Belső út

fotó: Ilyés Zalán

Megérkezett a várva várt ősz, mikor az ember számot kellene, hogy vessen az évéről, s lecsendesedjen, ahogy a szél felerősödik. De a széllel jött a hullám, s újra a jól kicsücsült kanapékat koptatjuk, rettegve a holnaptól. Kivörösödött arcú emberek titokban köhintgetnek a kabátjuk gallérjába, s hazaérve szagolgatják a hagymát „mert amíg a hagyma szagát érzed, covidos nem lehetsz” – mondja a szomszédasszony. Még sosem volt ennyire híres vírusa az emberiségnek: egy igazi antihős, a mikroszkopikus gonosz, bizonyos körökben pedig egyszerűen csak egy kitalált mesehős, aki azért érkezett közénk, bevonva többezer tudóst, orvost, vezetőt, és politikust, hogy a  hippokratészi eskü és emberi jellem ellenére kedvükre szórakozhassanak velünk.

Mintha két nagy sóhaj lett volna az elmúlt két év.

Azt hittem (reméltem), hozni fog ez valami hatalmas megtisztulást majd az emberiségnek, de egyelőre az ellenkezője történik. A vélemények egyre inkább a szélekre sodródnak, már-már leesnek a határvonalról. Egymásnak feszülnek érdekek és meggyőződések. A félelem és magány az állandó egyetemes érzés.

Mit hozott a világvége?

2020 első fele lelkileg is nagyon megviselte a világot. A gazdaságok összeomlása, a klímaváltozás, ami drámai hőhullámokhoz és más katasztrófákhoz vezetett szerte a bolygón: erdőtüzek, erős viharok és árvizek. Aztán még a Pentagon is beszállt a buliba, és közzétett néhány videót azonosítatlan repülő objektumokról. Mindennek lett koronája a vírus.

A gazdaságra tett hatását a legkönnyebb vizsgálni, mert halálpontos és ijesztő kórképet állít elénk: 2020-ban az eurózóna 3,8 a teljes unió 3,5 százalékos csökkenést produkált januártól márciusig. Ennek elkerülése miatt a második, harmadik, és a negyedik hullám ideje alatt igyekeztek fokozatosan bevezetni a korlátozó intézkedéseket, így azok gazdaságra gyakorolt hatása is kevésbé drasztikusnak látszik.

Hollywoodot is elérte a sokcsápú szörnyeteg: a mozik  hosszú időre bezártak, de a saját lakásában magányra és unalomra ítélt emberiségnek kellett a cirkusz meg a kenyér. Beköltözött hát a mozi mindenki nappalijába, és a Netflixnek 2020 első felében több, mint 26 millió új feliratkozója lett.

A gyerekvállalás, ahogy azt az első karantén idején jósolták, nem növekedett, sőt, sok helyen csökkent. Ami érthető, hisz a járványügyi korlátozások miatt a szülés körülményei is lényegesen megváltoztak. Az ismeretlen jövőkép meg nem segít a döntésben. Érdemes-e erre a világra most gyereket szülni?

Hozott félelmet, rettegést, de senki nem tudott saját magán igazán túltekinteni. Az önös érdekek győzelmet arattak, s a kamrájukat kétségbeesetten telezsúfoló emberek egymás torkának estek minden felületen, ami elérhető volt.

Aki nem félt, az cáfolt, mindent ami a szeme elé került:

fényképek, videók, hírek, minden egy újabb cérnaszál volt csupán a ködös elméletek tömkelegének összevarrásában.

Az apokalipszis ógörög eredetű szó, jelentése: feltárás, felfedés, kinyilvánítás. Nem a vég, hanem valami teljesen újnak a kezdete. Az út a végső összecsapáshoz, a jó és gonosz utolsó harca régóta foglalkoztatja az embereket. Mindig a távoli jövő jóslatai voltak ezek. Ahogy manapság kezeljük a földet, a földi életet, és ahogyan a szellemi meg anyagi javaink mérlegét állítjuk fel, az apokalipszis egyre kevésbé tűnik távolinak. Legalábbis most megmutatta egy arcát. Lehet, hogy ez a válság egy lépés ezen az apokaliptikus úton? Bárhogy is legyen, sem feltárás, sem kinyilvánítás nem történik.

Mit hozhatott volna?

