünk, tompított már annyit a hallásán az idő, de felélénkül lassan, ahogy lányaival közösen beszélgetni kezdünk.

Bedő (lánykori nevén Nagy) Viktória 1919. január 17-én született. Az akkor különlegesnek számító keresztnevét apai nagyanyjáról kapta, s dédunokája viszi tovább.

Mindenkit túlélt

Hét testvére közül ő volt a negyedik, de most már az utolsó, mert mindenkit túlélt, pedig beteges gyermek volt, járni is, beszélni is későn tanult meg – mesélik leányai, Pötyi és Klára.

Gyermekként túlélte a háborút, nagy uraknál szolgált Kolozsváron, ismerte Márton Áront, látta bevonulni Horthy Miklóst, temetett testvért, gyermeket és férjet, és ha a régi időkről kérdezzük, szépen, választékosan mesél most is.

Kicsi Mama, meséld el, hol születtél, kinek a lánya vagy, s hol nőttél fel – szólítja meg Klári, az öreg néni pedig szinte azonnal élénk mesélésbe kezd. Már a szüleinek is mesés a története, ahogy ő fogalmaz. Édesanyja árva, édesapja félárva volt, úgy kerültek össze, két szegény ember.

Apai nagyapja úgy halt meg, hogy behajtott egy tehenet a városba eladni, de sikertelen volt a vásár, a tehén egyedül hazament, a gazdáját pedig megfagyva találták meg az út mentén.

Az édesanyja 12 éves korában szolgálni állt egy gazdag özvegyasszonyhoz, aki egy alkalommal magával vitte Budapestre a lányához. A leánynak megtetszett Jusztina, s ott marasztalta. Viktória édesapja pedig postásként került Budapestre, ott találkoztak.

Budapestről az Ugron-kúriához

Az első gyermek is ott született, de a családi idill nem tartott sokáig, mert kitört az első világháború, a férfit besorozták, Jusztina egyedül maradt egy gyermekkel, s a másodikkal várandósan. Egy darabig házmesteri állást vállalt, aztán hazajött a férje szüleihez. Előtte levelet írt, hogy őt két apró gyermekkel befogadják-e.

A hadirokkant férfit később Ugron Gábor hozatta haza Budapestről az udvarhelyi kórházba, ajánlott neki munkát. – Szombatfalván, az Ugron főispán területén volt édesapám parádés kocsis. Ott is laktunk az udvaron annak idején, mert ő mindig kéz alatt kellett legyen. Hat évet, mint gyógyuló harcos szolgált Ugron Gábornál, mert az első háborúban a karjának a felső csontját összetörték. Imre Domokos operálta ki a csontdarabokat, aki itt, az udvarhelyi kórháznál az első orvos volt. Próbált mást tenni, de a szervezet nem fogadta el. A karja megvolt, de gyenge volt, inkább csak egy karral dolgozott.

Azzal kereste a kenyerét, hogy fát szállított a gyárosoknak. Volt egy Gutmann nevű gyáros itt, Udvarhelyen, Bethlenfalva és a város között, fával dolgoztak ott. A falvak népe hordta a Hargitáról az anyagot. Édesapám is örökké fuvarozott.

Nyolcvannégy gyermeket egy vesszővel

Én itt jártam iskolába Bethlenfalván, Szabó Bálintnak hívták az öreg tanítót, ott lakott az iskola udvarán. Voltunk nyolcvannégyen iskolások, és egy ember tanított, de ő nem panaszkodott a sok gyermekre. Egyéb büntetőeszköze nem volt, csak egy vessző. Nem is mert szájalni senki sem. Úgy büntette a fiúkot, hogy fél lábra állította. Ha elfáradt nagyon, akkor letérdepelhetett. A leánykákat is megbüntette, de nem ennyire. Ha nagyon haragudott a tanulóra, a tenyeribe vágott egyet vagy kettőt, de azt még másnap is fújta, úgy fájt a helye. De ennél nagyobb büntetést nem csinált, se kivételt.

Reggel 8-tól 12-ig és 2-től délután 4-ig jártunk iskolába. Ötféle leckénk volt, de hogy tulajdonképpen mi volt, azt már nem tudom. Román földrajzból csak annyira emlékszem, hogy România este țară mare și bogată.

Téli időben minden gyermek kellett vigyen egy vagy két darab fát az iskolába. Minden reggel a misén részt kellett venni, ez is meg volt követelve. A leánykák minden nap kiseperték az iskolát, másnapra, ha tél volt, fát hoztak be. Mindennek megvolt a maga rendje.

Ha mocskos lábbal mentek iskolába, a tanító a kútnál töltött vizet egy kicsi cseberbe. A fiúknak a leányok, a leányoknak a fiúk mosták meg a lábát, ez volt a büntetés. Én öt osztályt jártam, aztán mikor lettem 12 éves, elszegődtettek.

A háború ideje alatt

Fenn, az erdő és a falu között volt egy ház, oda menekültünk. Fehéresnek hívják azt a részt. Akik ott laktak, a gyermekek, azok is magukba voltak az anyjukkal, mert az apjukat elvitték a háborúba. Ott a ház körül volt a birtokuk, maguk termeltek törökbúzát, pityókát.

