Hogyan befolyásolják az elmúlt évek technikai újításai az érzelmeinket? Mit tehetünk gyermekeinkért? Vagy egy jó párkapcsolatért? Hát magunkért?
Fotó: BŐDEY JÁNOS/index.hu
Nincs az internet, az online tér vagy a közösségi média ellen, de … – kezdte Tari Annamária pszichológus Érzelmeink a digitális korban – Párkapcsolattól a gyereknevelésig című előadását. Ő is szereti és használja őket. De úgy véli, vannak olyan részei, amelyektől óvakodni kellene.
A Piros.Produkció szervezésében erdélyi városokban turnézó pszichológus több éve foglalkozik a fogyasztói társadalom hatásaival. A média és az emberi történeti tényezők kérdéseire, a társadalmi változások egyénekre ható vonásaira keresi a választ.
Véleménye szerint nagyon nehéz megtartani a határt az online és az offline világ között. Több könyve is megjelent, de folyamatosan publikál és előadásokat is tart – mutatták be múlt héten a székelyudvarhelyi moziban, ahol leginkább anyukák voltak jelen, de az idősebb korosztály sem hiányzott, sőt nagyon úgy tűnt, hogy a férfiak is nyíltan érdeklődnek a digitális kor, a párkapcsolatok és a gyereknevelés iránt.
Mi nem élünk Ausztráliában.
Tari Annamária egy párhuzammal indított: Ausztráliát említette, ami tele van mérges pókokkal, skorpiókkal meg hasonlókkal. Mégis élnek ott emberek, vannak óvodák és iskolák. Mindenki már gyerekkorban megtanulja kezelni a környezetét. Hiszen ha az ember veszélyes közegben él, akkor ugye meg kell tanulnia vigyázni magára.
Mi nem vagyunk tele skorpiókkal. Nincsenek mérges pókjaink. De vannak mások, amire figyelnünk kell. Például nem kellene engednünk, hogy a technológia beleszóljon az érzelmeink működésébe. Arra is vigyázni kéne, hogy a kamaszoknak az okoseszközök ne olyanok legyenek, mint egy „harmadik kéz, ami erővel ruházza fel őket”. Addig meg végképp nem szabadna eljutnunk, hogy a valóság határai megkérdőjelezhetővé váljanak, hogy bizonytalanok legyünk, mi az, ami nem múlik el egy áramszünettel, és mi az, ami igen.
A legnagyobb veszély az, hogy az online világban annyira szép, okos és színes minden, ha egy húsz hónapos gyereknek mutatunk egy működő okostelefont, egy macit meg egy mesekönyvet, nem kérdés, hogy mihez fog nyúlni. Az offline élményeink pedig ehhez képest fakónak és unalmasnak tűnhetnek – mondta elkeseredetten.
Nincsenek kérdések, csak rengeteg válasz
Az okostelefonnal indított kereséseknél a felhasználónak az az igénye, hogy két másodperc alatt legyen a keresési sebesség. Ha ennél több, akkor már panaszkodik. Ennyi idő alatt szeretné válaszok, találatok ezreit kapni a kérdésére. Ehhez képest a való világban sokkal lassabban megy minden – ecsetelte.
0,4 másodperc, 9370 találat. De még mindig kérdés, melyik a legócskább vörös bor.
Régen 15-16-17 évesen ültünk le a haverokkal a legelső nagy beszélgetésre. A legócskább vörösborral, kólával indult a ki mit tud, a tanakodás az életről. Akkoriban mindenki megváltotta a világot, mindenki tele volt kérdésekkel. Most meg itt állunk a 21. században, és nincsenek kérdések. Csak válaszok. Rengeteg válasz – emlékezett vissza.
Valahol elveszett a kíváncsiság. És a fiatalok szemei sokkal inkább a telefonok képernyőinek visszatükröződsétől csillognak, mintsem a tudásvágytól. De ez még javítható, vagy legalábbis enyhíthető. Csak fokozottan kell figyelnünk a gyermekeinkre.
Mit tehetünk szülőként
annak érdekében, hogy megfelelően használják gyerekeink a technológia újításait? A pszichológus azt ajánlja: jó, ha már a legelején okoscumik és -telefonok helyett a gyerekek inkább felfedezik a környezetüket, és mondjuk bútort rágnak, csokit esznek vagy kiveszik a virágcserépből a földet.
Az okoscumik felpörgetik az idegműködést, a folyamatokat, amelyeknek egyébként nagyon lassan kellene történniük. A felhúzott feszültségszint látszólag megvéd az agresszív szituációktól, de később sem enged majd enyhülni. Hasonló egy ausztrál egérkísérlet eredményeihez: az egerek, akiket az agresszív videójátékokhoz hasonló vágással, színnel és hanggal rendelkező felvételek nézésére kényszerítettek, lényegesen jobban kezelték az agresszív helyzeteket, viszont az abszolút relaxált helyzetekben a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD) jeleit mutatták – állítja Tari Annamária.
