Egy hónappal ezelőtt valami fenekestül felforgatta az életünket. Jött, és elvette a rendezvényeinket, bezáratta törzshelyeiket, lakatot tett az iskolák, egyetemek, múzeumok ajtóira, és szépen, lassan (ha lehet lassúnak nevezni) belefolyt a legkisebb résekbe is. Ott volt a hírekben, portálokon, újságokban. Róla beszélt az államelnök. Róla beszélt a szomszéd. A nénike az ablakod előtt, a bácsi a sorban tőled egy méterre. Nagymamád miatta hívott fel. Népszerűbb beszédtéma lett az időjárásnál!

Ódzkodva bár, ide is beengedtük, meghívtuk, ünnepelje velünk a magyar költészet napját, legyen részese, sőt, legyen a főszereplője székelyudvarhelyi, és székelyudvarhelyi kötődésű költőink, Tamás Dénes, Nagyálmos Ildikó, Balázs Imre József verseinek.

Tamás Dénes

adjátok vissza

adjátok vissza amire a szobám ablakából látok az ég lefittyedő ajkába ékelt kést ezt a hol köddel, hol szmoggal takargatott nyúzott óriáscsecsemőt a talpamba belenyilalló göröngyöt sustorgó szárnycsapást falak hideg leheletét csattogó eget levetkező távot a szakadozó légzéseim rácsán fennakadt világot ezt a szétpergő szavak foszlányaiba göngyölt bábút ami soha nem volt az enyém ami soha nem is lehetett senkihez, semmihez nem tartozott, mégis mindig ott kísértett, űzött, hajtott valahonnan a perem széléről üzengetett „adjátok vissza a hegyeimet!”

Nagyálmos Ildikó

Mindig bezárva

„Nagyon útálkozhatott az Isten, Hogy ilyen csúnya plánétát köpött…” (József Attila)

Itt bent rég minden ugyanaz,
a rend, a csend is megszokott,
a kéz, mint kopott marionett,
kalimpál, dolga elfogyott.
A szív, a lélek még zizeg,
az agy még lüktet, zakatol,
hiába lassult le a lét,
egy vonat sípol valahol.

A költő ugyan mindig bezárva,
hiába ablak, ajtó kitárva,
lelkének rabja, örök fogoly.

Balázs Imre József

14 nap, 14 sor

#karanténvers J-nek

Én az ablakban, jó most a földszint.
Hosszabb karra volna szükség, hogy felérj az emeletig.
Vagy kötélen ereszteném le a fonott kosarat
Teleraknád ennivalóval és egyéb apróságokkal
S csak a tizenötödik napon ülnél be te is.
Ablak elé járulnak a látványok,
Kipirult arccal vagy éppen sápadtan, ha köd van,
Mozgókép, de csak gyorsított felvételen látszik igazán,
Hogyan változnak az árnyékok a fákra hullva.
Esténként körkapcsolásos lámpafény,
A háttér forog nálam, hogyha forgószékbe ültem,
Ennyi szédülés egy napba belefér.
Hosszabb karunk nő, hosszabb tizennégy napnál is,
Hogy távolabbról tudjunk elérni egymáshoz.