Első hallásra vonzó a meditáció, másodikra már kevésbé. Hogy miért jó mégis tovább menni az emberi lélek mélyébe, erről beszélgettünk Józsa Csabával.
Fotók: Pál Edit Éva
Csaba Csendtanfolyam és Csendkóstolónak nevezett programok keretében meditálni tanítja azokat, akiknek van bátorságuk és igényük saját maguk társaságában lenni és magukat megismerni. Amit ő képvisel, az eltér a széles piac kínálatától − állítja.
Azt tudjuk, hogy egyre inkább divatossá válik, de valójában mire jó a meditáció vagy az elcsendesülés?
Az embereknek problémáik vannak, és ezekre megoldásokat keresnek. Ezek között szerepel a meditáció is, mint módszer. De míg a mai ember inkább a gyors és fájdalommentes megoldásokra vágyik, ehhez képest a meditáció hosszú és fájdalmas.
A gyors és fájdalommentes megoldásokból széles a kínálat, különösen az ezoterikus piacon. Részt veszel egy hétvégés képzésen, gyógyító kurzuson stb. Nagyon sokan ötvözik is a módszereket, hogy minél gyorsabban kikerüljenek a saját gödrükből. A kínálatnak a kisebb hányada olyan módszerekből áll, amelyek hosszabb távú munkát igényelnek.
Azokat a módszereket, amelyeknek van egy konkrét célja vagy iránya, direktív módszereknek lehet nevezni, abból kiindulva, hogy az éppen aktuális állapotomat szeretném megváltoztatni valamilyen irányba, és ennek érdekében teszem meg a megfelelő lépéseket. Például fejlődni vagy gyógyulni akarok, vagy okosabb szeretnék lenni. Ezekkel általában gyorsabb, hatékonyabb és látványosabb eredményeket lehet elérni. De nincs mindig hosszútávú hatásuk. A problémák rendszerint visszaköszönnek.
Ezzel szemben vannak az ún. nondirektív módszerek – és ide tartozik az általam gyakorolt meditáció is –, amelyek jóval kisebb szegmenst képviselnek. Itt nem az a fontos, hogy valahová eljussak, hanem az, hogy most éppen hol vagyok. Vagyis fontosabb, hogy megtanuljak a jelenben lenni. Itt és most észrevenni azt, hogy mi történik bennem.
Ez az első pillanatban izgalmas, viszont a jó érzés nem szokott sokáig tartani, mert előbb-utóbb kellemetlen dolgokkal is szembe kell nézni. És csak egy bizonyos idő után, amikor már túljutottam néhány belső hullámon, krízisen, akkor tudok eljutni egy mélyebb szintű nyugalomra. De akkor sem ez a cél. Ez inkább egyfajta mellékhatásként jelenik meg, hogy nyugodtabb, türelmesebb leszek, hogy jobban bírom a stresszt stb.
A cél, hogy megtapasztaljam, hogy mi van itt és most, mi az élet, és mi vagy ki vagyok én, úgy, ahogy az éppen van. A csendben ülés, a jelenlétben ülés ennek a keresése. És ehhez nincs szükség sem gondolatokra, sem elméletekre, sem belső képekre. Csak egyszerűen lenni.
Lehet nem gondolni semmire?
Nehéz, a gyakorló meditálóknak is. Nem lehet véglegesen kiűzni a gondolatokat. Csupán keressük azt az állapotot, hogy ne gondoljunk semmire. De nem hadakozunk a gondolatok ellen, inkább megtanulunk úgy bánni velük, hogy ne zavarjanak, ne uralják az elménket.
Mi történik egy hétvégés Csendkóstolón, vagy a hatnapos Csendtanfolyamon?
A Csendkóstolón szinte semmi. Legalábbis az egyhetes elvonuláshoz képest. Másfél nap túl rövid ahhoz, hogy az elme teljesen le tudjon csendesedni. A hétvége során én csak a módszert szeretném bemutatni. Persze, hozzátartozik a programhoz, hogy néhány órát ülünk csendben, de ez nem visz annyira mélyre. Nem is ez a cél. A visszajelzésekből azonban azt tapasztalom, hogy a résztvevőkben mégis sok minden megmozdul.
Egy dolog meditálni 10-20 percig lágy, andalító zenére, valamilyen fantáziaképeket használva, és más, amikor félórát, vagy egy órát vagy még többet ülsz mozdulatlanul. Aztán megint más, amikor ezt egy héten keresztül teszed, napi 6-7 órában. Az idő hosszúságától függően más a dinamikája a csendnek is.
