Már két hete is ott volt a kis tábla, de elsuhantunk mellette, és visszafele a sötétben nem találtuk meg: kézzel írt ukrán szöveg és egy telefonszám van rajta.

Úgy látszik, ez a Balavásár és Szováta közti útvonal, amely összeköti a Székelyföldet a világgal, és amelyen a hírekben és a képernyőn történtek a valóságban is bekopognak az életembe. Két éve március 14-én is a Balavásár és Szováta közti útvonalon vágott gyomorszájon, amikor az első csendőrautót megláttuk az első udvarhelyi karanténba helyezettekkel. Nem volt vidám látvány az űrhajósnak öltözött sofőrökkel szirénázó autó, s most a cirill betűk is arra emlékeztettek, hogy aznap valami végképp megváltozott, már nem csak a képernyőn, hanem az életünkben is.

Ki tette oda a táblát és miért?

Sipos-Vizaknai Balázs válaszol, ha a telefonszámot hívjuk, ő a kibédi református lelkész. Ukrajnából vagy? Segítségre van szükséged? – írja cirill betűkkel a táblán, a telefonszám pedig az ő száma, feleli nevetve, amikor elmondom, miért telefonálok. A háború kitörése után egyre-másra jöttek a hírek az érkező menekültekről, akiknek nincs, ahol megszállniuk, a gyerekekkel az út szélén egy-egy lerobbant kocsiban várakozó nőkről, indokolja a lelkész, hogy miért helyezték ki a falu bejáratához a táblát. Akinek segítség kell, itt kaphat.

Nem hívta még őket senki telefonon, de más módon már sikerült segíteniük, számol be Sipos-Vizaknai Balázs. A háború kezdetén négy nap alatt két autónyi adományt  gyűjtöttek, amit a lelkész szülőfalujába, a halmi román-ukrán határátkelőhöz vittek. A helyi Dósa vágóhíd egy mikrobusznyi hústerméket és a falubeliek egy mikrobusznyi ruhaneműt, piperecikket, tartós élelmiszert adományoztak.