Kétszázéves hegedű után kutattunk. Helyette egy muzsikás életet kaptunk, véletlen szerelemmel.

Fotó és videó: SZÁSZ ZSUZSI

Oláhfalviak forgolódnak az újfalusi udvarban, kerülgetik az eladásra szánt lovakat a Birtalan portán. Tapogatják, ütögetik az állatokat, meg akarnak bizonyosodni abban, hogy jóféle lovakat visznek haza. Gondolatban megköttetik a vásár, aztán kézrázás és néhány pohár áldomás után menetirányba állítják a frissen vett, betanítatlan csikókat.

A kapun kitérve a tapasztalatlan fogat szinte beüti a szemközti szomszéd kapuját, annyira összecsiszolatlan az új felállás. Egy házaspár néz a port felverő szekér után, szemeikkel búcsúztatják a család haszonállatait. 

Nincs sok idejük a kapott pénz számolgatására, míg eldöntik, mibe fektetik a lovak árát, a lej leértékelődik, töredékét éri pár nappal később. Szomorúságukban úgy döntenek, hogy befektetik az összeget legkisebb fiúk, Zoltán jövőjébe.

Egy székelyzsombori kereskedő cigány kopogtat be azokban a napokban hozzájuk, hegedűt kínál megvételre. Zoltán második osztályos, még nem sejti, hogy hatalmas meglepetésben lesz része hazaérkezéskor, a sokat emlegetett hangszert megvették szülei számára. 

Zoltánból azóta bácsi lett, Homoródújfaluban él, tavaly decemberben ünnepelte a 87. születésnapját. Egy barátom közösségi oldaláról szereztünk tudomást róla, a megosztott fotó szerint egy kétszáz éves hegedű tulajdonosa.

Vajon vette, vagy örökölte a hangszert?

Milyen története lehet egy ennyire régi hegedűnek? Ezekkel a kérdésekkel indultunk el felkeresni a bácsit a Hargita megye határán fekvő településre.

Csípős hideg van Homoródújfaluban, alig látni embert az úton, ezért a bodega mellett várunk arra, hogy valaki utat mutasson nekünk, elmondja, hol lakik a keresett személy.

Egy pálcával kopogtató néni közeledik felénk, aki kissé meggörbülve, de iramosan halad az üzlet felé.

– Jó napot! Nem tudná nekünk megmondani, merre lakik Zoli bácsi, a hegedűs? – kérdezem tőle.

– Jöjjenek utánam, megmutatom. Már vén kókós vagyok, mindjárt azt sem tudom, hol lakik – mondja, majd rábök egy házra mégis.

Zolti bácsi – ahogy a helyiek mondják – délutáni pihenőjét tartja, az ágyából ugrik fel érkezésünkkor. Meggörbült ujjaival simít egyet haján, majd kíváncsian várja jövetelünk célját. Vannak olyan varázsszavak nála, melyeknek hallatán mindenki ismerős lesz számára egy szempillantás alatt, most a hegedű és muzsika szavak erejével próbálkozunk.

Hogyan lesz egy falusi gyermekből a muzsika szerelmese?

– kérdezem tőle, miközben az ágyát rendezgeti, helyére teszi a kicsi, piros párnácskáját.

– Édesapámnak jó zenehallása volt, gyermekkoromban sokat citerázott a saját készítésű hangszerén. Én is úgy vertem a citerát, hogy utoljára jobban, mint ő, mert frissebek voltak a kezeim. Valahogy bennem volt az akarat a muzsikára. Amikor nyűtték a kendert, akkor a magnak való, kicsi ujjamnyi vastagságú pozdorjákat kiszedtem édesanyám kezéből, pengettem őket. Akkor még éneket sem tudtam, csak olyanokat, amelyeket én találtam ki magamtól – mondja Zolti bácsi, akiről korán kiderült, hogy valamiért vonzódik a zenéhez.

Legkisebb gyermekként, más szórakozás nem lévén, sok éneket tanult a “jó hangú” nénjétől. Még visszaemlékezik arra az időre, amikor az újfalusi öregek a padon beszélgettek, énekeltek fél napokat. Leginkább az maradt meg benne, hogy a szomszéd Jóskának már előtte hegedűt vettek szülei, amit nagyon szeretett volna legalább megérinteni.– Kértem tőle, engedje meg, hogy legalább megtapogathassam azt a szép hegedűt, de nem adta, olyan rosszféle volt, örökké azt mondta, hogy én elrontom. Pedig ő sem tudott hegedülni! Mondták apámék, hogy ne búsulj fiam, egyszer neked is lesz. Aztán egyik nap igen kedvesen fogadtak, hegedűt vettek nekem a sok nyűgölésem után – vezeti fel az első hegedű történetét házigazdánk. 

Tedd le, fiam! Ne hallják az utcán lévők!

