Panasz

Románia, és helytartója, Ion Proca prefektus úr figyelmébe

Alulírott Egyed Zoltán, HR 308155 a lejárt, de még érvényes buletinem száma, panaszt nyújtok be: két nap eltolódással kétszer aláztak meg a törvényt nem ismerő román hatóságok. Az országban káosz van minden területen.

Lejárt a személyazonossági igazolványom június 13-án. Vészhelyzet alatt. Terveztem meghosszabbítani, de nem siettem. Nyugodt voltam, az 55/15.05.2020-as törvény nagyon tisztán kimondja, hogy a vészhelyzet alatt meghosszabbodik minden irat érvényességi határideje, sőt, még 90 nappal a vészhelyzet után is.

15-én elmentem meghosszabbítani a hajtási jogosítványomat. Mert habár annak az érvényessége is meghosszabbodik, nem akartam mindent-mindent utolsó pillanatra hagyni. Miután eljártam mindent, és átutaztam a hegyen a megyeszékhelyre, a jogsicserénél a hölgy határozottan kijelentette, hogy le van járva a személyazonosságim, és elküldött haza, hogy cseréljem előbb azt le, majd menjek vissza. Mikor a törvényre hivatkoztam, azt mondta, hogy lett volna elég időm lecserélni. Mintha a saját véleménye felülírná a törvényt. Azt is hozzátette, felhányóan, mintha szégyellnem kellett volna magam hanyagságom miatt, hogy a vészhelyzet utolsó napja van. Igen, válaszoltam erre, utolsó nap, de még mindig vészhelyzet. És még utána is van 90 napom.

Eszem ágában sem volt hazajönni onnan behúzott farokkal. Feltettem neki két határozott kérdést: akkor azt állítja, hogy nem érvényes a személyim? Van, vagy nincs olyan törvény, ami meghosszabbítja az iratok érvényességét? Ekkor a hölgy megváltozott hirtelen, kért, hogy ne idegeskedjem, üljek le a fotóhoz, és ment tovább a folyamat, mintha mi sem történt volna. Egy kis duzzogást kivéve, mert ott még morgolódott valakinek, hogy lett volna időm kicserélni a személyimet. A tanulság: ha a törvény tisztelete nem is, de a hangom felemelése határozottan meghosszabbította az irataimat. A történetet bővebben megírtam a Szívatnak a jogosítványcserénél című cikkemben. Azóta a jogsim is megérkezett.

Két napra rá elmentünk útlevelet csináltatni

a gyerekeknek. Egy nagyon kedves hölgy vette el a papírokat az ajtóban. Minden szép és jó volt, egészen addig, míg az útlevelet készítő férfi észre nem vette, hogy le van járva a személyim. Ami törvényesen nincs lejárva, de szerintük le van. Szólt a főnöknek, aki letolta, hogy lehetett volna figyelmesebb. Szerintem igazságtalanul tolta le, mert nem is ő vette el a papírokat. Ettől a letolástól aztán a pasi tiszta ideg lett, amíg ott voltunk végig ketyegett és finoman minket hibáztatott mindenért.

A főnök próbálta megőrizni a hidegvérét, de ő sem volt nyugodt. Alapvetően segítőkész volt, közölte velem, hogy le van járva a személyim, de ha már elvették a papírokat, akkor megcsinálják az útleveleket. De nem tudják őket elküldeni postán, mert vissza kell mennem személyesen az „eredeti” buletinemmel, hogy szkenneljék azt be, és csak akkor adják ide az útleveleket. Mondom, hogy eredeti buletinem van. Akkor az érvényes buletinemmel, mondja. Érvényes is a buletinem, vágok vissza, törvényesen érvényes. Hivatkozok az érvényesség törvényes meghosszabbítására. Igen, mondja ő, érvényes akkor, ha fel kell mutatnom a forgalomban, de nem érvényes, mikor új iratokat akarok kiállíttatni. Erre én picit paprikásabban vágok vissza: hogy van az, hogy érvényes, de mégsem érvényes, hogy meghosszabbítják az érvényességét, de mégsem érvényes?

Hogy van ez?