Nem bántottak az oroszok, külön panaszunk nem lehet. Ők mondtak oroszul, mi magyarul. Egyszer jött tíz katona aludni. Édesapám s mi felmentünk a szénába aludni, őket hagytuk a házba, de egyebet nem tudok mondani, nagyon rendes katonák voltak. A fegyvereiket felállították a fal mellé este, egy katona őrizte, de avval nem járt senki reggelig. Reggel, mikor mi is felkeltünk, megmutatták, hogy ott van a fegyver, ők nem bántanak senkit sem.

Volt egy kicsi fiú velünk, Lacika, annak adtak nadrágot, bakancsot s cukorkát. Én elvettem a cukorkát, mert az volt a híre, hogy az oroszok mérgeznek, a kútból se merjünk vizet, mert megmérgezték. Az egyik katona nem tudott magyarul, úgy próbálta megmutatni, hogy ő is a kútból hoz vizet, abból főz, s iszik, tehát ne féljünk. Ő maga adott kenyeret nekünk, valahol kaphatta. A végén, mikor mentek el, édesapámnak adtak dohányt, és adtak a katonaruhájukból is neki, mert rongyos volt.

Nagyon rossz hírük jött az oroszoknak, amíg bé nem jöttek. Például volt az ismerősök között egy asszony, Rózsa néni, aki egyedül maradt a kicsi fiával, s pont akkor született a második, amikor az oroszok béjöttek, kínlódott javába. Egy katona béjött, látta, hogy ott kínlódik. Kiment, megmosakodott a kútnál, visszajött s az asszony mellé állott, segített neki szülni. Kórháznál kellett dolgozzon, mert forgatta ide-oda, ahol neki könnyebb volt a mozgás. Megszületett a kicsi fiú, megfürösztötte, felöltöztette, s akkor lemosta az asszonyt. S még főzött nekik orosz ételt. Másnap reggel elmentek.

Amikor kiáltják: Cluj!

Közben előkerülnek a régi fotók is, abból az időből, amikor Viktória néni Kolozsváron szolgált, 1935-től 1944-ig. Két testvére már ott szolgált a nagyvárosban, ő 16 évesen egy átalvetővel ült fel a vonatra, amivel azelőtt soha nem utazott, csak annyit tudott, hogy amikor kiáltják: Cluj!, akkor le kell szállnia.

– Felültettek a vonatra, éjjel volt, mikor mentünk. Egyedül maradtam egy fülkébe, amikor egy férfi béjött, egy kormos kicsi ládát hozott a kezébe. Leült, kezdte mondani, hogy az állomásnál dolgozott, s megy haza. Én úgy féltettem az én csomagomat, egy átalvetőben édesanyám küldött az odavaló testvéreimnek egy fazék szilvaízet, annak az átalvetőnek az egyik felében az volt, a másik felében egy frissen sült kenyér.

Ez a férfi pedig olyan udvarias volt, hogy elvette az átalvetőt, mikor le kellett szállni, s ideadta a kormos ládát, hogy én menjek vele. Elvitt a címre, ahol a testvérem lakott, be is mentünk. Zsidó ünnep volt, a gazdák oda voltak a templomba, a testvérem egyedül volt otthon, mikor megjelentünk. Ő nem is tudta, hogy megyünk. Mikor megmondtam, hogy én a testvéred vagyok, leültetett, megkínált teával.

Aztán másnap kivitt a főtéri templom mellé, mert Kolozsváron az volt a szokás, hogy az olyan szegényeket mint mi, a leányokot elvitték a szobor mellé, ott fogadták a cselédeket az urak. Jött egy nő, ő megfogadott engemet, s a város egyik felébe elvitt. Az ő apja állomásfőnök volt valamikor itt Udvarhelyen, innen helyezték Kolozsvárra. Aztán ott voltam két évig náluk.

Két leány volt a családban, már negyven felé jártak, nagyon vallásosak voltak. Ha vasárnap mentek templomba, én is kellett menjek velük. Ha valami szép előadás volt a színházban, elvittek oda is. Itt ismertem meg Márton Áron főpapot, Jakab Antalt, s az oroszhegyi Szabó Józsefet. Ez a három pap volt akkor a kolozsvári főtéri templomban. Az én gazdáimmal olyan jó viszonyban voltak, sokat jártak nálunk. Márton Áron, mikor jött, úgy mondta nekem: hogy vagy földi? S azt is mondta: baj ne legyen, mert a bajuszunk összeakad. S én kezdtem kacagni, hogy a papoknak nincsen bajusza.

Egyiket tegye el holnapra

Nyolc évet voltam Kolozsváron, utoljára Zsizsmann Rezsőhöz kerültem, aki tanár és igazgató volt a zeneiskolában (konzervatóriumban), s a kolozsvári főtéri templomban vasárnaponként orgonált a misén. Három apró gyermeke volt, Kristóf volt a legnagyobb, Miklós a középső, s Ilike, a legkisebb.

