Christian Barthold illusztrációja alapján
Egy éve, 2022. március elsején írtam egy hurráoptimista cikket arról, hogy az orosz medvét, az addig legyőzhetetlennek hitt, félelmetes orosz medvét, bizony kasztrálni fogják az ukránok. Ideje szembenézni azzal, hogy ebből mi lett meg és mi nem lett meg, és hogy mennyit fordult a világ röpke egy esztendő alatt.
Állítás:
„az oroszok nem nyerhetnek városi hadviselésben”.
Ez eléggé bejött, nem is igazán volt városi csata, mert elkerülték. A híres esetek, mint Bahmut és Szoledár, valójában eléggé rommá lőtt helyszínek, és nem úgy folynak a harcok, amint általában értelmezzük a városi harcot.
Nem véletlenül, eleve a szovjet doktrína így kezeli a városokat, ha térdig érnek, akkor jól megy a harc. Nincs is orosz kézen jelentős település, az egyetlen siker, Herszon, újra ukrán kézen van, meglepő módon viszonylag sértetlenül, jelentősebb mészárlás és károk nélkül.
Ennek magyarázata elsősorban az, hogy Szergej Szurovikin, akit októberben neveztek ki a „különleges hadművelet” élére, kivonta az orosz seregeket a városból. Okkal: a délről jövő orosz sereg számára veszteséges volt fenntartani a pozíciót Herszonban, és folyton a Dnyipro (orosz nevén Dnyeper) folyón keresztül ellátni a csapatokat.
A kompetensebb Szurovikinnak pedig kevésbé volt gusztusa felesleges veszteségeket elszenvedni, így inkább védelmi pozíciókra törekedett. És pont ez is okozta „vesztét”: ez év januárjában elvesztette a posztját, és helyettessé fokozták le, mivel, legalábbis a legvalószínűbb forgatókönyv szerint, a győzelmében még mindig biztos Putyin türelmetlenül fogadta a visszavonulást, és jobban tetszett Valerij Vasziljevics Geraszimov ajánlata, aki aktívabb (értsd: támadóbb) vezetést ígért. Ennek pedig csak örülni tudnak az ukránok, hiszen Geraszimov több ízben bizonyította inkompetenciáját. Például jelenleg is teszi, amikor az oroszok olyan támadásokat hajtanak végre, amit sokan az első világháború gépfegyverálások ellen végrehajtott gyalogsági támadásaihoz hasonlítanak. Természetesen nem pontos a hasonlat, de érzékletes szemléltetés arra, hogy az orosz veszteségek jelentősek.
És hogy még rosszabb legyen a helyzet, a tankok személyezete sem túl jól képzett, nem tartják a formációkat, viszont nagyon nagy gyakorisággal hajtanak végig aknákon – mindkét esemény a várható kimenetellel ér véget.
És ezzel be is vezettük a választ a kérdésre, hogy patthelyzet alakult-e ki a fronton. Nos, látszólag igen, hiszen nincsenek nagy mozgások és területi foglalások. De valójában egy háborúban jóval fontosabbak a veszteségek és a regenerálási sebesség: aki gyorsabban regenerálódik, az fog nyerni. Az oroszok ennek az egyenletnek a veszteségi tényezőjében indokolatlanul nagy károkat szenvednek el, önhibából. Ilyen körülmények között felesleges is egyelőre az ukránoknak ellentámadniuk, nem kell zavarni az ellenséget hibázás közben. Minden most elvesztett orosz katona eggyel kevesebb védőt fog jelenteni. Ráadásul támadni mindig sokkal nehezebb, mint védeni, ezért érdemesebb türelmesen várniuk.
Úgyhogy alakul a háború, csak nem négyzetméter a mértékegység. Illetve a területszerzés előnyeit mára a nagy hatótávolságú és nagy pontosságú tüzérség nullázza, hiszen a nagy távok már nem jelentnek annyi védelmet.
„Egyetlen háború sosem úgy megy, ahogy azt eltervezték, főleg nem egy villámháború”
– ez egy általános mondás, de ez az orosz invázió új szintre emelte. Az, hogy még a Donbasz környékét sem sikerül elfoglalni egy évvel később, illetve, hogy viharos gyorsasággal szorították szeptemberben vissza Harkiv környékén az oroszokat, az egész világ számára meglepő. Talán maguknak az ukránoknak is az, de a legmeglepőbb még mindig az oroszoknak lehet.
