Megépült a hulladékkezelő állomás Korondon. A megyei tanács és a polgármester büszkélkedik vele, a tőszomszédok inkább elfordítják tekintetüket róla.
Utoljára bő egy éve, 2018. október végén jártunk Korondon, hogy megnézzük, mi történik a Sórét utcában, ahová – az ott lakók akaratával szemben – elkezdték felépíteni Hargita megye egyik hulladékátrakó és -tömörítő állomását.
A telepen egész télen dolgozhattak, mert tavaszra már formát öntött, de egészen 2019 decemberéig nem lehetett hallani felőle semmit. A megyei tanács és a korondi polgármesteri hivatal sajtótájékoztatót hívott össze december 9-ére, a közleményben csupán annyi állt: az elvégzett munkálatokat akarják ismertetni.
Hétfőn reggel pontban 9 órakor fordulunk be a Rompetrolnál, a Sórét utca sarkán néhány sajtós kolléga társaságában Barti Tihamér, a megyei tanács alelnöke várakozik. Betérünk az utcába, gyanútlanul mennénk is tovább, az állomáshoz, de azért feltűnik, hogy nem követ senki. Megállunk hát, kérdésünkre kiderül: nem is akarják a telepet megmutatni, csak az utcát, amit leaszfaltoztak. Tényleg? Tényleg.
Katona Mihály polgármester, Barti Tihamér megyei tanács alelnök, Ravasz Ferenc alpolgármester
Mindezt – az időközben megérkezett – Katona Mihály polgármester “kitartó unszolására”, és a megyei tanács ügyes spórolásából tudták megvalósítani, pedig az eredeti tervben csak köves út szerepelt. A friss aszfaltnál kevés szebb dolog akad a világon, különösen Székelyföldön, csak kár, hogy szeméttelephez vezet, és szemetesautók fognak átjárni rajta, egy lakott övezeten.
Az nem derül ki egyértelműen, hogy az aszfaltburkolatot kifejezetten teherforgalomra szabták-e, vagy ugyanúgy terítették, mint bármilyen más utcában, de a polgármester szentül ígérte, hogy figyelni fogják a teherbírását és azt, hogy a házak meg ne repedjenek tőle. Mivel régebb kőbánya működött a faluban, a struktúrát jónak tartja, és úgy látta, az alapozás jó időben volt elvégezve. Ha gond volna vele, majd kijavíttatják a megyei tanáccsal, amelynek 49 évre adták át az utca gondozását.
De két nagykocsi hogy fog elférni egymás mellett,
anélkül, hogy valakit vagy valamit megtaposna, meghúzna az út szélén, az sem teljesen világos. Lehet, hogy maga a polgármester veszi át a kereszteződés irányítását? Megy ez neki.
A jelenlévők a hátramaradt lépéseket is vázolták: a négyszáz méter aszfaltot egy híd követi, amit meg fognak erősíteni, a maradék kétszáz métert pedig kövezni fogják a Sórét utcában. Nem látják az összefüggést az életszínvonal csökkenésével, de a zajjal, a bűzzel meg a kellemetlen látvánnyal valamiért mégis számolnak: ötven méteres hosszban hangszigetelő kerítést állítanak a telep utca felőli oldalán, és a beömlőhöz egy olyan kaput terveznek, ami a szemeteskocsi távozásakor mindig bezáródna. Később kiderül, hogy ezt sem önként, hanem a tőszomszédok kérésére teszik.
A fejlesztéseket az elkövetkező évben remélik kivitelezni, de arról, hogy mikor indulhat be a hulladékkezelés, nem akarnak spekulálni, mert a közbeszerzési eljárás elindítása előtt mind a 66, a megyei társuláshoz (ADI) csatlakozott önkormányzatnak be kell még küldenie a frissített paramétereket, köztük a szemét becsült mennyiségét, hogy minél pontosabb árakkal tudjanak számolni. Legjobb esetben 66 hónap – viccelődik a polgármester.