Az érzelmi fejlődés és a kötődés szempontjából fontos az is, hogy a fiatal anyukák ne használjanak okostelefont, miközben a gyerekük a kezükben van. Az anyai megosztott figyelem ugyanis szorongásos problémák kialakulásához vezethet. Ez nem olyan, mintha mondjuk rántást kevergetne, vagy egy magazint venne a kezébe: két offline nem üti ki egymást, de az online térrel más a helyzet, ott érzelmeket él át az anya, a gyerek pedig meg fogja érezni, hogy elment a figyelem róla – árulta el az előadó.
Nagyobb korban is van mire figyelni, az UNICEF felmérése szerint csak minden tizedik gyermek fordul a szülőhöz, ha valami felkavarót lát az interneten. A többiek úgy gondolják, hogy meg tudnak birkózni vele, bagatellizálják, és két emoji között továbbküldik a haveroknak. Így gyakran találkozhatnak számukra ijesztő tartalmakkal. Tehát néha tanácsos rákérdezni és utánanézni, hogy mire használja gyermekünk az okostelefonját.
Az sem árt ha igyekszünk megmutatni, hogy bár az élet nem habostorta, egész jó is tud lenni, ha úgy alakítjuk – tanácsolja Tari.
18 éves kor előtt meg kell mutatni a gyerekeknek az offline világot:
el lehet menni spontán kirándulni, nem muszáj előre Google térkép és társai segítségével tervezni, nem muszáj rögtön megosztani Facebokon vagy Instagarmon. Meg kell tanítani őket megélni a pillanatot. Legideálisabb, ha 12 éves korig nem kapnak a gyerekek saját telefont, sőt ha lehet, két éves korig ne is lássanak készüléket a szülők kezében – javasolja. És igyekezzünk mind a gyerekeket, mind magunkat meggyőzni évente minimum egyszer 2-3 hét digitális szünetről. Ez talán úgy a legegyszerűbb, ha elmegyünk egy olyan helyre, ahol nincs térerő, ott elkerülhetjük a veszekedést vagy a kísértésbe esést, egyértelmű, hogy nincs mobil.
Tanítsuk meg őket várni is. A fiatalok nagyon gyorsan megosztanak mindent, kevés az idő, ami elválasztja a történést a poszttól. Bár ez az idősebb generációra is jellemző lehet, a baby boomer, az x (nagyszülők és szülők – szerk. megj.) és valamelyest az y (1982 utáni született, az első hibrid generáció – szerk. megj.) még rendelkezik a holding (késleltetés, tartogatás, ha történik valami, nem osztjuk meg rögtön másokkal – szerk. megj.) tudományával. Amíg régen a holding 5-6-7 óra is lehetett, ma már csak 5-6-7 másodperc.
Emlékszel még ezekre? Te mikor kaptál utoljára? (Nem, a számlák és a polgármester karácsonyi körlevele nem számít!)
Ez az érzelmi intelligencia alakulására hatással van, bár még nem lehet pontosan megmondani, hogy hogyan. Hiányzik az, hogy a velem történtekkel próbáljak valamit kezdeni – általánosított Tari Annamária. – Nem indulnak be azok az érzelmi mechanizmusok, amelyeknek tudat alatt be kellene. Ezért jönnek létre majd olyan helyzetek, ahol mondjuk egy húsz éves nem fogja tudni felmérni a légkört: szólhat vagy sem, tegezzen vagy magázzon, nem fogja érezni a hatalmi viszonyokat stb.
Ne csak gyerekeink, mi is legyünk észnél
egy olyan világban, ahol minden azt harsogja, hogy legyünk sikeresek. Ahol minden médiafelületről tökéletes emberek és életek néznek velünk szembe. Nyilván nem rak ki senki magáról gusztustalan fotókat, mindenki a Maldív-szigeteken nyaral, mindenkinek ugyanolyan virslicombja van, csoki-barna, a pasija szenzációs, a nője még inkább, a kutyája okos és elsőre megcsinál mindent, még a macskája is cuki, egyszerűen szuperklassz élete van. Miközben az ember ül otthon, és lejjebb megy alatta tíz centivel a szék az önértékelési mínusz miatt. Körülbelül egy felnőttnél ez 10-15 perc, ha jó állapotban van. Ha nincs,vagy még fejlődésben van, és a személyisége még formálódik, még nem acélos az önbizalma, az önbecsülése, az én-határai, akkor természetes, hogy elkezdi magát rosszul érezni.