Az Csendtanfolyamon az első nap leülsz és nagy lendülettel nekifogsz meditálni. „Én most meditálok” – mondod magadnak. Aztán kezd nehezen menni, és rendre kudarcokat élsz meg. Rájössz, hogy ezt nem lehet csinálni. A meditáció nem a csinálással történik, hanem a jelenléttel, az éber figyelemmel.
Amikor elérkezel az első krízishez, megkérdőjelezed az értelmét a gyakorlatoknak. Akkor kezdődik igazán egy mélyebb szint. Van, akinél egy könnyű időszak következik, mert rákap az ízére, és csak élvezi a jelenlétet, nem kívánkozik már máshová.
De van, akinél feltörnek az elraktározott vagy elnyomott érzések, mert azok azt szeretnék, hogy foglalkozzunk velük. A hétköznapokban nagyon szépen tudjuk, hogy hogyan kössük le vagy tereljük el a figyelmünket, hogyan „kapcsolgassunk csatornát”, hogy ne kelljen velük foglalkoznunk.
Akik átjutnak ezen a krízisen, a nehéz időszakon, azok utólag megtapasztalnak egyfajta megváltást, feloldódást. Pszichológiai értelemben ez jelenti az érzelmek feldolgozását, spirituális értelemben pedig belső rendeződést, gyógyulást, megváltást.
Mindent egy hét alatt nem lehet oldani, de aki részt vesz egy ilyen elvonuláson, az mindenképpen megtapasztal valamit ebből a gyógyulásból, és kap egy irányt és egy módszert, hogy a hétköznapokban is tovább tudja gyakorolni.
Milyen ez a módszer?
Ez egy nyílt forráskódú módszer, nincs semmi titok benne: próbáljak meg minél intenzívebben a jelen pillanatban maradni és azt a teljes valómmal megélni.
Ne gondolkozzak, ne értelmezzek, ne gyártsak elméleteket, ne keressek kifogásokat, ne magyarázkodjak. Ezeknek ugyanis semmi köze a jelenléthez, ezeket az elme gyártja. A feladat tulajdonképpen egyszerű és mégis nehéz.
Ajánlott mozdulatlanul ülni. A mozdulatlanság azért fontos, mert ezáltal egyfajta mesterséges környezetet teremtek, amit a lelkem feszültségként él meg, és ez beindítja a belső folyamatokat. Jobban megmutatkozik az, hogy ki vagyok valójában. A hétköznapokban cselekvéssel és mozgással enyhítek a belső feszültségemen. Ezt most kizárom. Azért válok mozdulatlanná, hogy ez a fajta elterelés ne működjön.
Ezután a figyelmemet valamelyik érzékszervemre irányítom. Bevezető gyakorlatnak ez lehet akár a hallás: figyelem a külső zajokat, hangokat anélkül, hogy értelmezném őket. Aztán a zajokon túl, amilyen hosszú ideig csak tudom, figyelhetem magát a csendet: hogyan hallom a csendet. Ugyanúgy figyelhetek a légzésemre, vagy a testem érzeteire, és minél több időt tudok ezekben maradni, annál erősebbé válik a jelenlét: az itt vagyok, most érzem, most vagyok érzése.
Hová vezet ennek a gyakorlása?
Ha mindarra, amit meg tudok tapasztalni létezőként, azt tudom mondani, hogy „jól van így”, akkor ez átalakítja a szemléletmódomat és átalakítja az életemet. Könnyebben el tudom fogadni a dolgokat, élethelyzeteket.
Ebből már természetes módon következik egy nyugodtabb, türelmesebb, kiegyensúlyozottabb élet. Észreveszem, hogy tisztábban átlátok helyzeteket, kreatívabb vagyok. Ezek mégis inkább mellékhatások. A cél, amit kereshetek, hogy itt és most jól legyek, jól érezzem magam a bőrömben. Ha ezt elértem, akkor ez mindenre kihat. Nyugodtabban megyek dolgozni, elfogadom és végzem a feladataimat.
Ha mindenre azt mondjuk, hogy jól van így, akkor nem csúszunk át passzivitásba? Nem adjuk fel a problémák megoldását is?
A nondirektív meditációban nem akarom megoldani a problémáimat. A problémáim meg akarnak oldódni maguktól, ez a természet által belénk kódolt erő. Ha elvágom a kezem, vérzik és aztán a seb elkezd beforrni, begyógyul.
