A táncoslábú újfalusi csóró, aki a cifra leányok helyett a környék legügyesebb menyecskéjét választotta.

Fotók: SZÁSZ ZSUZSI

Szerda reggel, egy szokatlanul hideg nap indultunk neki az újfalusi kalandnak, hogy megkeressük Zoli bácsit és a kétszáz éves hegedűjét. Néhány bejelentkező mondat felvétele után azzal szembesültünk, hogy az akksi kontra időjárás párharcát  az utóbbi nyerte. 

Mihez kezdjen az ember, ha elutazott Homoródújfaluba és nem akar üres kézzel hazamenni? Leparkoltunk, majd a legközelebbi házban kértünk útmutatást, merre találjuk a falu legidősebb emberét. 

– Menjetek Kóródi Jóska bácsihoz, ő sokat tud és szeret is beszélgetni – javasolta kétfős csapatunknak a hölgy, aki cicái kíséretében indult segítségünkre.

Az utcák üresek, csak a zsombori musztángok csatangolnak a főúton, nem zavartatva magukat az autós forgalomtól. Egyedi látványnak számít a pipék serege is a patak partján, csak Nagysolymosban láttam szabadon kóricálni ezeket az állatokat a környéken. 

Sűrű szemöldökű tekintet az ablakban

Míg a pipéket magyarázom Zsuzsinak a kocsiból, a helyi segítségünk már mutatja is Jóska bácsi házát a pallón túl. Megállunk egy kicsire nyitott ablak mellett, bentről tévé zaja hallatszik, egy sűrű szemöldökű, kopaszos fej érdeklődik tekintetével az idegenek felől.

– Isten áldja meg! Maga-e Kóródi Jóska bácsi, a falu legöregebbje? – kérdezem tőle, aki már kezével az ülőhelyre mutat a kályha mellett.

– Én csak az utána való vagyok, fiam. De jó hogy jöttetek, egyet legalább beszélgetünk! – invitál be a meleg szobába minket.

Mi pedig megelégedtünk a 88 éves bácsi társaságával, aki két óra alatt feltöltött minket szerelmes és küzdelmes sztorikkal, az akksit pedig árammal. Alig kezd bele, megtelik a szeme könnyel, amikor édesapja nevét kiejti száján.

Az apa, akiért sokat könnyezett

– A gyermekkoromra sokkal jobban emlékszem, mint arra, hogy tegnap mit csináltam. Édesapám olthévízi születésű, négyévesen árva maradt, nannyó idejött Újfaluba az egyik első gazdához a gyermekeivel huszonhat évesen, apám itt nevelkedett a faluban, innen rukkolt be katonának, ide jött haza – ismerteti meg családja történetét Jóska bácsi.

Kicsi korában szülei mellett, a mezőgazdaságban dolgozott, mivel nem volt más megélhetési lehetősége a családnak.

– Parasztoskodtunk, akkor ezt csinálta mindenki. Nem volt rózsás a helyzetünk, nem válogattunk abban, hogy mit eszünk meg. Még az is előfordult, hogy a kötelező adót sem tudtuk befizetni, s jött a végrehajtó, hogy valamit megfogjon és elvigyen tőlünk. Kinek mihez volt módja: ki tehénnel, bivallyal, ki ökörrel, vagy lóval dolgozott. Nekünk volt két lovunk, fejősöket csak a tejük miatt tartottunk. Mikor végeztünk a nyári munkával, a leányok szolgálatba mentek, hogy egy kicsit bele tudjanak pótolni még a megélhetésbe – emlékszik vissza a kezdetekre a bácsi.

Tizenkét éves korában kapott rá a Szimfóniára

A nyolcas szám sokáig kísérte a Kóródi családot, Jóska bácsinak két lánytestvére van, nyolc év különbséggel születtek a gyermekek.

– Lehet úgy mondani, hogy egymást felneveltük, akkora különbség volt köztünk. Mikor a húgom született, a nővérem tizenhat esztendős volt. Én voltam apám egyetlen fia, ezért mindent együtt csináltunk, mikor már hasznomat tudta venni – mutatja be családját beszélgetőtársam.

Gyermekként csintalannak írja le magát Jóska bácsi, aki “soha jót nem csinált”, ezért a tanító az iskolában többször elporolta.

– Nem bántam, csak apámnak ne mondja meg, olyan szigorú volt, az egész családot sakkban tartotta, nem lehetett igazságtalanságot csinálni mellette. A falu egyébként egy békés, segítő embernek tartotta, szinte imádták őt – mondja apjáról.