Magyarázza meg, kérem. Látszik a főnökön, hogy ő sincs tisztában teljesen a dologgal, egy ilyen érvvel jön, hogy lássuk, menjek el a határhoz, s nézzük meg, hogy kiengednek-e az országból. Hát ezt most nem fogom megpróbálni, de egyébként is mit bizonyítana? Vitázunk még egy adagot, semmi haszonnal. Egy adott pillanatban azt mondja, mondjam el, én hogyan szeretném, s úgy csináljuk. Hát egyszerű, hogy hogyan szeretném, teljesen egyértelmű: fogadják el érvényesek a személyimet, s küldjék el postán az útleveleket, hogy ne kelljen hiába átmásznom még egyszer a hegyen, elpancsolva egy napot.

A főnök elvonul dokumentálódni, mi pedig próbálunk eleget tenni a letolt, morcos alkalmazott kéréseinek. Gyerekeket be a fotóhoz, széket kivenni, betenni, aláírni tudomisén hány helyen, beikszelni minden oldalon. Próbáljuk felébreszteni az egyhónapos fiunkat, aki pont most nem akar felébredni, s csukott szemmel nem lehet róla fotót készíteni. Paskoljuk vízzel, rázzuk, pofozgatjuk, mindent megteszünk, ami tőlünk telik, de annyira mélyen alszik, mint még soha, csak a szerencsén múlik, hogy pár másodpercre felébredjen. Akkor gyorsan fotózkodni, de úgy tartsd azt a gyereket, hogy a kezed se látsszon a hóna alatt, ő se rakja a kezét az arca elé, de egyenesen tartsa a fejét, de az álla is fent legyen, a füle is látsszon, s a szeme is a kamerába nézzen, meg minden, miközben a letolt fotós bácsi robban szét az idegtől. Vicc. Kínlódunk az egyhónapos gyermekkel, aki lógó pozícióban behúzza és oldalra fordítja a fejét, az oldalsó falat nézi, pánikkal a szemében, vagy éppen a kezét emeli az arca elé, és nem akarja felfogni, hogy az államhatalom elvárja tőle, hogy engedelmeskedjen, és viselkedjen.

Nem elég nekünk a gyerekekkel való baj, s a minden, közben a bácsi többször elmondja nekünk morogva, hogy ha ő vette volna be a papírjainkat, akkor biztos, hogy nem fogadta volna el a lejárt buletinemet. Jó, megértettem. Először is megértettem, többedszer is. Félek, hogy ha vele is elkezdem a vitát, hogy törvényesen nincs lejárva a buletinem, akkor nem lesz jó vége, mert el fogom veszteni a türelmem. Ezért inkább szótlanul hallgatom a morgolódásait és nyelek, mert ha feldühödök, akkor a szemébe mondom, hogy bután viselkedik, és inkább hallgasson, mintsem azzal dicsekedjen, hogy törvénytelenséget csinált volna, ha tehette volna.

Olyan „n-ai cu cine” érzésem van.

A rendőrök nem szeretik a „n-ai cu cine” reklámot, ha jól emlékszem, be is akarták tiltatni. Ahelyett, hogy elgondolkodnának, miért alakult ki ez a kép róluk, és hogyan tudnák ezt a képet megváltoztatni. Elárulom, nem így tudnák a képet megváltoztatni, hogy miközben én a törvényre hivatkozom, ők a hatalmukat fitogtatják, minden logikát mellőzve.

Közben visszajön a főnök, és mondja, hogy az érvényesség meghosszabbítása és a 90 napos határidő csak a szükségállapotra vonatkozott, a vészhelyzetre már nem. Az én buletinem nem a szükségállapot alatt járt le, hanem a vészhelyzet alatt, tehát az most érvénytelen, mert nem hosszabbodott meg az érvényessége. Nincs igaza, a vészhelyzet törvényében is benne van a hosszabbítás, de nem akarok vitába szállni vele, mert felesleges. Én sem tudom kívülről, hogy hányas törvényben van, megkeresni nincs időm, mert a letolt bácsi folyton szólítgat, s munkát ad. Vitatkozni sincs kedvem a főnökkel, mert alapvetően segítőkész, ismét felhívja az udvarhelyi buletinosztályt, hogy nem-e lehetne hamarább megcsináltatni a buletinemet. Nem tudom, mit válaszolnak, de valószínűleg negatív a válasz. Megkérdi, hogy programáltattam-e magam már buletinre. Mondom, hogy még nem, jártam már ott, megnéztem, hogyan kell, de még nem kértem időpontot. Letol, hogy azt legalább kellett volna, megkérdi, hogy miért nem tettem, közben csóválja a fejét, mintha egy rossz gyerek lennék, akinek nem fontosak ezek a nagyon szent dolgok. Majd ismét eltűnik dokumentálódni.

