A fenyőkúti lány, akin minden szem megállt. Juci néni gondoskodott testvéreiről, elvégezte a katonaságot Debrecenben, majd mezítláb, egy lej nélkül egyengette családja életét.

Fotó: SZÁSZ ZSUZSI

Nem titkolom, mostanában kilencven év felett járó hölgyek kerültek a látókörömbe. Sorra kapom az üzeneteket, meginvitálnak a közel egy évszázadot megélt idős emberekhez, akik szeretnék megismertetni történetüket az érdeklődőkkel. Ezúttal Eszti néni csipkéje hozott össze a Székelyudvarhelyen élő, de Fenyőkúton született Tófalvi Juliannával. 

– Inkább hívjál Juci néninek, azt jobban szeretem. Szerencséd van azzal, hogy esik az eső, ma nem volt különösebb munkám – mondja. 

Nem kelt korán, ebéd maradt tegnapról, nem kell főzni. Az ágy szépen be van vetve a délelőtti órában, a kicsi asztalon munkálkodásról árulkodik a kalapfejben található csipke. Büszke a horgolására, arra, hogy közel 95 évesen ilyen aprólékos munkával tud foglalkozni. Méterekben mérve horgolja a csipkét a „látószemüvege” segítségével. 

Tizenegy évesen száz juhot fejt

Most egy képzeletbeli szemüveg által utazunk vissza az időben Fenyőkútra, egész pontosan 1925. május 20-ára. Ekkor született meg a Nyakas ragadványnevű Tófalvi család első gyermeke, a kicsi Juci. Gyermekkori emlékei könnyeivel együtt jönnek elő.

– Mivel én voltam az első gyermek, nagy felelősség hárult rám. Tizenegy éves koromban az utánam következő fiútestvéremmel naponta fejtünk száz juhot, míg a szüleink a család birtokain dolgoztak. Etetni kellett a testvéreket, el kellett látni a háztartást. Az erdőben csapot gyűjtöttünk, sajtot csináltam, ordát főztem, kúráltam egy nagy disznót a malacokkal – emlékszik vissza.

A családnak nagy birtoka volt, édesapja, Tófalvi Márton vezette a gazdaságot, aki a gyermekeket korán hozzászoktatta a mezőgazdasági munkához. Juci néni soha nem bánta meg a jó levegőn töltött időt, annak ellenére, hogy nem mindig volt gyermeknek való a feladata.

Rongyos, mocskos magyar zászló Árcsón

Kamaszkorára a világtörténelemben új szelek fújtak, 1940-ben szülőfaluja visszakerült Magyarországhoz a bécsi döntést követően.

– Jól emlékszem, hogy Ásottútnál, Fenyőkúttól hét kilométerre voltam a magyarok bejövetelekor. Elkészítettem a sajtot, aztán begyalagoltam Árcsóra, ott várta a tömeg a magyarokat. Valakinek a padlásán volt egy rongyos, mocskos zászló, azt vittem a kezemben. A román idő alatt tanultam az öregektől az „Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted” kezdetű éneket, amit még ma is tudok. Ott a tömeg elénekelte az érkezőknek, Korondon megvacsoráztatták a katonákat, amit táncos mulatság követett – eleveníti fel fiatalkori emlékeit Juci néni.

Kíváncsi voltam arra, hogy milyen volt a mulatság, táncolt-e sokat, de legyint egyet, ez azt jelenti nála, hogy reggel kelni kellett, a munka várt rá. 

Csonttá fagyott a lába, le akarták vágni

Ebben az időben több korondi leány próbálta ki magát szolgálóként az anyaországban. Debrecenben élt Juci néni egy esztendő erejéig.

– Hat fenyőkúti leány indult neki a hosszú útnak Debrecenbe 1941 telén. Nagy hó, rettentő hideg volt, mind keményszárú csizmában mentünk, négy kerek napot utaztunk a rossz utak miatt. Mire odakerültem, a lábaim csonttá fagytak, ölben tettek fel az 1-es villamosra, nem tudtam lépni magamtól. Az alig 16 éves leánykaként bekerültem egyedül a debreceni kórházba, tolókocsival toltak. Le akarták vágni a lábamat. A szüleimnek értesítőt küldtek, de nem egyeztek bele. Azzal volt szerencsém, hogy az egyik nővér pártfogásába vett, saját szobájába vitt engem. A magyarok is sajnálták a székely kislányt, hozták nekem a narancsot, hogy valahogy gyógyuljak fel – emlékszik vissza fiatalkori megpróbáltatásaira Juci néni.