Két osztályt járt a román világban, aztán 1940-ben bejöttek a magyarok, édesapja szülőfaluját – rokonságával együtt – és Újfalut elszakították egymástól, az egyik Románia, míg a másik Magyarország része lett. 

– Nem tudom elfelejteni ezeket a kakastollas csendőröket, akik mindig párban jártak, lépést tartva. Azoknak nem kellett mondani, ha baj volt, hogy kire gyanakszik az ember, mert elővették a szolgálati füzetüket, abból percek alatt kiderítették. Be volt állítva minden, mint az óra: rend volt, mindennek gazdája volt – emlékszik vissza a kicsi magyar világra.

Visszatérő helyszín életében az erdő, az erdőben található erdőpásztor ház.

– Édesapámmal hordtuk a fát az erdőből. Kilenc kilométerre volt tőlünk a birtokossági erdő, volt az erdőben egy ház, ahol az erdőpásztor lakott. Tavasszal kiosztották a fát, kivágtuk, ölbe raktuk, otthagytuk őszig száradni. A pásztor feladata volt nyáron vigyázni az erdőre, rendezni állatait, magát, őszire pedig rendberakni az erdei hidakat és utakat, hogy a népek gond nélkül behozhassák a fát – 1940-től a határt ott húzták meg a ház környékén, ott volt egy olyan pikét, ahol éjjel-nappal őrjáratoztak a katonák és a csendőrök.

Magyar világ, háborús idők szimatja

Az erdőpásztor őrizte azt a kondikát, amit az őrjáratozók alá kellett írjanak, de csak akkor adhatta oda nekik, ha időben értek a helyszínre. Előfordult az is, hogy édesapjával erdőlni indultak hajnalban, az egyik bokorból meglepte őket a csendőr, kérve azt a cédulát, ami belépésre jogosítja őket.

– Össze-vissza világ volt, olyan nap nem volt az első évben, hogy legalább három-négy vendégünk legyen. Olyanok voltak, akik átszöktek a határon, hogy Magyarországon lehessenek. Egyik bátyám is ott volt nálunk több ideig, amikor látta, hogy nincs nagy bőség, tovább akart állni, munkahelyet keresni. Apám azt mondta neki, hogy addig, amíg egy darab kenyere van, a vendégeinek is lesz, ne búsuljon – mesél bátyjáról, aki később katonának állt, megházasodott Magyarországon.

Édesapját, mint öreg katonát behívták átképzésre Homoródalmásra, ahol két hónapot gyakorlatoztak az első világháborút megjárt székely bakák.

– Mindegyre küldték az élelmet, tésztát a szülőknek. Én az egyik barátommal vittem a kosarat. Volt annyi pénzünk, hogy vegyünk két-két szál Szimfóniát. Amikor elértük Pisztrángos hídját, akkor beültünk alája, elszíptuk, visszafelé a társát is. Tizenkét éves korom óta szivarazok kisebb-nagyobb szünetekkel. A magyar világban kezdtem el, s ejsze a másvilágon fejezem be – mondja aprókat köhincsélve a gyermekkori élményét.

Az asztal közepén egy hamutálcában egy vékony szálú cigaretta bizonygatja gazdája igazát. Jóska bácsi megmozdul, benéz a megcsendesedett kályhába, egy nagyobb hasábfát rak a maradék parázsra.

Nem voltam olyan felkapott csóró

Hol vannak a nők a történetből, Jóska bácsi? – kérdezem tőle.

– Egy kicsit olyan vagyok, mint Jézus ebben, ő is harmincéves korára lett aktív, akkor kezdett el tanítani. Én is harminc voltam, amikor megházasodtam. De hogy mindent össze ne zavarjak, kezdem azzal, hogy erősen szerettem bálokba járni, elmondhatom, hogy nem volt olyan menyecske az ünnepségeken, akit legalább egyszer meg ne táncoltattam volna. Nem voltam olyan felkapott csóró, de a magam szelídségében, csendességében tettem a dolgomat – utal arra, hogy magabiztos  és ismerkedő természet volt a mulatságokban.

Későbbi felesége egyedüli gyermek maradt, miután testvére meghalt a második világháborúban. A faluban nagygazdának számított felesége családja, tizenkét hektáros birtokon gazdálkodtak, az “övék volt a határ java és lelke”. Leendő feleségén kívül ott lakott anyósára lévendő és annak az édesanyja.