De ha ekkor elém áll valaki, és azt mondja, hogy egy nap majd Szentpétervár környékén hajtanak végre dróntámadást az ukránok, és az oroszok messze, messze az Ural mögé vonják vissza a nukleáris bombázóikat, hogy megóvják azokat, és mindez nyugati nagy hatótávolságú rakéták nélkül zajlik – minden bizonnyal kétségbe vontam volna a józan eszét, vagy nagy mennyiségű és jó minőségű szarkazmust feltételeztem volna. Ennek ellenére pontosan ez történt.
Majdnem háborítatlanul végeznek manővereket az orosz légtérben az ukrán drónok, és januárban Moszkvában, nem Moszkva körül, hanem Moszkvában, épületek tetején jelentek meg Pancir SZ-300 és SZ-400 légvédelmi rendszerek. (Fotók és a később magyarázatként szolgáló „csak gyakorlatoztunk, ám” itt).
Beszédesen mutatja, hogy mennyire bízik az orosz vezetés a saját sikerében. De beszédes az is, hogy Oroszország rengeteg katonát és légvédelmet vont ki a NATO-tag balti országokkal és a tagjelölt Finnországgal szomszédos területeiről. Ha valóban olyannyira egzisztenciális fenyegetésnek érezné a szövetséget, mint ahogyan erről szokott kommunikálni, akkor semmiképpen nem hagyná védtelenül a közvetlen határait – hiszen egy valós ellenségnek ez a védtelen, legyengült állapot lenne a soha vissza nem térő alkalom lecsapni. Ezzel szemben a cselekvései azt mutatják, hogy Oroszország is úgy gondol a NATO-ra, mint amit a NATO hirdet magáról: egy olyan védelmi szövetség, amelynek nem célja a terjeszkedés, vagy akár a támadás.
„A közeli szövetségesek megtagadják az iránymutatását” –
ez is valóban megtörtént, de újra olyan részletekkel fűszerezve, amit álmomban sem jósoltam volna meg. A napokban ugyanis Antony Blinken amerikai külügyminiszter közép-ázsiai országokban turnézott. Biden kormányából még senki sem járt hivatalos úton azon a környéken, és nem véletlenül: egyfelől az oroszok zokon veszik.
Gyakorlatilag a saját hátsókertjükként gondolnak a térségre, és egész a legutóbbi időkig jelentős befolyásuk is volt politikailag és gazdaságilag is. De másfelől a környék Kínához földrajzilag is közel van, szárazföldön útba is esik Kína és Európa között (habár ma már ez az útvonal gazdaságilag korántsem olyan fontos), és jellemzően Kína tűnt eddig az oroszokkal szemben az egyetlen igazi ellensúlynak.
Természetesen a geopolitikai valóság továbbra is a Kína és Oroszország közti egyensúlyozás marad a térség országai számára, de a részleges Amerikához fordulás segíthet ellensúlyozni ezt a két kellemetlen befolyást is. Ugyan Kína jellemzően nem szól bele a belpolitikába (és főleg nem kötekedik olyan bosszantó apróságokért, mint mondjuk az emberkínzás), de azért egy elég kemény tárgyalópartner, aki iránt nincs sok barátság. Érdekek vannak minden fél számára.
„A NATO egységesebb, mint sok éve”
– minden tavalyi aggodalom ellenére ez is áll még. Az oroszok ebben is aktívan közreműködtek, szinte minden alkalommal, amikor néhány ország már lassította volna a tempót Ukrajna támogatásában, az oroszok előzékenyen végrehajtottak egy-egy olyan felháborító és embertelen atrocitást, hogy szinte nem is hagytak választási lehetőséget a többi országnak.
Így hát a NATO és a tágabban értelmezett Nyugat is szilárdan áll Ukrajna mellett, és ma már tankokat is adományoz a honvédőknek. Ugyan Finnország és Svédország csatlakozását még azóta is akadályozza Törökország és Magyarország, de ez lényegében nem jelent akadályt a közös védelemben. Ráadásul a tény, hogy Ukrajna egyre több és több nyugati fegyverrrel harcol, miközben a szovjet állománya fogy, csak egyre közelebb hozza az országot a NATO-kompatibilitáshoz. Finnország és Svédország is hasonló pozícióban van, ugyan eddig nem voltak hivatalosan tagok, de a szoros együttműködés, egyeztetés és közös gyakorlatozások nyomán mindkét ország könnyen és gyorsan be fog tudni tagozódni a szövetségi rendszerbe. Talán a finneknek még kihívás lesz leszokni arról a mentalitásról, hogy egyedül kell megállják a helyüket az oroszok ellenében és helyette szövetségesekkel kell együtt dolgozni; de ezt igazán meg lehet érteni, az ő történelmi tapasztalatuk az, hogy az ő szabadságharcukat az orosz megszállókkal szemben nem támogatta eléggé a világ. Ugyan szabadok maradtak, önerőből, de az ország elég nagy részét elcsatolták tőlük.