Azt nem én irányítom. A szervezetem keresi a gyógyulást. A betegségekből az immunrendszerem próbál kigyógyulni.
Ugyanez az immunrendszer megvan a lélek szintjén is. És a leghatékonyabban akkor tud működni, ha nem avatkozom bele okoskodással, idegen elméletekkel. A leghatékonyabb módja a belső gyógyulásnak, ha én csak szeretettel figyelem, és engedem, hogy történjen.
Ennek a folyamatnak része az, hogy a bennem lévő negatív érzéseket elviselem, elszenvedem. A félelem, a trauma, a veszteség hozzám tartozik. Megtörténtek velem, az életemnek a részei. Ha elfogadom, integrálom az életembe, akkor a helyükre kerülnek és meggyógyulnak. Nem én oldom meg a problémákat, hanem engedem, hogy megoldódjanak.
Ha az élettel − ami bennem áramlik és bennem bizsereg, vibrál − kezdek kapcsolatba kerülni, akkor ezt az életet észre fogom venni magamon kívül is, és egyfajta tisztelet, csodálat és szolgálat alakul ki irányába.
Ha észreveszem egy növényben vagy egy kis madárkában ugyanazt az életet, ami bennem is van, akkor kezdem tisztelni, szeretni, lenyűgöz a természet szépsége. Nem a tétlenség lesz az eredménye, hanem éppen hogy jobban észre fogom venni a másik ember valódi igényét, szükségét, jobban meg tudok hallgatni embereket, és ezáltal jobban is tudok segíteni.
Milyen akadályba ütközhetünk a meditáció gyakorlása során?
A kitartás és a lelkesedés hiánya, mint sok más gyakorlatnál is. Ennek az oka általában az, hogy valamit nagyon akarok, és azt a magam elképzelése szerint akarom.
Például, ha úgy keresem a jelenlétet, hogy közben a valóság, vagyis az, ami van az „ellenségem”. Tehát semmi sincs jól, úgy ahogy van. Miért zúg a hűtő? Miért jött be a légy a szobába? Miért nem az történik a meditációban, amit én elképzeltem, hogy az jó lenne nekem? Vagy eszembe jutnak a gondjaim, és engedem, hogy a tudatom ezekkel foglalkozzon.
Fejben mindenre megoldást keresek, csak éppen azt nem tudom elfogadni, amiben éppen vagyok. Ekkor nyűg lesz a meditáció.
Előfordul, hogy unalmassá válik a meditáció. Ilyenkor figyelhetem magát az unalom érzését, vagyis mindazt, hogy mi történik bennem. Bármi történik, az egy olyan folyamat lehet, amire rá tudom irányítani a figyelmemet és szeretettel tudom szemlélni. Én csak figyelem a dolgokat, nem avatkozom bele. Én a belső figyelő vagyok.
Milyen módszerek vannak a nehézségek leküzdésére?
A legegyszerűbb azt mondani, hogy fogadd el. De valóban elfogadni, már sokkal nehezebb, mert jön a nyavalyám, és azt mondom: igen, ezt elfogadom. De aztán az még mindig ott van. De már egyszer elfogadtam, miért van még mindig itt? Ilyenkor fejben hadakozom azzal, ami nem azon a szinten történik. Ez így sehova sem vezet.
Hogy az elfogadás megtörténik-e, azt csak észrevenni tudom magamban. Irányítani, gyorsítani nem. Csak megkérdezni tudom magadban: elfogadtam vagy nem? És válaszoljak őszintén erre. Ha még nem, az is jó. Beismerem, hogy még itt van a probléma, zavar, és nem tudom elfogadni. És itt már elfogadtam azt, hogy nem tudom elfogadni. Majd egyszer csak észreveszem, hogy nem zavar már, nincs az a belső harc, valami átalakult.
Manapság kinek van erre ideje, hogy kivárja az átalakulást?
Egy bizonyos szűk kör, akik elszántabbak. Vagy azért, mert van kellő idejük, vagy mert egy nagyobb pofont kaptak az élettől, és azt mondják: nincs értelme mellébeszélni és a lényegtelenre pazarolni az energiát. Ez van annyira fontos, hogy megéri rászánni az időt.
Ha eleget vagyok csendben, akkor előbb-utóbb megérkezem valahova?
Hadd válaszoljak erre egy kicsit tágabban. Az egész meditáció kérdését három szinten, vagy még pontosabban három területről szoktam megközelíteni.
