Kalandjaink a FAN Courier-rel

Rendeltünk egy kis kütyüt a netről. Megjött. Hívja az ügynök az asszonyt, hogy most-most érkezik hozzánk. Az asszony épp elszaladt a gyerekekért, nincs otthon. Mikor jön vissza a gyerekekkel, felhívja az ügynököt, hogy esetleg nem találkozhatnának-e a visszafele úton. Az ügynök mondja, hogy még fent van Zetelakán, megegyeznek, hogy mikor jön visszafele, megáll nálunk Keményfalván a kocsmánál, s kiszaladunk oda, hogy ne kelljen ő bejöjjön az utcánkba. Várjuk, hogy hívjon, de sehol semmi. Délután 5 körül az asszony felhívja, de már ki van kapcsolva.

Másnap várjuk, hátha kihozza. Nem. Harmadnap bemegyek a cég székhelyére. Beállok a sorba, szerencsére nincsenek sokan előttem. Amíg ott várakozok, egy fenyédi fehérnép panaszkodik az egyik alkalmazottnak, hogy be kellett jönnie a városba, „mert a FAN Courier lusta volt bejönni az utcájukba”, majd hozzáteszi: „hívjuk százszor telefonon, s nem veszi fel”. Az alkalmazott mondja neki, hogy „nincs ilyen, hogy lusta”. Aztán kimegy a raktárba a csomagért, ahonnan behallatszik tisztán a nyitott ajtón keresztül, amint ironikusan, hahorászva mondja a kollégáknak, hogy „a fenyédi Courier-es lusta kimenni a címre, képzeld el!”, aztán kijön, s elkezdi oktatni a fehérnépet, hogy „a kolléga betesz reggel mindent a kocsiba, s viszi”. Az idősebb hölgy mondja, hogy „mikor jött vissza Varságról, letehette volna, hogy az ember ne kelljen kétszer bejöjjön Fenyédről, hát akkor kár fizetni FAN Courier-t”. Az alkalmazott kioktatja: „az utat nem innen fizeti Fenyédig, hanem Bukarestből, ahonnan jön”. Majd hozzáteszi: „tegnap vitte a kolléga, nem érte el önöket, visszahozta”.

Rám kerül a sor a másik alkalmazottnál. Kérik a nevem és a telefonszámom, megadom. Majd kérdem: megtudhatnám én is, mint a fenyédi hölgy, hogy mi történt a kiszállítással? „Nem tudom”, mondja eléggé fáradt hangon a hölgy, „én csak azt látom, hogy vitte”. Beleszól a fenyédi hölgy: „ahogy Varságból jön vissza, mindegyiket éri”. Az alkalmazott válaszol, picivel kedvesebben: „De ki is szokta vinni. Megkérdezem a kollégát, hogy miért nem vitte ki.” Közben tőlem is kérdi, hogy mit is beszéltünk vele? Mondom, hogy azt, hogy mikor jön visszafele Zetelakáról, megáll a kocsmánál, telefonál egyet, s kimegyünk a csomagért.” „S nem telefonált. Megkérdem, hogy mi történt” – vonja le a következtetést már teljesen normális, empatikus hangnemben a hölgy.

Kíváncsi vagyok, hogy is működik most a FAN Courier. Mert mintha másak lennének a szabályok, mint régen.

Párbeszéd következik:

– Hogy működik ez, ha nem vagyok otthon, mikor először hívnak, megpróbálják még egyszer kihozni?
– Nem, egyszer viszik csak címre.

– Előre nem telefonálnak innen, hogy otthon vagyunk-e és hozzák-e ki?
– Üzenetet kell kapjanak. A futár mikor felolvassa magához a csomagot, akkor kapnak egy rendszerüzenetet, hogy a csomag úton van, fogják ma szállítani.
– Akkor már nem úgy működik, mint régebb, hogy felhívnak előtte.
– Megpróbálják. Attól függ. A raktárosok telefonálnak, ha van idejük. Tehát ez nem úgy van, hogy mindig van idejük. Ha van idejük, akkor felhívják azelőtt, hogy né, ma fogják szállítani, otthon vannak-e, vigyék vagy bejönnek. Ha nincs idejük a raktárosoknak, mert rengeteg dolog van, akkor ez az opció kimarad.