Megy a vállveregetés a párttársak között, biztosítják egymást az együttműködésről, ahogy illik, de azért Katona időnként megjátssza a keményet és odaszól egyet, hogy márpedig ő leállítja az egészet, ha nem fog az rendesen működni. Erre emlékeztetjük, hogy a lemondással is „fenyegetőzött” egyszer, ha a kifogásolt helyen épülne meg a hulladékkezelő, ez mégsem történt meg, pedig egyre közelebb állunk a beindításához. A polgármester kérdéssel hárít:
„Ha én lemondtam volna, a probléma megoldódott volna?
Azért maradtam, hogy ne az legyen, hogy megfutamodtam a felelősség elől, addig maradok, amíg az emberek hagyják, s amikor nem, akkor végzi más a dolgot. Azért maradtunk, hogy azokat az paramétereket, amiket ígért a kivitelező, tartassuk be”. Ha nem tartják be, akkor nem adják ki a helyi működési engedélyt, ígéri.
Picit megkésve, de Katona most már azt hangoztatja, hogy a korondi emberek igényeit is figyelembe kell venni, ezért elvárja a megyei tanácstól, a munkálatokat úgy végezze el, hogy az itt lakó emberek életét ne nehezítse meg, különben keresztbe fog tenni nekik. „Vagy úgy csinálja, hogy jó lesz, vagy nem fogja csinálni” – jegyzi meg kategorikusan.
A polgármester – állítása szerint – első alkalommal van itt a pereskedés óta, tartva magát korábbi ígéretéhez: addig ő nem jön ki, amíg a munkálat nem lesz megcsinálva. Úgy érzi, azóta lenyugodtak a kedélyek, nincsen probléma a lakosság részéről, pusztán választási kampányból félrevezették az embereket az ellenlábasai (szerk. megj.: pedig jóval a helyi választások után, 2016 decemberében kezdődött a cirkusz).
Szerinte az tévesztette meg az embereket, hogy szemétlerakó lesz, pedig átrakó-tömörítő állomásról van szó. Emlékeztet, hogy hasonló cirkuszon átmentek a derítőállomással, s lám, most a falu büszkesége. Abban bízik, hogy itt sem lesz probléma, tényleg szükség van erre a rendszerre, hangsúlyozza. Régebb nyílt szemétlerakó volt az utcában, attól tarthattak, hogy olyan lesz, de ez más, ez egy zárt rendszer. Mindenki úgy képzelte el, hogy leöntik a szemetet, s úgy válogatják, de ilyenről szó sincs – bizonygatja.
Igaz, hogy Romániában nem nézett körül, de Katona állítólag több ilyen állomást látott működni Magyarországon, Ausztriában, Felvidéken és szerinte attól függ, hogy milyen a működtető hozzáállása. Jó, de máshol is lakóövezetben van? Igen, olyan is van – vágja rá a választ (sz. m.: nem kell messze menni, Székelykeresztúron a kevésbé büdös szelektív udvar is jóval a város területén kívül esik).
Azt már nem meri határozottan kijelenteni,
hogy nem fog bűzzel, zajjal járni, de meggyőződése, hogy ahol járt, zaj nincsen, nem olyan mint egy gáter, és nem reggeltől estig fog működni. Annak a (ledobó) garatnak lehet szaga, teszi hozzá az alpolgármester, de ha rendesen pucolják, akkor nem. “Ha odahaza nem takarítja minden héten a disznópajtát, akkor meg lehet nézni, hogy néz ki. Ha takarítva van, az ember bármilyen ruhában mehet oda, jól érzi magát” – csatlakozik hozzá a polgármester.
Ha nem is mutatják meg, mi azért megnézzük, mivel is állunk szemben. Ez a látvány fogad, amint átlépünk a hídon, s bónuszként megcsap a siló szaga. Önkéntelenül is eszünkbe jut, hogy talán az itt lakók edzett orrában bízva választották ki annak idején a szeméttelep helyszínét. Ezt mintha a polgármester érvelése is alátámasztaná, amikor arra kérdünk rá, hogy szerinte nem befolyásolja az emberek életszínvonalát ez a beruházás. – Hát mivel volt jobb, amikor a kerámiagyár működött, vagy pár száz méterrel odébb szemétlerakó volt? Semmivel. – válaszolja meg saját kérdését. Végülis, hozzá vannak szokva, értjük a logikát. Avagy régebb is szar volt, most csak visszaáll a rend.