Ahol a szolgálókat adták-vették

Szerencséje volt, fájdalmai ellenére a lába gyógyulni kezdett: lehámlott a bőre, de három hét után elhagyhatta a kórházat. Amolyan elosztó-központba került, egy korondi lány gazdáinál gyülekeztek a lányok, közülük válogattak szolgálatra maguknak a nagyságák, előkelő emberek.

– Mindenki tudta, hogy hova kell menni, hol vannak a székely leányok, hol lehet őket megfogadni. Két napot lehettem ott, amikor egy főispánné tért be a lakásra. Megtetszettem neki, el akart vinni gyermekek mellé pesztrának, de csak két nap múlva. Kétségbe voltam esve, hogy a Jóisten megint a gyermekek mellé akar rendelni, pedig én mennyit rendeztem a testvéreimet előtte!

Saját kezével horgolt csipke, rajta a képes történelem.

Aztán jött másnap egy előkelő asszony megint, aki három leány közül engem akart magával vinni. Mondták mások, hogy engem nem lehet megfogadni, mert el vagyok már adva. Odalépett hozzám és megkérdezte: szeretnél-e velem eljönni? Én igen, de magának gyermeke van-e? – kérdeztem tőle. Azt válaszolta, hogy nincs, a férjével él együtt. S utána kérdeztem, hogy merre lakik? S amikor mondta, hogy azon gyönyörű részen, ahol előtte nap sétáltam, akkor már nem volt visszaút. Telefonált egyet a főispánnénak, elmondta, hogy magával visz. Így kerültem Dr. Baji András ügyvéd családjához, a Csapó utca 19. szám alá – adja meg a szolgálat pontos címét 78 évvel később. 

Moziélmény a szépséges Debrecenben

A város elbűvölte a fenyőkúti leányt, nem tudott betelni az utcán világító lámpák fényével, a szép kirakatokkal, a zakatoló villamossal. Mivel központi helyen élt, közel volt a színház is, ami őt “nem érdekelte” abban az időben. Nagy benyomást tett rá viszont az első mozis élmény, amiről csak hallásból tudott valamit. 1941-ben azt élhette át, amit ma a 3D-től várunk el.

– Mindig adott pénzt a nagysága, hogy menjek moziba. De én nem tudtam, hogy ott mi van, nem mentem el. Egyszer megfogta a kezemet, együtt ültünk be a moziba. Soha el nem felejtem, mennyire féltem, hogy Gulliver utazásaiból kijönnek az állatok felém. Szorította a kezem, hogy bátorítson – idézi fel a mozis történetet.

Vasárnaponként bibiliakörbe járt, ahol székely leányként nagy becsben tartották. Bauer Károlyné révén bekerült az egyik napilapba is, azzal hívta fel magára a figyelmet sok testvére mellett, hogy “szebben nem tudja költő leírni a magyarok bejövetelét nála”.

A szolgálat alatt megtanulta a rendet, a főzést, takarítást, vasalást. Olyan volt számára, mint a katonaság a férfiak számára: otthon, a mindennapi futásban mellőzött, feledett dolgokat sajátította el. 

A birtok és az ismeretség vitte első urához

A boldog, felejthetetlen idők lejártak, új célt tűzött ki magának. Mivel hét osztálya volt csak meg, elhatározta, hogy a keresett pénzét tanulásra költi, magániskolában megszerzi az érettségit. 1942-ben történt ez, mikor meglátogatta őt az asszonya is, akik Szovátán üdültek, majd egy éjszakát megszálltak Fenyőkúton.

– Mondta nekem, hogy fiam, te nem ide, az erdőbe, tanyára való vagy. Hogy kijött a szerény körülmények közé miattam, azért volt, mert jó munkát végeztem nála, ragaszkodott hozzám. Na, de a tanulás gondolatát a tavaszi munkákkal édesapám kiverte a fejemből, oda kellett állni segíteni. Hólyagos lett a tenyerem, addig hordtam a juhganyét. Abban az időben a birtok és az ismeretség jelentette a haladást, nem tartották sokra az iskolát – beszél meghiúsult tervéről.

Ilyen ismeretség alakította kényszerházasságát tizennyolc évesen. Ekkor adták a szülei hozzá a székelyvarsági Magyari Lászlóhoz, akinek a lánytestvére Juci néni nagybátyjának volt a felesége. Nagybátyja ottmaradt a háborúban, így szerették volna, ha összejön a két család újra a lányukon keresztül.

Saját házasságaival nem büszkélkedik, de fia esküvői képét lakása falán tartja.

– Nem jó visszaemlékezni arra a két évre, amit Varságon töltöttem. Az uram nem tudott felpártolni, együtt laktunk anyósommal, a férjem lánytestvérével. Ha az erdőben voltam az ökrökkel, akkor nem tudtam jó munkát végezni, ha a házban csináltam valamit, az sem volt jó – mondja az első házasságáról.