Nem ment könnyen, senki sem tudta tanítani, tanácsot adni a faluból, magára volt utalva. Legnagyobb szórakozásaként tartja számon a mulatságok alkalmával a cigány zenészek megfigyelését, ahogy tartják a kezükben a hangszert, ahogyan lefogják a hangokat. Ennek ellenére, egy idő után elment a kedve az egésztől, mert semmit sem tudott fejlődni.

– Mondták a szüleim, hogy eladják, ne álljon benne a pénz, úgysem tudok megtanulni muzsikálni. Már attól tartottam, hogy elveszítem a hegedűt, ebben a félelmemben vannyogtattam keservesen, hogy sikerüljön valami. Édesanyám mondta többször nekem, hogy fiam, tedd le, olyan csúnyán szól, ne hallják az utcán lévők. Csináltam töretlenül, először a hanglajtorjával próbálkoztam, aztán a Kicsi kutya tarka című, egy lére menő énekkel. Végül, kicsavartam a hegedűből egy nótát – ez lendületet adott a muzsikás karriernek a továbbiakban.

Annyira, hogy a szomszéd Jóskát is megtanította hegedülni, de felmerült egy kisebb zenekar létrehozásának igénye is. A helyi kultúrháznak volt egy nagybőgője, embert kellett mellé szerelni, lassan összeállt a banda. 

– Elhívtak ismerősök egy keresztelőre Brassóba, ott kialakult egy olyan kapcsolat, ami után folyamatosan kértek muzsikálásra Medgyestől Kőhalomig, fel, a Szeltersz völgyéig mindenhova. Még az elején megfordultam Bétában, Dobóban, és Muzsnában. Életem egyik legszebb időszaka volt, amikor ezzel az erős zenekarral összejártuk a térséget – akkor huszonöt éves lehetett Zolti bácsi.

Egyik legkedvesebb élménye az almásiakhoz kötődik, ahol egy 50 éves találkozó alkalmából zenéltek, meglepődtek azon, hogy milyen szépen tudnak mulatni ott, „nem fennhangon ordítoznak, hanem az asztal alatt, szépen, pianólag énekelnek”.

Megbuktatták a jó hírben álló vargyasi cigányzenekart

Az első lakodalmak között emleget egy vargyasit, amikor kicsit feszült volt, hogyan fogjanak neki a mulatságnak. Rá is kérdezett a gazdára, hogyan szeretik, hogy muzsikáljanak.

– Azt felelte Mihály bácsi, hogy ahogyan máskor is szoktuk. Úgy értette, hogy adjuk magunkat, csináljuk úgy. Én erőst szerettem énekelni is, ezért úgy döntöttem, hogy a padok között előmegyek, a jelenlévők fülébe muzsikálok. Nagyon tetszett a népnek, mind fordultak meg – mondja büszkén és mosolyogva Zolti bácsi.

Elmondása szerint őket részesítették előnyben a helyi zenekarral szemben, mert „jók voltak”. Kitettek magukért többször is a településen. Előfordult az is, hogy a lakodalmat másnap reggel tíz óráig zenélték, utána keresztelőre voltak hivatalosak.

– Megérkeztünk a keresztelőre, ahogy beléptünk, láttam, hogy mindenki józan. Elkezdtem erősen gondolkozni, hogy mi fog itt lenni, hogy fogjuk bírni az iramot. Rákérdeztem a házigazdára, hogy esetleg egy csepp pálinkája nem lenne-e. Egyből három-három pohárral megittunk, aztán szóltam a harmonikásnak, Karcsinak, hogy öltözzön fel, azaz vegye fel a hangszert. Olyan jól ment a muzsika, hogy elgondolkodtam azon, hogy ne igyunk-e még. Úgy lepertusodtunk a néppel, hogy másnap reggel a házigazda akart még száz lejt adni nekem. A többiek nem voltak ott, de el sem vettem. Melyik ujjamat vágjam le? – kérdezte tőle, utalva arra, hogy ha nem tud mindenkinek adni, akkor nem kéri a figyelmességet.

Ellopták az indiánok táncát

Mivel idáig nem került szóba, óvatosan átterelem a témát a szerelem felé, érdeklődöm, hogy táncolni szeret-e? 

– Nem dicsekedek, de minden helyszínen volt egy leányka nekem, ezzel mindent elmondtam szinte. A jó zenész jól is tud táncolni. Egyik alkalommal a faluban betanították a Liliomfit, a részeges embert játszottam, nekem verbunkozni kellett benne, még most sem tudom elhinni, hogy milyen könnyen áttáncoltam magam a színpad egyik feléről a másikra, mint egy pillangó – mondja válaszul kérdésemre.

Feláll, rak pár darab fát a tűzre, aztán folytatja. Elmeséli, hogy régen a karácsonyi mulatságok voltak a legnagyobbak, akkor még a „félidős” férfiak is felálltak mulatni. De nem úgy, mint most, „úgy néz ki a fiatalok tánca, mintha az indiánoktól lopták volna, egy lére megy minden”.

Édesanyja halála hozott fordulópontot a muzsikás életébe. 

Letette a hegedűt negyvenéves korában. 