A morci bácsi kiállít egy papírt, amivel vissza kell jönnöm az útlevelekért, az eredeti érvényes buletinemmel. Kétszer is ráírja, hogy az új buletinemmel kell jelentkeznem, amit be kell szkennelni. Aztán befesti zöld neon-markerrel mindkét feliratot, hogy biztosra vegyék majd észre, nehogy csak úgy megszökhessek az útlevelekkel. Közben pedig sértődötten néz ránk, és kérdi, hogy az épület előtt álldogálnak-e emberek, majd felrója, hogy a feje tetejére állítottuk az „online”-t. Mármint az online programálást. Persze, hogy mi vagyunk a hibásak, hogy egy órája itt állunk, s hagyjuk magunkat szívatni, megalázni.

Végig mi voltunk a hibásak,

mert ebben az országban alapjáraton mindig a gyengébb a hibás. Ismerős az az érzés, mikor robbansz fel, mert tudod, hogy igazad van, de tagadják? És közben próbálod visszafogni magad, hogy ne ordibáld le a fejüket, mert ha felhúzod őket, akkor egész nap és egész héten dühösek lesznek és mindenkit megszívatnak.

Szerencsére lejár a papírozás, még mielőtt összevesznénk, megköszönjük, összeszedjük a gyerekeket. Búcsúzáskor szólnak, hogy a főnök még szeretne velem beszélni, várjuk meg az épület előtt. Várunk. Várunk. Egyszer csak, megjelenik fáradt arccal, összetörten. Körülnézett az interneten, azt mondja, ott azt írja, hogy a vészhelyzet alatt is meghosszabbodik az iratok érvényessége. Aztán beszélt a főnökével, aki ennek az fordítottját mondta. Aztán feltelefonáltak Bukarestbe, onnan pedig azt mondták, hogy adják ki az útleveleinket az új buletin nélkül is, s aztán az ők dolguk, hogyan juttatják el az új buletin adatait egyik szervtől a másikig. Mi megkaphatjuk az útleveleket postán, s nem kell visszajönnöm beszkenneltetni az új személyimet. Hurrá, végre helyre állt a logikus rend! Éljen Bukarest! A főnök elkéri a gyönyörű, neonzölddel cifrázott cetlinket, hogy csinál helyette egy másikat. Közben én töltsem ki újra a postán kérős cetliket mind a négy útlevélre, mert a morgós bácsi összetépte azokat, amiket érkezésünkkor kitöltöttünk.

Fáradtan távozunk. Míg a jogsis cirkusz mindössze 5 percet tartott, itt közel egy órán át ment a morgolódás és az idegfeszítő hidegháború. Megköszönök a főnöknek mindent, bocsánatot kérek az okozott kellemetlenségekért, és kisétálunk. Ahogy kiérünk az útra, elgondolkodom: Minek kell nekik a lévendő buletinszámom? Beleírják a jogsimba? Nem. Beleírják a gyerekek útlevelébe? Nem. S akkor minek kell nekik az én lévendő buletinszámom, könyörgöm? Mire jó egyáltalán a buletinszám? Nem elég nekik a személyi számom? Nem úgyis az alapján azonosítanak, ha a buletinszámom minimum tízévente változik? Nem tudják lekérni akármikor a hálózatukon keresztül az új buletinem fotóját, ha akarják? S akkor minek kínoznak ezzel a buletines marhasággal? Élvezik, hogy visszaélhetnek a hatalmukkal és megnyomorítják az életünket? Amire mi visszavágunk, s elrontjuk az egész napukat, hetüket? Jó ez valakinek is?

Tíz kártyát hordunk magunkkal, mikor lazán elég lenne egy, és az is sok lenne. A technika ma ott áll, hogy a mobiltelefonoddal vagy a személyi számod bemondásával, ne adj Isten egy arcfelismerő rendszerrel lazán tudnának azonosítani, s azt is meg tudnák mondani a rendszerből, hogy van-e jogsid, van-e egészségügyi kártyád ráírt pinkóddal, van-e útleveled, akármi. De mi megtöltjük a pénztárcánkat kártyákkal, mindeniket folyton meg kell újítani, el lehet veszíteni, lehet járni értük feleslegesen a hatóságokat.

Kedves prefektus úr!

