Az utóbbi időben kétszer is úgy hozta a sors, hogy a sürgősségire kellett mennem. Elmesélem a történeteket.

Felhív a húgom egyik este, hogy baj van,

anyukánk nincs teljesen magánál. Hogy beszélt vele telefonon, s nem beszél összefüggően, több másodpercig kihagy az agya, időnként mintha szellemekhez beszélne más hangon, s hasonlók.

Felhívom én is, tényleg nincs teljesen magánál, furcsa. Nagyon lassú, mind ismételgeti, hogy jól vagyok, jól vagyok, de nem úgy tűnik, hogy nagyon jól lenne. Egy-egy szavamat kétszer megismétli. Nagyon lassan és késleltetve reagál, amolyan reluare-ban, aki régen nézett a román tévében focimeccset, tudja, hogy miről beszélek. Ráadásul minden mondat után búcsúzkodik, le akarja zárni a beszélgetést. Mivel a húgom Budapesten él, én Udvarhelyen, édesanyánk pedig Vásárhelyen, elég nehéz helyzet ez, megkér a húgom egy jó szomszédot, nézzen be anyukánkhoz. A néni benéz, majd visszaszól, hogy megijedt, hogy milyen rosszul néz ki mama.

Én éppen az iskolánál dolgozom, mondom a kollégáknak, hogy milyen tünetei vannak anyumnak, mindenkinek a stroke jut eszébe egyből. Azzal pedig jó nem játszani. Haza sem megyek átöltözni, autóba pattanok, feltépetek Vásárhelyre. Este kilenc után oda is érek.

Édesanyám tényleg ramatyul néz ki, alig mozog, időnként nagyon furcsán beszél. Erősíti, mint egy gyermek, hogy ő teljesen jól van, s nem tudja, hogy én mit látok rajta, de közben ezt kétszer lassabban mondja, mint szokta, és szürke, homályos szemekkel, a szokásos ragyogó szemei helyett. Közben olyan dolgokat is látok, amiket most nem írnék ide le, mert nem nyilvánosság elé valóak, de belőlük egyértelműen tisztává válik számomra, hogy itt nagy bajok vannak.

Kiszedem anyumból, hogy

bevett nemtudommilyen gyógyszert,

mert húgyúti fertőzése van, s megy a hasa is, de már nem is nagyon, mert nem is igen eszik, hogy ne menjen a hasa, szóval totál furcsa dolgok zajlanak vele, de azt sem tudom, hogy higgyek-e neki vagy sem, mert agyilag nem teljesen beszámítható. Hazudozik, cselezik, mintha egy kis ördög költözött volna belé. Teljesen szürke az egész anyukám, a szeme homályos, nem tiszta, és nem is néz a szemembe, hanem valahova a végtelenbe lát, teljesen el van szállva.

Mondom neki, hogy menjünk fel a sürgősségire. Nem megyünk, mondja, mert ott úgyis csak várakoztatnak, s neki semmi baja nincs, a húgyúti fertőzésen kívül. De ezt nagyon határozottan próbálja előadni, miközben ereje sincs ahhoz, hogy határozott legyen. Mondom neki, hívjuk ki a mentőt, s akkor nem kell annyit várakozni. Nem hívunk semmilyen mentőt, mondja ugyanazzal a vérszegény, szinte másvilági erélyességgel, mert a mentők is ugyanoda visznek.

„Apádat is bevittük mentővel,

s ugyanott várakozott fél napig, ahol a többiek, akik a sürgősségire mentek”.

Édesapám idén halt meg, de előtte jó ideig betegeskedett, ekkor volt része édesanyámnak egy nagy adag kórházbajárásból, többek között mentőzésből, sürgősségiből meg minden más kellemetlen kalandból, aminek hatására most nem akar bemenni a sürgősségire. Ráadásul nyáron, a legnagyobb melegben Budapesten várakoztatták a sürgősségin tizenvalahány órát. Nem csoda, ha most nem hagyja magát meggyőzni. Meséli a különféle ismerőseink kalandjait a sürgősségin. Az egyik szomszédunk nemrég két kisgyerekkel várakozott 13 órát, hogy sorra kerüljön, mondja, ilyen a vásárhelyi sürgősségi.