Kórusok, viziták alatt többször beszélgettek hosszasan ketten,  de “komoly dologról soha nem volt szó”. Kapcsolatukat megpróbálta a katonaság, de legnagyobb veszélyt a számító komaasszony családja jelentette kettejükre nézve.

Nekem hiszel, vagy a komaasszonynak?

Anyósa komaaszonya ugyanis eldöntöttte: fiát beházasítja az egyedül maradt leányhoz, hogy hozzájussanak a nagy gazdaság minden előnyéhez.

– Három évet és két hónapot katonáskodtam. Mire hazaértem, összeházasították őket. Az volt a terve a komaasszonynak, hogy a fiatalok tartanak két szolgát, s majd szinte munka nélkül ellesznek a nagy birtokkal. A feleségemnek nem hitt az anyja, úgy elkápráztatta a komaasszonya, hogy mindent meg lehetett csinálni vele – vázolja fel a háború utáni időszak történéseit Jóska bácsi.

Pár évvel a háború vége után felesége családját kuláknak nyilvánították, elvették a földjüket, szertefoszlottak a nagy gazdagságról szóló álmok komaasszonyéknál. Nem láttak jövőt már a házasságban, elkezdtek kitáncolni belőle.

– Abban az időben én édesapám mellett dolgoztam, aztán a kollektívben tevékenykedtem. Egyik alkalommal a lövétei vásárra vittem malacokat. Almás felső felében találkoztam egyik jó katonabarátommal. Szóba került, hogy lovait odaadta a kollektív gazdaságnak, hogy elengedjék a faluból, munkát keressen valahol. Csalogatott engem, hogy menjünk el Szatmárnémetibe sofőriskolába. Én hazaérve mondtam apámnak, hogy mire gondoltam, mire az öreg szeméből a könny kifolyt. Nekem nem kellett mondjon se igent, se nemet, semmiért sem hagytam volna itt – mondja elcsukló hangon. 

Később elvégezte a könyvelő tanfolyamot, egy falubelijével a helyi gazdaságban dolgoztak. Miután központosították a kollektíveket, elérkezettnek látta az időt, hogy megszabaduljon a munkahelyétől, mert “nem szerette volna tömlöcben végezni a pályafutását a sok disznóság láttán”.

Papír helyett egy vén és egy rúgós lovat kapott

Kérte az elnököt, hogy adjon papírt arról, hogy nincsen szükség rá, engedjék elmenni, hogy “élni tudjon valamiből”.

– Azt mondja nekem, hogy ott van az két ló, vidd el, járjál velük, ha tudsz. Az egyik olyan vén volt, mint most én, a másik pedig a csillagokat is lerúgta az égről. Az emberek bezgették az istállóban, élvezték azt, hogy tudják idegesíteni az állatot. Megkértem az elnököt, engedje azt, hogy hazavigyem őket, mert itt idegbetegek lesznek. Otthon annyira mentem, hogy a kezemből elfogadta a zabot, meg tudtam simogatni. Egyszer egy ökörrel szántó ember azt mondta, hogy neki akkor sem kellene az a ló, ha az egész kollektívet neki adnák – emlékszik vissza Jóska bácsi, aki később visszakapta saját lovaikat is.

Miközben zajlott az élet náluk, felesége és az akkori férje kapcsolatában is történtek új dolgok. Kijelentette a komaasszony ősszel, hogy többet nem fog a fia fát hordani a felesége családjának.

– Elképzelheti, hogyan éreztek azok az asszonyok, amikor ezt bejelentette nekik. Azt mondta anyósomra lévendő, hogy nem is kell többet fáradjon a fiad, inkább megfagyunk, mint az általa behozott fával melegedjünk. Akkor a feleségem állapotos volt, úgy fogta be a szekeret, hogy az erdőbe menjen teheneivel – mondja Jóska bácsi, aki neheztel a kománéra, aki mindig kitalált valamilyen hitványságot a feleségével, azzal is megvádolta, hogy esténként eljár otthonról.

Segíteni a szegény menyecskének

A két erős lóval erdőlni indultak, amikor meglátták az erdőben leendő feleségét.