Egy nagyon jó ember volt. Én szolgáló voltam ott, de megbecsült, soha sem tegezett. Mondta: Viktória, ha magának máma van két leje, tanulja meg, hogy egyiket tegye el holnapra, hogy holnapra is legyen legalább egy, ne kérjen senkitől semmit.

Kolozsváron elég sok mindenkit ismertem az urak után, papokat, tanárokat. Volt eset, hogy az egyik tanár küldött levelet az igazgatónak az egyetemre. Aztán szoktam mondani annak, akinek sok iskolája van, hogy én is jártam az egyetemre. De nem úgy, mint tanuló, hanem az igazgatónak vittem levelet. A színházba is elvittek, elöl ültem az urakkal, azt megkövetelték, hogy a székely ruhát mindig vegyem fel.

Horthy Miklós fehér lovon

Az én gazdám volt az egyik, aki üdvözölte Horthy Miklóst Kolozsvár főterén. Én a templom tornyában voltam a gyermekekkel, onnan láttam, ahogy bevonultak. Az olyan szép volt, ahogy fehér lovon vonult.

Mentek szembe vele a tanárok, a nagyobb emberek, s üdvözölték, együtt bejöttek a kolozsvári főtérre. Volt neki egy nagy szék, oda leült. Amikor Horthy belépett, a gazdám a himnuszt kezdte húzatni, egymásnak fejet hajtottak. Nagyon szép volt minden.

Mindig a fákat kereste

Öt évig voltam Zsizsmannéknál, ő ez idő alatt meghalt. Tudniillik felakasztotta magát. Hogy mi volt közöttük, vagy kivel volt baj, nem tudom, nincs, honnan tudjam. Én, mint szolgáló csak annyit tudtam, hogy valamiért olyan bús. Mindig a fákat kereste, a fáknak az alsó ágait. Végül is az ajtó előtt, a lépcső karzatjára kötte fel magát.

A zeneiskola udvarán laktunk, s az egyik tanár mondta nekem: leánka, mondd meg asszonyodnak, hogy figyelje a férjét, mert igen nézi a fákat, s nehogy valami probléma legyen. Én megmondtam, szegény sírni kezdett. Második felesége volt ez, fiatal, 35 éves összesen.

Amikor a holttestet megkapta a felesége, akkor Viktória éppen kenyeret kent a gyermekeknek, s ő vágta el a kötelet. Ezért meggyanúsították a gyilkossággal. Volt egy magyar csendőr-ezredes, aki kezességet vállalt érte, hogy ő biztosan nem tehette. De nagyon mély nyomokat hagyott benne a dolog, ma is sokat mesél erről, hogy egymás után hányszor kikérdezték, meggyanúsították – ezt már a leányai mondják, amíg Viki néni az emlékeibe süllyed.

Kiderül, a család legkisebb lányával, Ilikével még az utóbbi években is leveleztek. Előkerül az egykori cselédkönyv is, piros-fehér-zöld zsinórral átfűzve, gyöngybetűkkel kitöltve:

„Tiszta erkölcsű, igazán jó segítőtársam volt, ki három kisgyermekemet szerette, nagyon jól gondozta, háztartásomat egyedül vezette. Távozása saját elhatározásából történik, mit nagyon sajnálok, s őt mindenkinek a legmelegebben ajánlok” – ezt írta bele Zsizsmann Rezsőné.

Viktória közben megismerkedett a későbbi férjével, és hazajött, de három testvére Kolozsváron maradt.

Hát azt hiszitek, hogy én kalendárium vagyok?!

– mondja Viktória néni, mikor az esküvőjéről kérdezzük, de mégis eszébe jut néhány dolog. Nyomorúság volt, annyira emlékszik, gyász miatt nem tartottak nagy lakodalmat, de 67 évet éltek együtt a férjével. Három gyereke született, az egyik holtan, de a férje első házasságából született leányt is felnevelte.

– Laktunk Marosvásárhelyen, azután Kézdivásárhelyen, aztán Udvarhelyen a központban, végül Bethlenfalván. Legelőbb a sörgyárban dolgoztam Kézdivásárhelyen, azután a paplanvarrodában, miután hazaköltöztünk. Utána a szabóknál, onnan mentem a szállodába. S onnan nyugdíjba.

A húszévesek megirigyelhetnék

Az ereje elfogyott a száz év alatt, de az akaratereje nem. A lányai szerint ennek köszönheti a hosszú életét. „Annyi akaraterő van benne hogy a húszévesek megirigyelhetnék” – mondják. Probléma van a szívével, a lábán évekig seb volt, kötözni kellett, de az is begyógyult. Még mindig egyedül kel, öltözik és mosakszik, a gyógyszereit beveszi.

Amikor 95 éves korában kórházba került, még ő olvasott fel a többieknek a kórteremben. Az unokáknak még levelet ír külföldre, igaz, a sorok összegabalyodnak itt-ott, de a kedves szavakat jól ki lehet venni.

Örvendek annak, hogy nem kell éppen feküdjek, de nem vagyok jó semmire. Csak egy jó beszélgetőtárs hiányzik – szokta mondogatni.