Ön azt írja a prefektúra oldalán, hogy:

Nagyon örülök, hogy az átláthatóságra törekedik, hogy az állampolgároknak nyújtott szolgáltatások hatékonyságát növelni szeretné. Csodás, hogy Ön is egy sorompónak látja a bürokráciát, ami egy szokásjoggá vált országunkban. Köszönöm, hogy segíteni fog ennek legyőzésében vagy csökkentésében.

Kérem, mint az állam Hargita megyei helytartója, továbbítsa feljebbvalóinak azt a megfigyelésemet, hogy totál káosz van, és azt a kérésemet, hogy egy picit rakjanak rendet.

Meglátásom szerint a probléma fő oka a tájékoztatás hiánya, és az, hogy a tájékoztatás helyett erőfitogtatás van. Nézzük a jogosítvány- és útlevélosztály alkalmazottainak esetét. Ezeken az embereken látszott, hogy informálatlanok, nem ismerik a törvényt vagy az alkalmazásának szabályait. Szerintem nagyon sokat segítene nekik, és minden hasonló területen dolgozónak, ha kapnának fentről egy átiratot, amiben értesítik őket, hogy lett egy ilyen és ilyen törvény, amit így vagy úgy kell alkalmazni, és a végén egy elérhetőséget, ahol lehet érdeklődni egyéb részletek iránt. Egy féloldalas levél bőven elég lenne ahhoz, hogy mindenki tisztábban lássa a helyzetet, és tudja, mit kellene tennie adott esetben, vagy kitől tudna pontos információkat kérni.

Elfogadhatatlannak tartom, hogy iratkiállításban dolgozó emberek ne tudjanak arról, hogy az iratok érvényessége meghosszabbodott, vagy meddig hosszabbodott meg, vagy mi történt. Elfogadhatatlannak tartom, hogy ha én véletlenül nem ismerem az ország törvényeit, de az összes törvényt, mind a 218.659-et, és tévedek valamit, akkor Önök azonnal a szemembe vágják, hogy a törvények nem ismerete nem ment fel, és lazán megbüntetnek. De ha Önök nem ismerik a törvényt, még a saját szakterületükön sem, akkor erővel és hatalomfitogtatással válaszolnak. Ez teljesen ellentmond annak, amit Ön a prefektúra oldalán lévő közleményben megfogalmazott.

Sajnos, ez a jelenség nem csak a közigazgatásban jelentkezik, hanem szinte minden területen.

Az egészségügyben is totál káosz van. Orvosok panaszkodnak, hogy alig kapnak segítséget fentről, hogy semmi sem tiszta. Hogy lett volna két hónapja felkészülni az országnak a koronavírusra, de szinte semmi nem történt az elején. Hogy nincs egy normális országos rendszer, mindenki próbál információkhoz jutni, ahonnan tud. Én, mint páciens is érzem, mennyire pocsék a rendszer.

Ott van az az egészségügyi kártya,

ami egy vicc. Feleslegesebb, mint a buletinszám. Semmi információ nincs rajta, de folyton kell hordoznod magaddal, mert anélkül sehol nem boldogulsz. De azzal sem, mert a rendszer három esetből kétszer meg van halva. Felutazom Vásárhelyre, a súlyosan beteg édesanyám családorvosához, kivenni anyumnak a receptet, és nem tudják kiadni, mert ismét meg van omolva a rendszer. Jöjjek vissza jövő héten. Hány éve vezették be ezt a kártyás rendszert? S még mindig többet van megomolva, mint amennyit működik. Akkor mire jó, azon kívül, hogy valaki jó sokat nyert rajta? Nem lehetne a rendszerben egyszerűen a személyi számmal azonosítani az embereket?

Bevisszük édesanyámat a kórházba, egyszer csak jön felháborodva az asszisztensnő, hogy miért nincs felírva a pinkód az egészségügyi kártyára. Mutatjuk, hogy fel van írva, csak már alig látszik, lekopott. Őszintén, mit ér egy pinkód, ha mindenkinek fel van írva a kártyájára? Szerencsére, most a koronavírus alatt egyszer csak rájöttek, hogy felesleges ez az egész cécó, s kitalálták, hogy már nem szükséges a kártya. Halleluja! De egy rakás más marhaságot nem töröltek el.