– Akkor nem működik az, hogy most éppen nem vagyunk otthon, hozzák holnap vagy akármikor.
– Hát ha a futárral meg tudják beszélni azt, hogy… attól függ, hogy mennyi csomag jön. Mert ha rengeteg a csomagja, s fullba van másnap is, akkor nem tudja az azelőtti csomagokat még felrakni. Hogyha pedig kevesebb a csomagja, akkor szerintem szívesen, mert így is, úgy is mindennap megy arra. Ezt így vele kell megbeszélni.

– Azt mondta, hogy nem tudja másnap hozni, ezért maradtunk ebben.
– Azért mondom, hogy rengeteg a csomag. Mostanában nagyon sok jön. S akkor már nem férnek fel az azelőtt való csomagok is. Mert nem ön az egyetlen, akinek pont abban az időben nem jó. S hogyha van kétszáz csomagja, s még fel kell rakjon tegnapról százat, akkor nem elég az autó. De vele kell megbeszélni.

– Nem lehetett vele megbeszélni. Jó. Köszönöm szépen!
– Sajnálom.

Ezúttal nem érzek a hangjában semmi iróniát, de sajnálata rutinszerűnek tűnik, mintha nem először mondaná ezt ki ma, vagy az elmúlt napokban.

Van az a csel…

Másnap az egyik barátommal megyünk valahová, s panaszkodom, hogy hogyan jártam. Az semmi, mondja, ő tudna sokat mesélni, mert gyakran dolgozik a FAN-nal. Van az a csel, hogy délután fél ötkor megbippelnek nagyon röviden, hogy észre sem veszed, s mire felébredsz, hogy van egy nem fogadott hívásod, addigra már záróra, másnap mehetsz be a székhelyre felvenni a csomagodat. Neki szerepel, hogy hívott téged, s csak ez érdekli. Akkor a legidegesítőbb ez, mondja, mikor door-to-door kiszállítást rendeltél és fizettél, és nemcsak, hogy az ajtódig nem viszik, hanem még a tömbházad elé sem, mehetsz le a székhelyre átvenni.

Egy másik körben is említem a témát, többen is jelzik, hogy nekik is vannak történeteik.

Felhívták, meséli egyik haver, hogy 3 után lesz-e otthon, mert jön a csomagja. Mondta, hogy nem, mert munkában van, a raktáros erre azt mondta, hogy egy ügynöknek odaadja a csomagot, hogy vigye ki a munkahelyre, s 3 után fogják hívni. Nem hívta senki. Kellett nagyon a csomag, 5 előtt picivel bement a székhelyre. Ott fogalmuk sem volt, hogy hol van a csomag. Aztán később megkerült a csomag, s felvette.

Ha belegondolok mélyebben, nem érzem azt, hogy rosszindulat lenne a FAN Courier-esekben. Inkább azt érzem, hogy el vannak havazva, hogy óriási a fejetlenség és nehezen tudják kezelni azt a csomag-áradatot, ami átfut rajtuk. Őszintén, ha napi 200 csomagot kellene kihordanom, nekem sem biztos, hogy jobb kedvem, vagy munkamorálom, vagy tökéletes munkavégzési kényszerem lenne, mint nekik. Valószínű, hogy én is egy idő után elkezdenék bakizni, és egy idő után már immúnissá válnék, ha egyik nap sem tudnám teljesíteni időben a rám kirótt feladatokat.

Mindamellett, hogy megértem őket, fogyasztóként elvárnám, hogy picit kiszámíthatóbban működjön a rendszer. Hogy ha nem is hívnak fel előtte, hogy mikor vagyok otthon és mikor hozhatják, legalább az sms-be ne azt írják, hogy 9 és 17 óra között, hanem egy szűkebb időtartamot, mondjuk egy órásat vagy max. kétórásat. Ha tudják, hogy az ügynök milyen sorrendben járja le a falvakat, és hogy melyik faluba hány csomag jön, nem olyan nehéz írni egy programot, ami kiszámolja, kb. mikor hol lesz. Vagy reggel gyorsan saccolni egyet, hogy kb. hány és hány óra között kerül egy adott faluba. Mert az ember nem ülhet egész nap otthon, hogy egy kis csomagot várjon, időnként dolgoznunk is kell, abból nem lehet megélni, hogy várjuk a gyorspostát.