Nem csoda, hogy nem akartak ide hozni minket, ezzel mi se büszkélkednénk. A józan észnek ellentmondva, véletlenül sem a telek túlsó felébe, hanem a lakóházak tőszomszédságába került a rámpa, amin feltolatnak majd egyenként a szemeteskocsik, hogy kiürítsék „bendőjüket”. El lehet képzelni, milyen kellemes látvány és élmény lehet, ha naponta 5-6 szállítmány érkezik a kapunk elé – legalábbis ennyit becsült a polgármester, amikor rákérdeztünk, mire számíthatnak az utca lakói.
S így néz ki, ha az udvarról nézzük. Amit korábbi látogatásainkkor csak elképzelni tudtunk, az most valósággá vált. Egyből beugrik a látványtól, jobban mondva, a kilátás teljes hiányától, és értelmet nyer az a gondolat, amit az egyik lakó fejezett ki egy éve: költözzön az ide, aki szeretne egy ilyet a szomszédjában. Voltunk annyira pimaszok, hogy meg is kérdeztük a polgármestert: ha már annyira élhetőnek tartja ezt a környéket,
lakna ő maga itt?
Válaszából nem tűnik úgy, hogy valaha kinézett volna ennek a háznak az udvaráról: “Miért ne laknék? Mikor törvénytelenül megépítette, akkor kérdezte-e, hogy neki szabad-e? A házak úgy jöttek, mint a csiperkegomba, pedig állatvásárokat tartottak régebb, évente többször is. Ez amikor elindul, s az Isten megsegít, lehet ők lesznek az elsők, akik munkahelyet fognak kérni” – tereli a szót.
Felvetésünkre Katona Mihály tagadja, hogy büntetést kapott volna, akinek nem volt építkezési engedélye, sőt, azt állítja, hogy megpróbáltak segíteni rajtuk, hogy törvényes legyen a házuk. “Nem leszek se gazdagabb, se kövérebb attól, hogy megbüntetünk valakit. Kivártuk a hároméves határidőt, hogy ne lehessen már büntetni, s kértük az intrare in legalitate-t”. Van rá mód, mondja, hogy engedélyt adjanak a meglévő lakóházakra, ha mindent rendben találnak, de új lakóházra nem is kértek, és nem is adnak már engedélyt, mert ipari zónának számít. Mindig is az volt, állítja a polgármester.
Ha elölről kellene kezdeni, akkor biztos más történet volna – jegyzi meg sejtelmesen. Nem akar haragba lenni senkivel, most sem haragszik, rá lehet haragudni, de szerinte Séra Zoltán (sz.m.: aki peres úton ellenállt a telep megépítésének) visszaélt a jóindulatával. Megérti, hogy az embernek az a legfájóbb pontja, hogy ha valamit össze tudott kaparni, s abból el kell menjen, de szerinte nem ezért ment el, hanem a családi problémák miatt. „Nem tudta kitenni a feleségét a házból s elment. Séra elvált, a feleségére maradt a ház, azontúl engem nem érdekel, a megyei tanáccsal pereskedett. Aki támad, az simogatásra ne számítson”.
Hogy mit gondol Séra, az a távozása előtt felvett videóinterjúból kiderül:
Érdekes dolgokat állít még a polgármester az építkezést megelőző konfliktusokról: hogy Séra azóta hazatért, tehát nincs is semmi probléma; a pereskedések rég lejártak; s hogy valójában ipari zóna, nincs is mit keressenek ott a lakóházak, örvendjenek, hogy nem kell lebontsák házaikat. Az elmondottak alapján, mintha azt is üzennék, hogy: új aszfalt, új híd, munkahelyek, a megyének jó, Korondnak jó, máshol is működik, tessék örvendeni, ha már így alakult. Hogy lakóövezetben van? Mellékes. Majd megszokják ezt is, ennél rosszabbhoz voltak már szokva.