Ne menjünk bele a versenyekbe, ne akarjuk összehasonlítani az életünket a szomszéddal. Saját boldogságunkat ne a lájkok száma vagy más narancsbőre hozza meg. Hiszen ez így működik: kell valami a mérleg másik serpenyőjébe is, a tökéletes mellé kell valami tökéletlen – fejtette ki a pszichológus, miközben a közönség sorai közül halk, beismerő nevetések hangzottak.
Sikereinket saját magunkhoz kell mérnünk. Értelmetlen egy milliárdoshoz hasonlítani magunkat, majd szomorkodni, mert nincs saját szigetünk, vitorlás hajónk vagy menő kocsink. Mindez csak arra jó, hogy nullának érezzük magunkat. A kudarc egy teljesen normális folyamat. Folyamat, és nem pedig a vég. Hibázni és javítani ér. Próbálkozni kell, nem pedig kudarckerülővé válni egy látszólag sikeres világban.
De miért jó nekünk a folytonos posztolás? Miért érzünk kényszert arra, hogy megosszuk másokkal intim pillanatainkat?
Exhibicionisták és voajőrök
lennénk mindannyian? Akik szeretik mutogatni magukat, és másra sem vágynak, mint mások életében kurkászni?
Tari az egyik negyven körüli férfi ismerősét hozta fel példának, aki náthás lett, és kiposztolta. Állítólag nők serege gyűlt a kommentszekcióba, pihenést, teát, gyógyíreket ajánlgatva. Jogos a kérdés: miért? Tulajdonképpen kölcsönös pozitív érzéseket adtak át egymásnak – magyarázta –, a férfinak nincs állandóan asszony a lakásában, de itt rögtön kapott harminc olyan nőt, aki ott dalra fakad, ahol ő egyet szusszan. A nők pedig segíthettek egy pasin, közben tagjai lehettek egy jó fej asszonykoszorúnak.
Ez lenne a mai romantika?
Vagy az, hogy már az első, második randin csókra és szexuális aktusra kerül sor? (Ez sem baj, ha nem szerelmet keresünk, hanem például a negyvenes éveinkben járunk és egyéjszakás kaland után kutatunk – állítja Tari Annamria.) Ma sokan arra várnak, hogy friss párkapcsolatuk villámgyorsan biztos lábakra lépjen.
Régen a zord kommunikációs időkben az időtávolságok lehetőséget adtak arra, hogy az érzelmek kifejlődjenek. Ma ez már nem jellemző, és könnyen kialakulhatnak miatta félreértések.
Előfordulhat, hogy az ötödik randi után megkérdezi a lány, hogy akkor mi a helyzet közöttük, a fiú pedig reggelre otthagyja, és megszüntet minden közösségi média kapcsolatot a lánnyal – példálózott az egyik páciense történetével. – Aztán mégis ő lesz a legelső, aki lájkolja a képeit Instagramon.
Ez tipikusan egy olyan érzelmi helyzet, amit az internet tud létrehozni: ha elment valaki, akkor menjen el. Kicsit olyan a szituáció, mintha valaki elhagyna valakit, de minden nap ott ülne az ajtajában, nem tenne semmit, csak nézné, ezzel vegyes érzelmeket keltve az elhagyottban.
Amit látunk, arra azért nincs normális magyarázat, mert egy csomó viselkedést vagy működést a technológia hoz létre. Egyébként ez a fiú lehet nem lenne egy tetűláda, de ha már lehet, akkor miért ne – folytatta.
„Már azelőtt szerettelek, mielőtt az Instagramod csinos lett” – szívszorító.
Az internetes felületek megengedik, hogy más személyiségeket hozzunk létre akár szándékosan, akár tudat alatt. Valóság, de mégsem az. Emiatt a szabályok, normák is módosulnak, például az önkontroll is sokkal könnyebben bomlik. Rövid idő alatt rengeteg információt megosztunk magunkról chatelés közben. Így az offline találkozásokra alig marad valami – panaszolta. Sőt, nem is szükséges beszélnünk emberekkel.
Abszurd, de olyan emberek jöhetnek velünk szembe az utcán, akikről tudunk egy kötetnyi dolgot – mi a kedvenc színe, kik a barátai, hol nyaralt az elmúlt hónapban, mit evett tegnap –, de mégsem vagyunk még köszönőviszonyban sem. Ismeretlen, de mégis ismerjük. „Könnyebb kibújni a valóságból és online folytatni a kapcsolódást” – fogalmazta meg az előadó. De miért van ez? Miért érezzük ott nagyobb biztonságban magunkat? Könnyebb, ha nem kell a másik szemébe nézni közben? Könnyebb, ha nem látja, hogy elpirulunk? – És igen, vannak még kérdések, amikre nem fog a Google-kereső két másodperc alatt válaszokat kidobni.