Azt is elvárnám, hogy ha azt írja az oldalukon, hogy „două încercari de livrare, în cazul în care destinatarul nu este găsit la adresă”, akkor tényleg megpróbálják kihozni másodszor is. Nem várom el, hogy egy mosógépet egy egész hétig hordozzon az ügynök az autójában, hogy hátha otthon kap engem, de egy kis borítéknyi csomagot, mint amilyent most is vártunk, szerintem másnap is be tud fértetni az autójába. S ha pedig nem tudja befértetni, vagy nincs ideje kivinni még egyszer, s nem tudnak még egy ügynököt felvenni még egy autóval, s nem tudják sehogysem megoldani, akkor pedig vegyék ki a szolgáltatás ígéretei közül, hogy legalább ne idegeskedjünk, hogy átvertek.

Nosztalgiával emlékezek

vissza azokra az időkre, amikor a rendszer-sms mellett mindig felhívtak, hogy csomag érkezett, és küldjék-e vagy sem, vagy mikor küldjék. Meg tudtad mondani, hogy ne küldjék, mert épp a városban vagy, s elveszed. Megspóroltunk egy-két napot, mert nem játszottuk el, hogy én a városban vagyok, de az ügynök hazaviszi a csomagot, s mire a csomag visszér a városba, már nem vagyok én odabent, s így folyton kerülgetjük egymást. Akkortájt még lehetett egy-két szót váltani a mosolygó ügynökkel, mert nem egy rohanó időzített bomba volt. Sőt, fel lehetett hívni, hogy mikor ér hozzád, mert felvette a telefont és kedvesen beszélt. Talán a legjobb az volt, hogy felhívhattad, hogy szeretnél feladni egy csomagot, és bejött hozzád, elvette. Olyan volt a FAN Courier, mint egy igazi gyorsposta, nem pedig mint egy internetes vásárlásokat kiszállító cég. Meg tudtad tenni azt, hogy jött egy okiratod, kihozták, aláírtad, s küldted is velük vissza. Most kihozzák neked, ha egyáltalán kihozzák, aláírod, s mehetsz be tizenvalahány kilométert a székhelyre, mert csak ott lehet feladni. Nosztalgiával emlékszem azokra az időkre, amikor a székhelyen a hölgyek kedvesek voltak, nem stresszesek, a főnök pedig mosolygós volt és nem ideges.

Ezt is megértük: szívesebben kapok csomagot a román postával, mint a FAN-nal. Mert, habár a postásnőnk is elfoglalt, és sok mindent ki kell hordania, vele legalább tudok egyezkedni. Felhív, hogy csomagom jött, meg tudom kérni, hogy rakja be a postaládába. Vagy, ha valamiért alá is kell írnom, akkor a városból hazafele jövet megkérdem, hogy épp hol van, odamegyek, s két perc alatt meg van oldva a dolog. Sokkal személyesebb a kapcsolatom vele, mint az egyre inkább rohanó, és egyre kiszámíthatatlanabb FAN-os ügynökkel. Persze, ez nem jelenti azt, hogy a Román Posta országos szinten jobb lenne, mint a FAN, csak annyit jelent, hogy mégiscsak számít, hogy helyi szinten van embere, aki kevesebb falut szolgál ki. Országosan nyilván a FAN gyorsabb, ami nagy előnye, de legalább annyival drágább is. S itt visszakanyarodunk arra a gondolatra, amit a fenyédi néni mondott: ha az ember kifizeti a szolgáltatást, akkor nem esik jól, hogy nem kapja meg azt teljesen.

Miért van az, hogy ezen a világon a legtöbb dolog, ami jó, ami emberséges, előbb vagy utóbb annyira felkapott lesz, hogy elmegy embertelenbe? Hogyan lehetne ezt megállítani? Kérdem ezt nem csak a FAN Courier kapcsán, hanem szinte minden kapcsán. Sok szolgáltatásban látom ezt a jelenséget. És itt gondolok az asszony cégére is, vagy a mi lapunkra is, de akár a földkerekség teljes sajtójára is. Mindenütt egyre több a munka, egyre kevesebb az ember és a pénz, egyre több a stressz és a kiégés, és egyre nehezebb azt a szintű szolgáltatást nyújtani, mint régen. Bizonyára van erre kiút, csak meg kell találni. De hogyan?

Drukkolok a FAN Courier-eseknek,

hogy sikerüljön nekik visszatérniük a normális kerékvágásba, és ugyanolyan magas szintű szolgáltatást nyújtani, mint régen. Hajrá!