“…minden európai ország belátja, hogy fontos a védelembe fektetni pénzt, még a németek is” –
nos, jó német szokás szerint nem igazán sikerült végrehajtani egyelőre a fordulatot a hadsereg fejlesztésében. De ez nem is nagyon számít, hiszen ehelyett megint olyasmi történt, amit biztosan nem láttam előre. Mondhatni, teljesült Orbán Viktor álma, és Európa keleti frontja jelentősen nagyobb befolyást szerzett hirtelen a világban. Egyetlen szépséghiba itt, hogy Magyarország, saját döntései következtében, teljes mértékben kimarad ebből a fordulatból. Ráadásul olyan szinten távolította el az addigi barátait magától, hogy a V4-ek válságáról beszélnek a csehek, és az ideológiailag rokon lengyel kormány is nagyon messze került a magyartól egy olyan témában, ami számára nem pusztán fontos, hanem létkérdés.
Itt érdemes röviden kitérni arra, hogy a térség országai nem pusztán absztrakt adományt látnak az ukránok támogatásában. Minden, ukrán földön kilőtt orosz tank eggyel kevesebb olyan tank, ami veszélyeztetheti a finneket, baltiakat, lengyeleket. De akár a grúzokat, kazahokat, vagy úgy bárkit, aki szomszédos az oroszokkal. Vagy akár nem szomszédos, mint Moldova. És ideje lenne belátni azt is, hogy minden lelőtt Wagner zsoldos eggyel kevesebb Afrikában kegyetlenkedő és raboló zsoldos, illetve minden lekötött hacker eggyel kevesebb bankokat támadó hacker, minden háborúra költött rubel pedig eggyel kevesebb olyan rubel, ami más országok politikáját téríti el illetéktelenül. Az orosz állam gyengülése a világot stabilabb hellyé teszi.
„ahelyett, hogy Putyin beírta volna magát a történelembe, Ukrajnát és Zelenszkijt emeli mitikus szintekre.”
– Zelenszkij ekkor, 2022. március elsején még jelentős életveszélyben volt, nem is kevés ideig. Később jelentek meg részletek arról, hogy az oroszok milyen közel is jutottak Kijivhez, mennyivel szorosabb volt egy-egy csata, milyen sok múlott az önkéntes védőkön, és hogy a Zelenszkijre vadászó orosz egységek is milyen számban voltak Kijivben: több, mint 12 megkísérelt merénylet, és 400 körüli harcos lehetett ott. Minden bizonnyal később, vagy akár majd csak a háború után, derülnek ki az igazán izgalmas részletek.
A közelgő ellentámadás
A háború nem ért lefagyott helyzetbe, érik az ukrán ellentámadás. A fegyverszállítmányok, a megélénkült toborzás, a védés közben is tartalékolt erők mind erre mutatnak. A pontos idő, hely és mód nem lesz nyilvánvaló a támadásig, hiszen nem érdeke az ukrán vezérkarnak felkészíteni az ellenséget – de annál inkább érdeke félrevezetni, amint az történt szeptemberben a Harkiv körüli gyors visszafoglalásokkor, ami előtt az oroszok figyelmét Herszonra összpontosították.
A támadás nehezebb műfaj a védelemnél, főleg, ha több fegyvernemet kell összehangolni, így biztosan nem lesz könnyű dolguk a honvédőknek. Ugyanakkor óhatatlanul is felmerül a kérdés, hogy ha katasztrofális hibákat vétettek az oroszok támadáskor, akkor a főleg gyengén képzettekből álló védelem miért lenne minőségi; illetve az eddigi ukrán leleményesség sem tűnik el, ők is jól tudják, hogy a kihívás nagy, és ennek megfelelően fognak készülni.