Egyrészt a pszichológia szintjéről, ami a meditáció profán módja. Ebben az esetben a csendet és a mozdulatlanul ülést egyféle terápiaként lehet használni. Ez csupán egy technika, amit el lehet sajátítani és alkalmazni annak érdekében, hogy nyugodtabb, koncentráltabb legyek, jobban ráhangolódjak a napomra. Vagy akár arra, hogy bizonyos belső folyamatokat jobban megértsek, mélyebben megismerjem önmagam, és az érzelmi elakadásaim megoldódjanak.
Megtapasztalom, hogy jól vagyok, elégedett vagyok az életemmel, békében vagyok magammal. Egyfajta kibékülés vagy elégedettség az életben.
Ezt a szaknyelv mindfulness meditációnak nevezi. Amerikában egy Jon Kabat-Zinn nevű orvosnak van egy klinikája, ahol a stresszt, depressziót, szorongást, szívbetegségeket és sok más betegséget a meditáció ezen formájának gyakorlásával kezelik. Ehhez a szinthez nem kell semmiféle vallásosság.
A második szint az ezotéria szintje, vagy területe. Túl az önfejlesztésen és az egészségünk megőrzésén, mindannyiunkban van egyfajta spirituális igény. Attól függően, hogy milyen háttérből, milyen „iskolából” tanulom a meditációt, az beleágyazódik egy filozófiai vagy spirituális rendszerbe is.
Némelyek a testben áramló különféle energiákkal foglalkoznak, mások különböző tudatszintek elérését tartják fontosnak, vannak, akik szellemi lényekkel próbálnak kapcsolatba kerülni, vagy valamilyen más képességet szeretnének elsajátítani. Itt gyakran lehet találkozni meglepő, sőt néha hajmeresztő motivációkkal.
Az ezotéria számomra egy gyűjtőfogalom mindazokra az irányzatokra, amik kevésbé intézményesítettek, és nem feltétlenül rendelkeznek komoly és szigorúan ellenőrzött tradícióval. Éppen ezért egy naiv keresőnek nagyon nehéz eligazodni a piacon fellelhető spirituális túlkínálatban.
Számomra itt a meditációs módszerek hitelessége azon múlik, hogy tartozik-e valamilyen nagy, tekintélyes vallási irányzathoz, mint például a vipassana vagy a zen. Ezek ugyanúgy nondirektív meditációs irányzatok, és az oktatók vagy mesterek nagyon komoly képzésen mennek át, mire ők azt taníthatják. Attól, hogy valaki csupán sok pénzt kér a praktikájáért, még nem teszi hitelessé a módszerét.
És itt jön a harmadik terület: a kereszténység. A mi kultúránkhoz ez áll közelebb. Itt a katolikus egyház és az ortodox egyház rendelkezik olyan hagyománnyal, amire a meditációt vissza lehet vezetni. Kezdve az első századok remetéitől, az ún. sivatagi atyáktól egészen az újkor misztikus szentjeiig, nagyon gazdag irodalommal rendelkezünk, amiből lehet meríteni.
Az ortodoxoknál ott vannak az Athos hegyi szerzetesek, akik naphosszat a heszükhaszta imát, a „szív imáját” végzik. A nyugati kereszténységben contemplatio-nak, azaz szemlélődésnek vagy szemlélődő imának nevezik ezt az imaformát, amit az egyszerűség kedvéért ma meditációnak nevezünk.
Tény, hogy a katolikus egyházban az utóbbi háromszáz évben visszaszorult ennek a gyakorlása, de a múlt század második felében néhány bátor szerzetes munkájának köszönhetően (Thomas Merton, Bede Griffiths, John Main és mások), újra kezdett helyet kapni a lelkigyakorlatok sorában.
Azt a meditációs módszert, amit én gyakorolok, Jálics Ferenc és Mustó Péter jezsuita atyáktól tanultam, amíg én magam is a jezsuita rend tagja voltam. Mérhetetlenül hálás vagyok nekik, amiért ezt az utat bejárhattam.
És most jutok oda, hogy válaszolhassak a kérdésedre: hová érkezünk a csendben. A pszichológia szintjén önmagunkhoz jutunk, az ezotéria szintjén vagy önmagunkhoz, vagy egyfajta transzcendeciához, és a kereszténység szintjén pedig Isten mélyebb megtapasztalásához. Erről számolnak be a misztikus szentek.
Ha valaki gyakorló keresztény, és elég sokat és elég mélyen imádkozik, akkor számára az ima egy idő után lecsendesedik, leegyszerűsödik. Ekkor már nem szükségesek annyira a szavak, nem lesz szükség annyi gondolatra vagy képzeletre, hanem az ima egyfajta jelenlétté egyszerűsödik. És abban a jelenlétben megtapasztalom Istennek a jelenlétét.