Mindenki kétségbeesetten kapaszkodik a megszokotthoz, és zsigerből elutasítja az újat. Pedig az emberiség megérett arra, hogy ledobja magáról az elhasznált bőrréteget és megújuljon, kinyíljon és új lehetőségeket keressen. Az összeesküvés-elméletek már nem egy kis réteg kapaszkodói, a járvánnyal egyszerre terjednek és burjánzanak, látszólag kiirthatatlanul. Egy ilyen bizonytalan helyzetben ez a legkényelmesebb kibúvó: a rejtett összefüggések hamis biztonságérzetet adnak, amihez foggal körömmel képesek kapaszkodni, s bárki, aki cáfolni próbál, részévé válik az összeesküvésnek.

Elfelejtettünk kérdéseket feltenni. Ha megjelenik egy hír arról, hogy milyen mértékben növekedik az új esetek száma, nem kérdezzük meg: miért van ez? Mit tehetek én egyénileg, hogy ezen az állapoton segíthessek? Kit befolyásol ez a környezetemben? Hogyan lesz hatással az én és a családom életére? Hol tudok utánaolvasni a következményeknek, hol nézhetem meg a tudósok, orvosok hivatalos álláspontját ezzel kapcsolatban? Mit értek meg belőle, és mi az, amiben a hozzáértőkre kell hagyatkoznom? Egyszerűen csak a könnyebb utat választjuk. Mi vagyunk, akiket megtámadtak, vírussal, politikával, drágulással és árulással. Én tudom magamról, hogy jó vagyok és helyesen gondolkodom, a többiek eltévedtek.

Sem a leírt, sem a kimondott szónak nincs már súlya. Legalábbis így gondolja az, aki telefröcsögi tévképzeteivel, és félelmei letagadására használt álomképekkel az internetet, és a szomszéd fejét. Viszont a szónak súlya van, s valahol visszakerül majd oda, ahonnan elindult, hatalmas pusztítást hagyva maga mögött. Teremtőt játszunk, a megmondót, a mindentudót.

Először hősöket avatunk. Megtapsoljuk, sajnáljuk és dicsőítjük az orvosokat, ápolókat, akik félelmeiket és családjaik biztonságát félretéve éjjel nappal küszködnek a betegekért. Majd, ha a nagy ijedtség és félelem elhárul, visszatérünk a jól megszokott hibáztatáshoz, s az egyéni érdek mindent felülír. Nem számít, hogy az az orvos 24 órában lélegeztetőgépre kötött, haldokló embereket próbál megmenteni, miért nem fogad engem most rögtön, mosolyogva és szolgálatra készen? Hibás érte minden és mindenki, kivéve a saját türelmetlenségem és egyéni felelősségvállalásom, mert az az én személyes dolgom, és senkinek semmi köze hozzá. Oldják meg azok, akiket hősnek avattam annakidején.

Túl sokan vagyunk ezen a földön már ahhoz,

hogy megengedjük azt a luxust magunknak, hogy a világot érintő drámákból kivonjuk magunkat. Túl sokan vagyunk ahhoz, hogy ne tegyünk fel kérdéseket.

Hiába nem gyűjti szelektíven a szemetet két utcával lejjebb Jancsi bácsi, a saját felelősségem ettől még nem lesz kevesebb. Nem meggyőzöm Jancsi bácsit, esetleg segítem magyarázattal, hanem az ő rossz példájával vágom ki magam alól a felelősség ágát.

Volt néhány hét, amikor megpróbáltuk, amikor a jóságot etettük, szaporítottuk, és megosztottuk egymás közt, mint a kovászt, ami kézről-kézre járt. Ha ezt sikerülne felidézni, gyakorolni, ebben keresni a választ az újjáépítésre, lenne esélyünk valamilyen feltárásra. Megnyitottuk egy résnyire az ajtót, s gyorsan visszacsaptuk, nem tudom miért. Meddig kell tartson egy vészhelyzet, hogy teljesen kinyissuk?

Hozhatott volna ez a járvány magát jobban megismerő, kíváncsi, a föld érdekeit egyre inkább szem előtt tartó, összefogó közösségeket. Hozhatott volna pozitív láncreakciókat, a szellemi élet felértékelődését. Hozhatott volna nem csak egy pár hőst, hanem globális hősiességet. Nem megfogtuk egymás fertőtlenített kezét, inkább bemocskoltuk, ahol még nem volt elég piszkos. Milyen lépéseket kell még megtennünk ezen az apokaliptikus úton, míg a jót engedjük győzni?