Hiába érvelek, hogy miért kellene bemennünk, elkezd zsarolni, hogy ő álmos, és fáradt, és aludni akarna, és olyan szemmel néz rám, mint egy vert kutya. A fiaimtól ismerem már ezt a hozzáállást, de anyumtól még nem szoktam meg ezt a gyerekes cselezést. Mondhatnám neki, hogy azonnal csomagolás, és megyünk be, de valahogy nem tudok erélyes lenni vele. Nem a gyerekem, hanem az anyám, szabad akarata van, és nem jön, hogy akarata ellenére bevigyem. Szívem szerint hagynám is, hogy pihenjen, de honnan tudjam, hogy nincs valami agyi ér-vér-akármije, aminél fontos a minél hamarabbi közbelépés?

A történetnek része az is,

hogy augusztusban találtak nála valami szívbajt, s azóta tömik belé az egymással többé-kevésbé kompatibilis gyógyszereket. Folyton be kell állítani a gyógyszereit, mindig akad egy, ami a többivel vagy anyummal nem talál, vagy a gyomrát eszi, vagy a vérnyomását cseszi, vagy valamijét izéli, tehát az ember soha nem tud nyugodt lenni, hogy minden rendben van. Mi van, ha sürgősen közbe kellene most lépni? S ha holnap reggel megyünk, úgyis ki kell várni a tizenvalahány órás sort, nem?

A húgom közben eszi kezét-lábát, hogy ő akarja, hogy anyuka éljen, és nem tudná feldolgozni, ha meghalna, és ő erővel is orvoshoz vinné. Neki is igaza van, mit mondjak, csak sajnos az ő igaza nem érdekli anyámat, aki játssza azt, hogy ő otthon akar maradni, és igazgatja a párnáját és a takaróját, mintha készülne lefeküdni. De közben láthatóan zombi állapotban van, s

nem tudom, hogy ha most lefekszik, felkel-e még reggel.

Érdekes, édesanyám egész életében olyan volt, mint most a húgom, hogy mindenkit azonnal kórházba küldött, már a legkisebb tüsszentésnél. Apum, Isten nyugtassa, az utolsó pár évben pont olyan volt, mint most anyum, hogy nem akart menni sehova, orvosokról hallani sem akart, de édesanyám erőszakkal elvitte vagy elvitette őt mindenhova, minden kórházba, minden orvoshoz. Közben pedig fel volt háborodva, hogy az öreg miért ilyen tongyó, miért nem harcol az egészségéért, miért nem akar élni. S most itt van ez a fránya szerepátvétel, ő játssza velünk ugyanezt.

Kábé egy órát győzködöm édesanyámat, de hasztalanul. Ahogy ott ülök, s gondolkodom, hogy mi legyen, hogy ne feküdjünk le anélkül, hogy egy orvos megnézné őt,

beugrik, hogy elvihetném Udvarhelyre.

Ott a sürgősségin sincs akkora sor, másfél óra alatt ott is vagyunk, és azalatt a másfél óra alatt is a kényelmes autóban üldögél, zenét hallgatva, nem egy zsúfolt váróteremben sok más beteggel együtt, mások nyögéseit és halálfájdalmait hallgatva. Ráadásul, akármelyik sürgősségire mennénk, utólag úgyis elvinném hozzánk Udvarhelyre, nem hagyhatnám Vásárhelyen egyedül betegen.

Előadom tervemet édesanyámnak, hogy udvarhelyi sürgősségi, nagy sorok nélkül, másfél óra úttal, nagy meglepetésemre pár másodperces csend után egyből belemegy, nem kéreti sokat magát. Már nem is annyira álmos. Jó erős emlékek lehetnek leragadva a tudatalattijába, hogy ennyire tiltakozik egész énje a vásárhelyi sürgősségi ellen.