Ez az Isten teljesen különbözik attól az Istentől, amit a fejemben el tudok képzelni. A képi vagy fogalmi Isten kezd háttérbe szorulni, és lesz valami sokkal egyszerűbb, valósabb.
Felismerhető ez az egyszerű Isten?
Ha elvárjuk, hogy felismerjük, akkor nem. Előbb el kell engednünk azt, ami a képzeletünkben van. Itt a sok tudás inkább akadály.
Valami egyszerűt és banálisat fogunk tapasztalni, ami mindig itt van, jelen van. Például a légzésünkre figyelni órákon keresztül egy teljesen profán dolog. De ha figyelsz benne az életre magára, akkor ez az élet, amit érzékelsz minden pillanatban, kezd egyre inkább más jelentőséggel bírni. Ez a megtapasztalt jelenlét fogja átalakítani az felfogásunkat Istenről.
Ez egy olyan tapasztalat, amit nehéz átadni szavakkal. Egy hét meditáció után lehet sejteni belőle valamit.
Visszatérve a Csendtanfolyamra, milyen körülmények vannak, mit kell csinálni egész nap egy ilyen elvonuláson?
Az egyhetes elvonulás teljes csendben történik. Tulajdonképpen egyfajta remeteség: nincs kapcsolat a külvilággal, nincs telefon, nincs semmi egyéni olvasmány. Szó- és információ-böjt. A résztvevők egymás között sem beszélgethetnek.
Ez a hét arról szól, hogy kibírod-e egy hétig saját magadat. El bírsz-e magaddal időzni egy hétig, ha csak te vagy. Ülsz és figyelsz befelé.
Persze ez nem annyira brutális, mint ahogy elsőre hangzik. Az egyhetes elvonulás során a résztvevő nincs magára hagyva. Lehetőség van naponta egyszer beszélni a kísérővel, vagyis velem. Itt előjönnek a meditáció alatt megélt személyes kérdések: mélyebb sérelmek, gyermekkori traumák, párkapcsolati problémák, bármi.
Van természetesen napi háromszori étkezés, napi szűk egy óra házimunka csendben elvégezve, és az étkezések közti idő ki van töltve meditációs időszakokkal, ami félórás egységekben történik. Van egy közös meditációs tér, ahol együtt meditálunk. Általában segíti a résztvevőket az együtt meditálás, de aki óhajtja, egyénileg a szobában vagy kint a természetben is végezheti a gyakorlatot. Este van egy hosszabb tanítási rész, ahol a meditációban zajló folyamatok vannak kifejtve.
Mik a részvétel anyagi feltételei?
Egyelőre adományalapon működik az anyagi hozzájárulás, a program végén kiteszek egy dobozt, amibe mindenki lehetőségei és belátása szerint helyez el egy bizonyos összeget. Viszonyításnak megvan, hogy egy hasonló hosszúságú önismereti program mennyibe kerül, és ehhez képest mindenki annyit fizet, amennyit tud vagy szeretne.
Hogyan alakul ki a csendre való igényünk a mai hangos és rohanó társadalomban?
Egy alkoholistának hogyan alakul ki az igénye, hogy ne igyon alkoholt? Valószínűleg sehogy. Vagy úgy, hogy elér egy mélypontot.
Ha mi is azt érezzük, hogy már elegünk van a rohanásból, a zakatolásból, akkor talán megszülethet az igény a csendre. Ha kellően pörgősen élek, nagyon sokféle tevékenységgel, nagyon elfoglaltan, akkor elvonási tünetek jeletkezhetnek, amikor megállok, és csendben vagyok.
Amikor elkezdem az elvonulást és mozdulatlanul csendben vagyok, akkor egy kis idő múlva nyugtalan leszek, mert hiányozni fog a hétköznapi sürgés-forgás. Ezt a pörgést nehezen tudjuk leállítani. Ilyenkor inkább menekülnénk vissza a tevékenykedésbe. Bizonyos szempontból jobban szeretjük robotpilóta üzemmódban élni az életünket, mint felébredni a valóságra.
Mi segíthet egy hétköznapi rohanó embernek a felébredésben?
A legegyszerűbb gyakorlat, ami egyben cél is: tudatosabban megélni azt, amit éppen csinálunk.