Az orosz birodalmi álmok
Egy év telt el, de most már biztosan kijelenthetjük: az orosz birodalmi álmoknak realisztikusan vége. Legfennebb Fehéroroszországot fogják tudni valaha is magukhoz csatolni – habár erre sem vennék mérget, Aljakszandr Lukasenka fehérorosz elnök meglepően jól manőverezik, annak ellenére, hogy teljesen az oroszokra van utalva. Minden más ország, amelyben addig befolyásuk volt, most sokkal inkább veszélyként tekint Oroszországra. Látták, hogyan bánik azokkal, akiket fel akar szabadítani, hogyan néznek ki az eddig javarészt oroszul beszélő keleti és déli ukrajnai városok. Ki vágyik arra, hogy szétbombázzák az otthonát? Sőt mi több, az eddig szinte kockázatként kezelt orosz kisebbségek, főleg fejlettebb helyeken, mint például Észtország, átfordultak az eddigi Putyin párti álláspontjukból. Nem pusztán azért, mert a propagandamédia egy részét kormányzatilag betiltották, hanem azért is, mert valóban tagadhatatlanul nyilvánvalóvá vált számukra, hogy mint jelent a “russzkij mir” a gyakorlatban – azaz az orosz világ, amit az oroszok nagyon szívesen újraegyesítenének egy zászló és egy ember alá – pusztítást, éhezést, nyomort.
De még ha nem sikerült volna egy éven át ellenszenvet táplálni maguk ellen, az orosz birodalmi álmokat az is szétzúzza, ahogyan az orosz haderőt és zsoldosokat feleslegesen, jelentéktelen célokért áldozzák fel. Például, ha holnap teljesen feladják az ukránok Bahmutot, azzal lényegében semmit sem nyernének az oroszok. Az ukrán védelmi vonalak Bahmut mögött is jelentősek és erősek. Az ukránoknak viszont érdemes tartaniuk a várost, mivel az oroszok bármi áron akarják megszerezni Bahmutot, ezért kiváló terep jelentős károkat okozni a támadónak.
S ha holnap vége is lenne a háborúnak, valami csoda folytán, az orosz haderő elvesztegette elit alakulatainak nagy részét, a jelentős szovjet katonai örökség anyagi részét, illetve az ország gazdasági potenciálját is, évtizedekre. Demográfiai mutatói eddig sem voltak jók, öregedő ország lévén nem volt korlátlan emberanyaguk, de a sorozás elől legalább 700 ezer ember menekült külföldre, és a háborús halálesetek elérhetik már most a százezret. Ilyen háttérrel lehetetlen lesz visszaépíteni az eddigi potenciált, és ennek minden ország tudatában van.
Putyin sorsa
Továbbra is nehéz megjósolni bármit is az orosz belpolitika fejlődéséről. Szinte definíció szerinti az, hogy bármilyen változás is jöjjön, váratlan lesz, hiszen, ha mi előre látnánk, akkor Putyin és csapata is, és ők nem várnák karba tett kézzel a saját pusztulásukat.
Népszerű gondolat volt, legújabban a pandémia idején, hogy a diktatúrák hatékonyan és gyorsan tudnak dönteni, hiszen nincsen politizálgatás, csak döntéshozás. Nos, a háború erre is fényt vet: a katasztrofális orosz hadi döntések egy része pont a politizálásból fakad. Putyin, mint sok más autokrata, egyszerre több frakciót versenyeztet a hatalma alatt, hogy egyik se tudjon az ő rovására megerősödni. De ez azt is jelenti, hogy az erőforrások egy részét a frakciók közötti versenyre kell elvesztegetni, vagy akár a túl erőssé váló frakciónak kell kárt okozni, bármi áron. Például nemrég a Wagner csoport panaszkodott arra, hogy nem kap elég lőszert, ezért jelentősek a veszteségeik. Ez ugyan mostanra átmenetileg megoldódott, de előbb-utóbb megint lesznek hasonló problémák.
Putyin még mindig bízik abban, hogy idővel az ukrán társadalom ellenállása és a nyugat támogatása kifárad, és akkor majd tud végre nyerni. De egyrészt ennek nem mutatkoznak jelei, másrészt az orosz társadalom sokáig bír, de nem a végtelenségig, főleg azzal a gyenge gazdasággal, ami a mai orosz gazdaság. De minden bizonnyal tart attól, hogy amíg tart a háború, addig többé-kevésbé egységesen áll mögötte a hatalmat birtokló elit, a sziloviki, de amint vége szakad a háborúnak, hirtelen változni fognak dolgok.
És végül Biden amerikai elnök útja a támadás alatt álló Kijivbe is hatalmas jelzés: Amerika valóban kész támogatni az ukránok szabadságharcát, illetve jelzés a többi diktátornak is, hogy nem, nem lehet büntetlenül lerohanni más országokat. 2014-ben, a Krím elcsatoláskor a világ majdnem csendben nézte, ahogy az oroszok elvesznek más országból részeket. Most úgy tűnik, újra megtanulta a világ azt, amit 1938-ban kellett volna, hogy a diktátoroknak tett engedmények nemhogy nem hoznak békét, hanem pont bátorítják a háborút.