Összeszedjük édesanyám ruháit, a félig teli troller másik felét megtöltjük a gyógyszereivel, beülünk az autóba, és irány Udvarhely.

A sürgősségin egy fiatalember ugrik először, mikor beérünk, nagyon segítőkész, előzékeny, tényleg az az érzése van az embernek, hogy

mindig is ilyen kórházi ellátásról álmodott.

Elmondom neki, hogy mi a helyzet, mit tapasztaltunk, milyen jelek vannak, honnan hozom és miért. Az ember nagyon megértő, kedves, kitölt valami papírokat, velem is kitöltet valamiket, adatvédelmi papírtól kezdve babámfüle formaságig, egy-kettőre megvan, röpke percek kérdése az egész. Közben megnézi azt is, hogy milyen gyógyszereket szed édesanyám, alaposan átforgatja a nagy zacskót, s mindent lejegyez.

Egy hölgy veszi át az ügyet. Gondolom, a doktornő, de később kiderül, hogy az asszisztensnő. Nehéz itt a ruhák színe alapján bármiféle következtetést is levonni arról, hogy ki kicsoda. De most még szentül meg vagyok győződve, hogy eddig az asszisztens volt, aki az adatokat felvette, most a doktornő vette át az ügyet. Leül a számítógéphez, s elkezdi nézni a fiatalember által kitöltött papírokat.

„Vásárhelyről hozták ide? Hát ott nincs sürgősségi?”

Ezt elég undorodottan mondja, de meg tudom érteni, mert éjnek idején én is jobban örülnék, ha inkább a székelyhonos kollégákat hívnák az emberek, ha balhé van, s nem engem. A srácnak már elmondtam, de most megismétlem a hölgynek is, hogy igen, van Vásárhelyen sürgősségi, de nem tudtam mit tenni, édesanyám oda nem akart bemenni. Csak azok közül választhattam, hogy elhozom ide, vagy hogy nem viszem sehova. Ezért, ha doktorhoz akartam vinni, muszáj volt ide hoznom, mert oda semmi pénzért nem akart bemenni, mert óriási a várakozási idő. „Itt is kell várakozni”, mondta paprikásan a hölgy, mint aki kikéri magának, de becsületére legyen mondva, nem várakoztatott, mert három perc múlva már ott feküdt a kórházi ágyon édesanyám, s minden gép rá volt csatlakoztatva.

Na, mi a panasz? – kérdi anyukámat. Csak egy kis húgyúti fertőzés, kezdi édesanyám. Mondom a hölgynek, hogy elmondom én, mert én hoztam be. „A páciens mondja, a hozzátartozók a váróteremben várakozzanak!” – mutatott a váróterem felé, nagyon határozottan, és ellentmondást nem tűrve, majd visszafordult anyumhoz.

Én kimentem, most mit pofázzak.

Teljesen ki vagyok békülve a helyzettel, tudom, hogy a kórházban vagyunk, azért jöttünk ide, mert itt biztonságosabb, mint otthon, jobb kezekben van anyukám, mintha csak velem lenne, és azt is tudom, hogy innen ki nem raknak, míg édesanyámat biztonságban nem érzem.

Leülök a váróterembe, és hallgatom, odakint mit művelnek a varjak. Úgy kárognak a kórház udvarán a fákon, hogy egy működő gyár mellett nincs akkora zajszennyezés. Nem tudom, a befektetett páciensek hogy tudnak aludni éjszaka. Elmélkedtem azon, hogy vajon miért pont ide jönnek. A varjak, nem a páciensek. Bizonyára van valami szerepük itt a hely megtisztításában.