Édesanyám a szükségállapot alatt nálunk tartózkodott. Elhoztam Vásárhelyről Udvarhelyre. De a családorvosát nem hoztam el. S akkor ott állunk egy Maros megyei recepttel a kezünkben, amit Hargita megyei gyógyszertár nem tud kiadni. Mert ilyen a rendszer. Zsálé! 2020-ban nem lehet kivenni az egyik megyében kiállított recepteket egy szomszédos megyében. És szükségállapot van, nem utazgathatsz ahogy csak akarsz, mert állnak az úton a fegyveres katonák és megbüntethetnek, de te utazz fel a szomszéd megyébe anyád gyógyszereiért.

Vagy másik eset: van anyumnak egy kártyája, amivel a méregdrága vérhígítóját ki tudja venni kedvezménnyel. Jogosult havonta x darab Eliquis kedvezményes megvásárlására. Anyumnak 5 miligramos Eliquis van felírva, de hiába megyek körbe Udvarhelyen patikáról patikára, csak a harmadikban találok Eliquis-t, és ott is csak 2,5 miligramosat, s azt is alig, mert a válság miatt nincs belőle a piacon, ki van fogyva. Ebből vehetnék kétszer annyit, de anyum kártyáján darabszámra van megadva, tehát ha a kártyán havi x darab szerepel, akkor az 5 és a 2,5 milligrammosból is csak x-et lehet kivenni. Nem a hatóanyag mennyiségét, hanem a darabszámot tüntetik fel a kártyán. Ilyen apróságokkal telisteli van az egészségügyünk, prefektus úr!

Vagy lássuk a tanügyet.

Bevezették az online oktatást, de semmi támpontot nem adtak hozzá országos szinten. Mindenki kínlódott, ahogy tudott, fentről támadtak és fenyegetőztek, a pedagógusok javát fenyegették, hogy ellenőrizni fogják, hogy mennyit dolgozott. Ahelyett, hogy tíz szakember leüljön, és egy hét alatt kidolgozzon egy támpontokat tartalmazó dokumentumot, amit szétküldjenek az országba. Egy olyan valamire gondolok, mint az udvarhelyi Dionet kezdeményezés. Innen letölthető a szakemberek által összeállított dokumentum, mely hasznos tanácsokat, kapaszkodókat ad, úgy technikailag, mint pedagógiailag, segítségével a pedagógus meg tudja találni, melyik platformon szervezze meg az online oktatást, és azt is megtudhatja, hogy melyik korosztálynak napi hány óra online oktatás ajánlott, milyen formában. Érdemes lapozgatni, románul is megvan itt. Egy ehhez hasonlót kellett volna napok alatt összeállítania a minisztériumnak. Kérem, prefektus úr, küldje ezt tovább feljebbvalóinak. Ilyen dokumentumokat kellett volna összeállítaniuk és leküldeniük a pedagógusoknak. Támpontokat kellene adni a nehéz helyzetben, nem számonkéréssel fenyegetőzni.

És nem csak oktatási témában kellett volna ezt megtenniük, hanem minden területen: az egészségügyben, a közigazgatásban, mindenben. Küldhettek volna egy kis kézikönyvet a vállalkozói szférának, támpontokkal, egyet az átlagembereknek, hogy a legfontosabb teendőket megértsék. Informálni kellett volna, és kellene most is. És picit bővebben, mint a „maradj otthon, mossál kezet”, vagy a „rakjál maszkot, tartsd a távolságot”, ami már a fejünk tetején jön ki. De nem informáltak és nem informálnak, helyette inkább a fegyveres katonák jöttek és a fejetlen büntetések, a pedagógusok és orvosok zsarolása, a vállalkozások megfektetése, teljes fejetlenség. Ami információ jön, az is bizonytalan, ha ma este kihirdetik, hogy megnyílhatnak a kocsmák, valószínűleg három órán belül azt is ki fogják hirdetni, hogy mégsem. Vagy ha ma kiadnak egy kijárási igazolás-űrlapot, három napon belül még kiadnak ötöt. Mi ez a határozottság és következetesség?

Kedves román állam! Túl sokat kérek, ha arra kérlek, hogy miután meghoztál egy törvényt, akkor írd le egy fél oldalban, vagy egy oldalban, hogy ezt hogyan is gondoltad, majd küldd el, ha nekünk nem is, de legalább a saját embereidnek? Hogy ne kelljen szegény útleveles főnöknek a neten keresgélnie, hogy érvényesek-e az iratok vagy nem, hanem tudja az orrom alá dugni a minisztériumtól kapott levelet, hogy itt van ni, azt írják, hogy előbb menjek buletincserére.

Vagy menjek az anyukámba, az összes román állampolgárral együtt.