– Árva gyermeknek éreztem magam, valami átok ült a családon, minden férfiember olyan fiatalon meghalt, bátyáim 66-67 évesen, édesapám 66 évesen. Éjt nappallá téve dolgoztam, hogy meg tudjunk élni. Mindig a nehezebb munkát kerestem, mert azt jobban megfizették – számol be szerettei elvesztéséről Zolti bácsi.

Kezdetben a kollektív gazdaságban tevékenykedett, majd traktoristának áll, az oklándi mezőgazdasági gépállomásnál dolgozott negyven évet. Közben gyermekkori hobbijának is élt, juhokat nevelt, volt olyan alkalom, amikor egyszerre száz darab állatot adott el a homoródi gazdáknak.

Egy véletlennek köszönhetem a feleségemet

Abásfalván juhászkodott, szomszédságában leendő felesége akkori férjével kecskéket tartott. Jó kapcsolatba került a családdal, még a jámbor természetű lovát is odaadta nekik használatra.

– Egy viharos-esős napon a feleségemék oláhfalvi rokonaikhoz kecskesajtot szerettek volna felvinni, hogy ott eladják. Miután a sűrű eső elállt, ketten indultunk neki az útnak. Percek alatt elfogyott a sajt, indulhattunk visszafelé. Igen ám, de úgy megfáztunk, hogy Homoródfürdőn bementünk a vendéglőbe melegedni. Ott pedig találkoztunk egy nagyszájú abásfalvival, aki állandóan abban járt, hogy az embereket összehergesse. Hazaértünk, nem volt semmi baj – kezdi közös történetüket a bácsi.

Másik nap a férj azzal szakította meg a déli fejést, hogy azonnal jöjjön, mert hozott neki valamit. Miután bement az esztenára, akkor tudatosult benne, hogy itt nem lesz semmiféle csomag.

– Azt akarom, hogy gyere be a faluba, pakold össze Matildát, s vidd el innen – mondta Zoli bácsinak indulatosan.

– Hát, maga bolond, én miért vinném el a maga feleségét? – kérdezte tőle.

– De ne ide, az esztenára hozd, hanem messze vidd innen – válaszolta neki.

Aztán úgy érezte, hogy el kell hagynia a falut, fel kell adnia állatokkal kapcsolatos terveit. Otthagyta az albérletet, menni készült, mikor Matild megérkezett.

– Azt kérdezte tőlem, hogy mikor megyek haza, amire én erősen felháborodtam. Mondtam neki, hogy semmi köze hozzá, hát a férje mindjárt megver engem a semmiért. Aztán egyet gondoltam, hogy ha már így alakult, akkor legyen, elvittem magammal – osztja meg ismerkedésük, összekerülésük különös történetét velünk.

Kétszázéves büszkeség Szászrégenből

Három esztendeje maradt egyedül, szép életet éltek együtt feleségével. Kerüli a hangos mulatságokat, nincs kedve zenélni.

– Ejsze az idő hozta magával, hogy már nem kívánom a muzsikálást. Nem mondom, esténként előveszem még a hegedűt magam szórakoztatására – mondja, majd lehajol, az ágy alól kiszed egy fekete tokot.

Ez a második hangszere, amit a szomszéd csűrben, elhanyagolt állapotban kapott meg egy szénahordás alkalmával. Az első, gyermekkori hegedűt kérték tőle a vargyasiak, de nem adta oda nekik.

– Nem jelent a pénz már semmit. Ígértek érte háromezer lejt, de úgy gondoltam, hogy ne bellérkedjenek a cigányok vele, inkább odaadom a kultúrháznak. Most ott van bekeretezve az ajtó fölött. Ott a helye! Annyi szép időt átéltünk közösen abban az épületben. Ha én nyugdíjba jöttem, menjen ő is oda, a helyére – avat be az ajándékozásba Zolti bácsi.

Második, mostani hegedűje áll kétszáz éves hírben. Zseblámpát ad a kezembe, hogy olvassam el a pecséten a dátumot, jól látszik az 1862. Én kezembe is veszem a hangszert és a lámpát, de akárhogyan nézem, az 1962-es dátumot és a szászrégeni gyár logóját látom benne. 

Nem szóltam semmit, ki vagyok én, hogy szétzúzzak egy kétszáz éves álmot? Egyébként is, van egy olyan érzésem, hogy Zolti bácsinak nem a hegedű régisége a legfontosabb. Ahogyan pengeti a húrokat, emlékek és élmények tucatjait idézi fel.

– Ha most idehozhatnám az összes pénzt, amit összemuzsikáltam, akkor egy ember nem tudná átugrani a rakást. De tudja, mit mondok? Nagyon sok embert megismertem a hegedű segítségével, ez a leglényegesebb. – Szép élet volt ez! Strapás, de nem volt olyan hét, amikor ne vártam volna a szombatot, vagy a vasárnapot. A szüleim sokkal jobban csinálták, hogy ház helyett hangszert adtak a kezembe, mert egy házzal mit kezdtem volna? – kérdezi tőlem.