Várok ott egy jó adagot, egyszer csak szólnak, hogy a doktornő szeretne beszélni velem. Megyek. A doktornő, meglepetésemre, nem az, akit az előbb annak hittem. Sokkal kedvesebb, és szépen beszél velem, annak ellenére, hogy még azt hiszi, hogy én egy vizeletfertőzésért hoztam be édesanyámat. Elkezdi türelmesen magyarázni, hogy a vizeletfertőzéssel ez meg az a helyzet, ki kell kezelni, reggel vigyünk mintát egy laborba, mert nekik most éjnek idején nincs olyan laborjuk, ami részletesen kimutatná a dolgokat, stb.

Mondom neki, hogy köszönöm, megtesszük, de el szeretném mondani, hogy nem egy vizeletfertőzés miatt hoztam ide édesanyámat Vásárhelyről éjnek idején. Csak nem tudtam hamarább elmondani, hogy mi a valódi baj, mert elküldtek a váróterembe. Előadom részletesen a jeleket és tüneteket, amiket észleltünk. Az asszisztensnő, aki engem elküldött, s akiről kiderül közben, hogy asszisztensnő, bocsánatot kér. Megbocsátok neki ott azonnal, főleg, hogy nem is haragudtam rá, el tudom képzelni, hogy mennyi elkeseredésében agresszív hozzátartozóval kellett találkoznia, míg kialakította magában ezt a rutinszerűen váróterembe-küldő hozzáállást.

A doktornő nagyon figyelmesen végighallgat,

és látom, hogy érti is, mit mondok. A tünetek mellett elmondom neki azt is, hogy nem szeretném túlreagálni a dolgot, hogyha úgy érzik, hogy anyum teljesen rendben van, és a gépek úgy mutatják, hogy szívileg meg minden szempontból okés, akkor én nyugodt lélekkel hazaviszem, nem akarom rabolni az idejüket. Csak azért hoztam be, hogy egy orvos lássa, mert nagyon aggasztóak voltak azok a több másodperces agykikapcsolások, a teljesen más viselkedés, a hazudozások és a cselezések és az a néhány másik jel, amit nem szeretnék most leírni az újságba, de a doktornőnek elmondtam őket.

Nem, nem, mondja a doktornő, ha ilyen tünetek voltak, akkor mindenképp megvizsgálnák az agyát is, mielőtt kiengedik, hogy nincs-e véletlenül baj. Azt is elmondja, és ez szerintem zseniális, hogy egy orvos így kezeli a dolgot, hogy mivelhogy ők nem ismerik a beteget, nem tudják könnyen megállapítani, hogy milyen változások mentek rajta végbe. Ezért a hozzátartozók megfigyelései sokat tudnak segíteni nekik. Én elmondok mindent, amit tudok, s elmegyek vissza a váróterembe, ezúttal még az előzőnél is nyugodtabban.

Hallgatjuk a varjakat,

egy másik hozzátartozó pasival együtt, közben édesanyámat elviszik CT-re, mert hallom a gép hangját is a varjakéval keveredve, visszahozzák, elbeszélgetek a CT-s sráccal, akit ismerek, mert félig-meddig rokonunk is, megnyugtat, hogy nem látott semmi durvát az agyon, aztán elmeséli, hogy a nagymamájának is voltak ilyen pár másodperces agykihagyásai. Egy kicsit elbeszélgetünk erről, aztán elmegy dolgára. Még telik egy kicsit az idő, egyszer csak ismét hívat a doktornő.

Mondja, hogy megnézték az agyát, nem láttak semmi különöset, tehát nagy probléma, ami sürgős beavatkozást igényelne, nem lehet. Még konzultálna egy-két orvossal, addig itt tartaná édesanyámat felügyelet alatt, s ha minden rendben van, reggel kiengedi. Mivel még csak 3 óra van, engem hazaenged picit aludni, jöjjek vissza 7-re.