Az elmémet egy pár percre kikapcsolom, és a figyelmemet arra irányítom, amit éppen teszek. Például figyelem azt, ahogyan éppen vezetek, vagy ahogyan zenét hallgatok, vagy ahogyan beszélgetek valakivel. A figyelmem egy részével figyelek őrá – sokkal tudatosabban, mint ahogy szoktam –, és a figyelmem egy másik részével figyelek a belső érzéseimre, hogy éppen mit élek meg, hogyan élem meg a másik személy jelenlétét.
Ha csak a feladatra fókuszálok, arra, hogy mi hogyan kell sikerüljön, akkor ezeket az érzeteket elszalasztom. Egy csomó fizikai érzetet tapasztalhatunk a hétköznapokban, amire, ha odafigyelünk, attól már minőségibbé válik az életünk.
Mélyebb szinten pedig a megélt érzésekre érdemes odafigyelnünk. Például odafigyelhetek arra, hogy amikor valaki mond nekem valamit, az hogyan érint. Szomorú leszek, megbántódom, vagy tudok örülni. Így észrevehetem, hogy bennem milyen érzések dominálnak, milyen reakciók jelennek meg egy-egy adott helyzetben. Ezekkel az érzésekkel nem kell semmit kezdenem, elég észrevenni őket. Azáltal, hogy észreveszek magamban dolgokat, azáltal őszintébb leszek. És ez bőven elég.
Több helyen is éltél már az életed során. Hogyan látod azokhoz képest az itteni emberek problémáit? Helyspecifikusak?
A mai világban a technikának köszönhetően a problémák is kezdenek homogenizálódni. Tehát ugyanazok a problémák jelennek meg itt is elég gyorsan, mint ami nyugaton.
Ami talán jellemzőbb Székelyföldre az, hogy spirituális problémákkal, lelki dolgokkal a nők szívesebben foglalkoznak. Nyilván ők érzékenyebbek erre, meg jobban meg is szenvedik az életet. Hamarabb tesznek fel magukkal kapcsolatban kérdéseket.
A férfiak ezeket inkább egy legyintéssel elintézik, holott nekik is ugyanúgy probléma. Nem indul el a folyamat, a felismerés, hogy ezekkel a dolgokkal foglalkozni kell.
Az emberek nagy része, akik megkeresnek segítségért, akkor jelentkezik, amikor már nagyon nagy a baj. Amikor már csak tüzet lehet oltani, fejlődésre nincs lehetőség, csak tünetet kezelni.
Jellemzően, mint ahogy teszünk a hétköznapokban a fizikai betegségekkel, hogy beveszünk egy fájdalomcsillapítót, úgy a lelki problémákkal is csak ennyit szeretünk foglalkozni, hogy a tünetek tűnjenek el, hogy ne látszódjon a probléma bennem, vagy a házasságomban, ne tudjak róla.
Milyen problémáktól szenvedünk?
A tipikus modern lelki betegségektől: a stressztől, attól, hogy túl vagyunk pörgetve, túl sokat vállalunk, nincs időnk leállni vagy megnyugodni, nincs időnk magunkra.
Ez gyakran átmegy testi betegségekbe, vagy szociális következményei lesznek, például nem vagyunk képesek a munkánkat rendesen végezni, kapcsolataink kezdenek megromlani.
Az egyén számára ekkor válik tünetté a saját problémája, ilyenkor kér segítséget. Holott a mai társadalomban egy egészséges önismereti tréning, önfejlesztés mindenkinek javallott, vagy kötelező lenne. Nem feltétlenül a meditációra gondolok, rengeteg egyéni és csoportos módszer van, annak a feltérképezésére, hogy mi történik velünk.
Mindenkinek tud segíteni a meditáció?
Nem, nem mindenkinek. Van, akinek a meditáció egyáltalán nem is ajánlott.
Ha valakiben túl sok pszichés feszültség van, vagy súlyosabb lelki zavarokkal küzd, ezekre a nondirektív meditáció nem a megfelelő módszer. Alapfeltétel, hogy a gyakorló tudjon kapcsolatot létesíteni a valósággal, és tudjon oda visszatérni. Ez nehéz lehet olyankor, amikor a fejemben lejátszódó dolgokat fontosabbnak vagy érdekesebbnek tartom, mint az unalmas, monoton légzést. És ehhez még társulhat egy önfejűség is, hogy „én tudom, hogy mi a jó nekem”.
Fontos ilyenkor, hogy a résztvevő tudjon visszajelzéseket meghallani és elfogadni, különben veszélyes vizekre evezünk.
