Idén volt szerencsém megtekinteni, s közvetíteni életem első disznóvágását. Utam Varság akkor még havas tájaira vezetett.
Egy ismerősöm szólt, hogy nem éppen úgy van, ahogy pásztor Sanyika elmondta, s mindenki végzett a szezonban a disznóvágással, mert ők pont a hétvégén „káré vallják” a disznót. A többórás akció fél nyolckor kezdődött egy pohár „melegítővel”.
Mialatt az ólból húztuk ki a göbét, a ház népe kint sajnálta szegény párát, a gyerekek elfordultak.
De utána kórusban kiáltották: „– Rá szabad ülni!”. A disznót megfordították, hogy még a gyerekek egy utolsót disznógoljanak rajta.
Ezután jött a második „melegítő”. Ekkor már volt idő történeteket és vicceket mesélni. – Egy hete legalább akkora disznót vágtunk, hogy heten nem tudtuk kihúzni a pajtából, az elején hárman lefogtuk, s szökött fel. Az utajánál voltak négyen s taszították, de úgy állt a lábán, mint a templom, ha ez a fogó ne lett volna, elvisz mindenkit, de még ez is elhajlott, kétszázhetven kilós volt a dögje” mesélte a böllér.
A böllér történetét egy gyerek sikoltása szakította félbe: „Ég a disznó!” – s már lángolt is a szalma.
A böllér közben elmondta, hogy ő perzselés előtt mindig megszúrja a cseka talpát ott, ahol vékony a bőr egy éles késsel, s ha megmozdul az állat, akkor még kell hagyni, de ha nem, akkor lehet kezdeni a perzselést. Ezt azért, nehogy égés közben felkeljen, s még futkosson a disznó.
Miután megvolt az első pörkölés, a hamut összeszedjük egy vödörbe, hogy majd vízzel öntsék fel.
Ebből egy lúgos massza keletkezik, amivel a disznó megkeményedett bőrét puhítják, így nem kell forró vízben megfürdetni.
Miközben égett a szőr, elmondták, hogy kopasztással mennyivel egyszerűbb lenne, csak hát a perzselésnél jön meg a disznó igazi íze, igaz, hogy hosszabb időbe is telik.
Úgy égett a szalma, hogy még a kilátó tetejéről is látszott a lángja.
A harmadik perzselésnél, engem kértek fel, hogy gyújtsam meg a szalmát. Gondoltam, ezt nem lehet elrontani, de nekem sikerült.
Ez után jött a „székely rágógumi”: csócsálták a gyerekek, amit lehetett, szinte a disznót is megkezdték.
Mikor lejött a köröm, gyorsan kellett bele pálinkát tölteni, és abból inni, hogy legyen disznóvágós hangulat.
Miután elfogytak a fülek meg a körmök, és le is volt mosva a koca, létrára raktuk, majd kivittük a garázsba. Ott volt a „mészárszék”.
A feldarabolás után úgy nézett ki a garázs, mint valami előkelő mészárszék, ahonnan már csak a sorban álló nyugdíjasok hiányoztak.
Kikerült a szalonna is, hét centiméteres szélességében.
Ez után a gömböc jött, amit „Addig kell fújni, amíg nem jelzi, hogy kilyukadt”.
Miután a szalonna be volt sózva, jött a lényeg, a lecsipecsi.
Életemben nem ettem ilyen finom ételt, friss disznóhús puliszkával, s persze az étvágyhozó pálinkával.
Étel közben jön meg a székely ember szava, így megtudtam, hogy itt minden húst felraknak a füstre hogy ne legyen „Koufland” íze, még a vásárolt húst sem kímélik. Miközben jött a második rend lecsipecsi, érkezett egy történet is. – Egyszer volt egy pap, valahol itt Fenyőkút környékén lehetett. Akkor került oda, s a falubeliek disznóvágáskor mindig vittek neki kóstolót. Amikor jöttek, mondta nekik a pap: jó szokás, jó szokás, de mikor a papék vágtak disznót, a kántor figyelmeztette: – Atyám, ugye a falubeliek, mikor vágtak valamit, hoztak, s ezt kell viszonozni. Akkor a pap csak ennyit mondott: ez nem jó szokás.
Miután jóllaktuk, jött a kolbásztöltés, amire már nem maradhattam. Nem kell minden finomságot egyszerre megenni. Egy kicsi jó disznóvágást jövőre is hagytam.