Reggel visszamegyek. Minden rendben, mondja a doktornő. Habár lehetnek ezek egy kezdeti demencia jelei is, úgy látja, hogy a tünetek főleg amiatt voltak, hogy édesanyám nagyon le volt gyengülve. Beszélgettek, anyukám elárulta neki, hogy már négy napja megy a hasa, és már egy ideje nem eszik emiatt. Aztán azt is valószínűnek tartja a doktornő, hogy a leépüléshez az is hozzájárult, hogy év elején meghalt édesapám, meg az is, hogy édesanyám tavalytól már nem kapott munkát, és 71 évesen hirtelen elfoglaltság nélkül maradt, meg az is változtatott az életén, hogy augusztustól szívbeteg, ezek mind egymásra tevődtek.

Ezt jól esik látni, hogy a doktor néni elbeszélgetett anyukámmal. Nem vagyok szakember, de hiszem, hogy a betegségeknek nem csak fizikai, hanem lelki és szellemi oldala is van, és örömmel látom, hogy vannak orvosok, akik nem csak megpróbálják elnyomni a fizikai tüneteket, hanem megpróbálnak mögéjük is látni.

Anyukámat mosolygósan hozom ki a kórteremből,

ami valószínűleg nem csak a doktor nénivel való beszélgetésnek, hanem a bele pumpált perfúziónak is köszönhető. Nem annyira szürke már, van színe, a szemembe néz, nem a végtelenbe, és járni is jobban tud. Megköszönjük a doktor néninek és az egész személyzetnek a segítséget, elbúcsúzunk, félkómásan, és elmegyünk a laborba, majd haza.

Édesanyámnak több hetébe telt, míg felépült, de most már teljesen normálisan néz ki. Valószínűleg olyan fiatalos már sohasem lesz, mint régen volt, de ahhoz képest, hogy 72 éves, tűrhető állapotban van. Közben rájött, megfigyeléssel, hogy a vérnyomáscsökkentő gyógyszere zombítja le nagyon, és el is hagyta azt a gyógyszert, miután a dokijával megbeszélte a dolgot. Az udvarhelyi sürgősségiről szép emlékei vannak, nem úgy, mint a vásárhelyiről vagy a budapestiről, ide akármikor hagyná magát elhozni. Nekem is szép emlékeim vannak arról az éjszakáról.

Anyukámat zombiként vittem be, s mosolygós mamaként hoztam ki.

Úgy éreztem, hogy a munkaközösség mindent megtett a páciensért, amit tehetett, valószínűleg még többet is, mint amit a protokoll megkövetel. Emberségesen kezelték édesanyámat és ezért hálás vagyok. És köszönöm nekik, hogy van egy hely, ahova anyum is szívesen megy vészhelyzetben.

Rá pár napra a középső fiam,

Kicsike, egy firtosi kiránduláson beesik egy galagonyabokorba, s fájlalja a térdét. Nem teljesen tiszta, hogy bentmaradt valami tüske, vagy pedig csak megütötte, vagy mi történt, de tény, hogy napról napra egyre jobban fájlalja. A harmadik napon hazahozzák az iskolából, hogy nem tud ráállni a lábára, jó lenne bevinnem a sürgősségire. Beviszem.

Ezúttal picit nagyobb a pörgés, mint a múltkor volt, de most is operatívnak tűnik a csapat, egy-kettőre elkezdenek foglalkozni velünk. És nem csak velünk, mert az utánunk rögtön érkező, ugyancsak fájós térdű legénykét is azonnal kezelésbe veszik.

Egy nálamnál is szakállasabb doktor bácsit oszt nekünk a sors, nagyon laza, jófej ember, érti a gyerek nyelvét, kikérdezi a fiamat, végigtapogatja a megdagadt térdét, majd elküld minket röntgenre meg ortopédiára. Adnak egy fiatal csajszit is mellénk, gondolom, itt gyakorlatozó asszisztens. Nem teljesen jártas még a kórházban, de hárman mégiscsak jobban elboldogulunk, mint ketten, és ennek a lánynak van egy olyan fehérruhás privilégiuma, hogy bekopog a részlegre és beviszi a papírokat. Megy minden, mint a karikacsapás, sehol nem kell tíz percnél többet várakoznunk.