– Mondtam édesapámnak, hogy ha nem bánja, akkor segítek ennek a szegény menyecskének. Nem engedtem, hogy ágat gyűjtsön magának, én egy óra alatt összeszedtem neki. Kivágtam a fáját, édesapámmal összeaprították, majd megpakoltuk a szekerét. Mondtam apámnak, menjen előre a lovakkal, én vezetem a szekeret. Hazafelé egy meredek résznél megtalpaltam a szekeret, mert a tehenek nem tudták volna megtartani a rakományt. Igen, de a következő hágónál a tehenek nem tudták felvenni a tempót, reteráltak, ki kellett húzassam a lovunkkal. Hazavittem a szekeret, lepakoltam. Akkoriban a szomszédjukban, egy cifra leánynak udvaroltam – meséli el az erdei történetet, majd hozzáteszi, hogy több alkalommal is segítségükre voltak édesapjával felesége családjának. 

Megszületett felesége leánya, azon a napon volt férje több mindennel megvádolta az asszonyt, majd beadta a válást. 

– Még pólyás buba volt a kicsike, amikor hívatták tárgyalásra a feleségemet. Tanúkkal, listányi váddal az egyik ügyvéd el sem vállalta a feleségemet. Úgy tartották, hogy egy kulákra bármit rá lehet bizonyítani. Igen, de a férje tanúi mind a feleségem mellett vallottak, a végén már az ügyvéd mondta, hogy az ilyen embertől minél hamarabb szabadulni kell – idézi fel a tárgyaláson elhangzottakat a bácsi, elmondja azt is, hogy a per alatt meghalt mindkét mama a háznál.

Mondj egy választ, mikor hazaérek

Minden a gyergyói út előtt kezdődött. A kollektív teheneket vásárolt, de a borjakat nem volt ki hazahozza. A faluban összehívott gyűlésen úgy döntöttek, hogy Jóska bácsi menjen, mert neki erősek a lovai, a vastengelyű szekere megbírja az utat.

– Odamentem hozzá, mielőtt elindultam, s mondtam neki, hogy hallgass ide, én most három napig odaleszek. Amit most mondok, nem tud róla senki semmit, ez maradjon is így. Szeretnék megnősülni, ott vagyok már. Mire hazajövök, mondj nekem egy választ, légyszíves – kérte meg a feléségét. 

Az utazás alatt a válaszon töprengett végig, alig várta a hosszú kirándulás alatt, hogy hazaérjen.

– Gondolkoztál-e? – kérdezte.

– Én igen, csak a gyermekemet elfogadod-e? – kérdezett vissza a felesége.

– Hát én csak vele kértelek, ennek a gyermeknek csak hasznát vesszük – mondtam neki, aztán a vizitát a szomszédban lakó cifra lánynál befejeztem.

A kérdésre kapott válasz után 1960-ban házasságot kötöttek, Jóska bácsi leköltözött a felesége házához. Két évre rá született meg Gyöngyi, Tündi lányestvére. Olyanok voltak a bácsinak “mint két hüvelykujja”, nem tett semmi különbséget közöttük.

Odabújt, megölelt, összevissza csókolt

Közben kijövünk az udvarra, hogy megmutassa azt a kőfalat, ami még a régi házból maradt. Az udvaron a hó szépen el van seperve, mutatva a naponta bejárt ösvényeket a csűr irányába. Három tyúk és egy kutya él a közel kilencven éves emberrel, egyik gyermeke Segesváron, a másik Bethlenben él. Felesége két éve hunyt el, ötvenhárom évet töltöttek együtt.

– El merem mondani, hogy az életemben az ért valamit, amit együtt töltöttünk. Ha kellett munkásom, ha kellett társam, mindenem volt nekem. Soha nem mondtam, hogy én milyen csóró voltam, de előfordult, hogy miután összeházasodtunk, ki-kirúgtunk a hámból. Amikor jól megrészegedtünk, akkor jöttek az asszonyok, átkozódtak, mindent ráraktak az urukra. Tőle soha egy rossz szót nem hallottam, mindig olyan szépen tudott beszélgetni. Részegen soha nem vitatkoztam, abban jártam, hogy bújjak meg, mert vége volt mindennek. Tudtam, igaza volt ilyenkor. Amikor egész nap nem szóltam semmit, akkor jött oda, mondta, hogy szólj, ejsze megfogant a szavad? Mondtam neki, elég az, ha te beszélsz, s igaz is. Akkor odabújt, megölelt, s össze-vissza csókolt. Így ment nálunk, ez volt az élet, ez ért valamit – fejezi be.