De mit szólnak ehhez az érintettek?
A közvetlen szomszédok álláspontja gyakorlatilag változatlan, mióta legutóbb találkoztunk velük: már akkor áthatotta a tehetetlenség érzése, talán csak fokozódott, s a kétségbeesést mintha a belenyugvás váltotta volna fel, amióta testet öltött, amitől tartottak. Nem igazán akarnak nyilatkozni, mert elegük van a konfliktusból: „Falustársak vagyunk, nem lehetünk mindig ellenségek” – vallja az egyik tulajdonos, a másik a munkahelyét félti. Semmi konkrétat nem tudnak, hogyan fog működni, ha egyszer elindul, de nem mindenki hisz a polgármesternek.
„Kell egy ilyen létesítmény, de nem ide, a házak közé” – hangzott el az egyik beszélgetésen. – A két-háromszáz méter távolságot, ha betartották volna, senki egy szót se szólt volna, de úgyis azt csinálnak, amit akarnak – tette hozzá egy másik lakó. Nem is az bosszantja leginkább őket, hogy elvették a kilátásukat, vagy hogy később kel fel a nap a nyolcméteres torony miatt.
Szerintük innen el kell költözni, ha a szagot nem tudják lezárni, a fertőzésveszélyt. „Mégis csak szemétről van szó, idevonzza a patkányokat, madarakat. Ruhát szellőztetni, gyermekeket kiengedni nem lehet. Dolgozni lehet, de élni nem” – véli az első megkérdezett.
Mások is nehezen tudják elképzelni, elhinni, hogy nem fog ez bűzzel, szennyezéssel járni. Pedig mindannyian szeretnének itthon maradni, itthon boldogulni, a három közül két udvaron nem csak laknak, hanem műhelyük is van. A forgalom s a zaj még hagyján, de féltik az egészségüket, a gyerekeiket. Az egyik családhoz nemrég tért haza külföldről a lányuk, aki gyereket vár, és itthon képzeli el a jövőjét, a másiknál pedig új műhelyt építettek.
De ha nem lehet megélni mellette,
mind készen állnak odébb állni, csak hova, azt maguk sem tudják. Az egyik háznál bíznak abban, hogy el tudják adni, szerintük nem hogy csökkent, hanem egyenesen nőtt az ingatlan értéke, amiatt, hogy ipari zónává nyilvánították. Viszont ők úgy tudják, hogy csak néhány éve minősítették át, mióta kitört a botrány a szemétátrakó miatt, nem volt ez mindig így, ahogyan a polgármester állítja.
A szomszédok egyöntetűen cáfolták azt is, hogy Séra Zoltán visszatért volna önként vállalt magyarországi száműzetéséről, és életvitelszerűen tartózkodna Korondon. A nyáron volt itthon, alkalmi munkát végzett, gólyalábakat hegesztett, kerti díszeket, mondták. Az sem bizonyult igaznak, hogy lejárt volna minden pere.
Íme, a bizonyíték, hogy a legközelebbi tárgyalásra éppen a sajtótájékoztatót követő napon, december 10-én várták. Értesülésünk szerint személyesen ő már nem jelenik meg ezeken, de az ügyvédje igen. A két gyerekkel itthon maradt asszonynak pedig – a telep beindítása mellett – egy gonddal több, amitől félhet.
A harmadik családnál még bíznak abban, amit a polgármester mond s hogy lesz kerítés meg zöldesítés. A megfélemlítés alábbhagyott, kárpótlásról szó sem volt, csak annyit kértek, hogy tudjanak megmaradni mellette. „A kilátás nem zavar, legfeljebb nem nézünk arra, hogyha nem lesz szagja, vagy mérgező, veszélyes. A zajt megszokjuk, lesz valami. Az ellen nem tiltakozunk, amiről nem tudjuk, hogy mi az, hogy mitől kell féljünk. Kivárjuk a végét, hogy mi lesz” – mondják reménykedve.