Az ortopédián meglepő módon nincs sor, pedig én úgy emlékeztem, hogy régen akárhányszor jöttem be a polira, ez az ajtó előtt mindig álldogáltak vagy harmincan. Most nincs senki. Mondjuk, az ajtó sincs nyitva, s nem is nyitják ki, hiába kopog a fehérruhás csajszink. Pedig vannak bent, ezt meg is erősíti egy kijövő kórházi alkalmazott. Végül mégiscsak sikerül bejutnunk. Az orvos épp valami internetes vásárlásának a kiszállítását beszéli telefonon, de amint meglát minket, igyekszik rövidre zárni a beszélgetést.

Határozottan és gyorsan megvizsgálja az ügyünket, közli, hogy szerencsére nincs semmi a fiam lábában, csak vér, de nem szívná le, ha nem muszáj, mert ez magától fel tud szívódni. Kímélni kell, és kenegetni, felír valami gyulladáscsökkentőt és egy kenőcsöt. Mehetünk vissza a sürgősségire, még néhány formalitás van hátra, a köszönet és a búcsúzkodás.

Ennyi a történetünk. Két kis kaland az udvarhelyi sürgősségin, mindkettő abszolút pozitív érzést hagyott bennünk. Mindkétszer úgy éreztem, hogy

itt más szelek fújnak, mint régebb,

más a hangulat, más a mozgás, más a hozzáállás, a dolgok sokat javultak.

Bizonyára van még javulnivaló, és lehet, hogy most több olvasónknak jönne, hogy felkiáltson, miért hasonlítom össze az itteni sürgősségit a vásárhelyivel, mikor ég és föld. Tényleg nem értek én ehhez technikailag, és nem tudom szakmai szemmel nézni, csak egyszerű emberként éltem át, ami velünk történt. És egyszerű emberként jól éreztem magam itt a sürgősségin.

Lehet, hogy nincsenek olyan csúcsorvosaink és olyan csúcsgépeink itt a sürgősségin, mint mondjuk Vásárhelyen, s lehet, hogy könnyebb itt meghalni egy olyan betegségben vagy balesetben, amit nem tudnak olyan könnyen uralni, mint odaát. Ez nem zavar, mert nem félek a haláltól. De attól ellenben félek, hogy a kórházban nem fognak emberként kezelni. Édesanyám is ettől félt, mikor nem akart bemenni a sürgősségire. És ilyen szempontból, azt kell mondanom, sokkal, de sokkal jobb itt Udvarhelyen, mint Vásárhelyen.

Van itt, a Templom utcában, egy permanencia központunk is,

ami szerintem egy zseniális találmány, ha délután-este kijön valami a gyermeken, nem kell várnod másnap délelőttig, míg a családorvos ránézhet, hanem elszaladsz este a permanenciára, megnézik, s nyugodtan tud aludni a család. Mi nagyon sokszor éltünk és élünk ezzel a lehetőséggel, és nem tudom, hogy ki találta ki ezt a szolgáltatást, de nagyon dicsérem az agyát.

És annak is dicsérem az agyát, aki a sürgősségit olyanná tette, amilyennek most tapasztaltuk. Régebb is jártunk a sürgősségire párszor, de most sokkal operatívabbnak, szervezettebbnek, barátságosabbnak, emberibbnek éreztem, mint régen. Persze, az is lehet, hogy csak azért volt ez, mert nyugisabb pillanatokat fogtunk ki, vagy kevesebb volt a beteg, vagy az is lehet, hogy most pont olyan emberekkel találkoztunk, akik közelebb álltak a lelkünkhöz, nem tudom.

Nem biztos, hogy mindenkinek hasonló élménye lesz, ha a sors arrafelé vezérli, de azt határozottan állítom, hogy nekem nagyon pozitív élményem maradt idén a sürgősségiről, és ennek nagyon örülök.

Jó érzés egy olyan városban élni, ahol jól működő sürgősségi is van, nem csak szoborparkok.