Aztán, korondi nagyapja, aki még az első világháborúban sérüléseit hordozta, nagyon beteg lett 62 évesen. Elbúcsúzott a varságiaktól azzal, hogy látogatóba megy, de többet nem tért vissza oda, hazament a szülői házhoz, ahol 1944-ben megszülte közös gyermeküket, a kicsi Gézát.

– Olyan buksi volt az apja, hogy életében nem nézte meg a fiát – mondja varsági férjéről, Laciról, aki nem volt kíváncsi a fiára. 

Meghalt az országnak, élhet a családnak

A hazaköltözés évében a családot újabb csapás érte: az édesapa, Márton egyik este behívót kapott, másnap reggel a lovaival együtt Maroshévízen volt jelenése. A nagy birtokra, a gazdaság vezetőjére, sok gyermek apjára való tekintettel addig nem számoltak vele a hadseregben, csak a kiképzést végezte el a 40 éves férfi.

Maroshévízen lovait elvették, beosztották a csoportjába.

Mintha érezte volna az édesapja, hogy ki kell hívni a parajdi fényképészt.

Egyik alkalmas pillanatban szólni akart, megkérte a tiszt urakat, hogy mondhasson valamit. Zsebéből elővette a parajdi fényképész által készített képet a kilenc gyermekről, amit átnyújtott az előljáróinak. Azok körbeadták egymásnak a fotót, majd azt mondták neki, hogy “maga menjen haza a kicsi katonáihoz, gondozza őket, a haza számára ön mától halottnak van tekintve” – utaltak arra, hogy megértik a helyzetét, hazaengedik. 

Ha lovai oda is vesztek a háborúba, a családfő hazajöhetett Fenyőkútra, ahol várta őt a birtok, és a munka. Lányáért, Juciért is sorban álltak a kérők abban az időben.

– Olyan lány voltam, akin a szem megállt.

Négy kérőm is akadt, de nekem nem volt időm ezzel foglalkozni. S mégis kihez mentem hozzá? Egy világtalanhoz, akihez sajnálatból mentem. Nem mellettem lett az. Ugyanabban az évben született a kecseti Szász Sándor, mint én, megjárta az Úzvölgyét. Az oroszok elől menekülve, a legfiatalabb katonaként szerencsésen hazatért, hogy itthon történjen meg vele a szerencsétlenség. Karácsony nagyhetében történt, apósomék disznót vágtak az udvaron, még megfogta az állatot, mielőtt az erdőre indult. A faluból kiérve, Bakk Sándor bodegája előtt a szekérnyomban hozzárúgott egy otthagyott gránáthoz, ami felrobbanva elvette a szeme világát. A sarka behasadt, ömlött a vér belőle, mikor a lovak vágtatva hazahozták a szekér derekában – emlékszik vissza második férje tragikus balesetére.

Hányódott a gyermeke, rosszul viselte Juci néni.

Mivel orvos nem volt, az anyósa Segesvárra vitte, majd Kolozsvárra, de nem tudtak segíteni rajta. Ehhez az emberhez ment hozzá, reménykedve abban, hogy elfogadják a fiát is, és van annyi birtoka a családnak, hogy el tudják tartani magukat. 

De apósáék nem fogadták a gyermekét, aki “letöri aztán a fák ágait”, és amúgy sem az övék. A kicsi gyermek a nagyszülőknél hányódott hat éven keresztül, édesanyja legnagyobb bánatára.

Szász Sándorral egy évben születtek, okos és szép férfinak tartotta ismerkedésük elején Juci néni. Közös gyermekük is született 1950-ben, de “nem tudta kihozni a kórházból” a babát, mert meghalt agyhártyagyulladásban, nem volt gyógyszer rá a városban.

Egy lejnek urai nem voltunk

A földekkel sem jártak jobban, akkoriban mindenki menekült a mezőgazdaságból, mindenki szakmát akart tanulni. Férjének személyazonosságit csináltatott Udvarhelyen, majd tovább érdeklődve megtudta, hogy Bukarestben van egy olyan iskola, ahol hozzá hasonló fogyatékkal élőket tanítanak szakmára, vakírást olvasni. Eljárta az útját, férjét felvették az iskolába.

– Elszegődtem Bukarestben egy román családhoz, hogy hétvégén találkozni tudjunk. 1952. januárjában az a kép fogadott az iskola folyosóján, hogy ki van taszítva a kocsijával, karjára fel van akasztva a kankós pálcája, mellette a bőröndje a ruháival. Akkor történt pont, amikor a régi lejt váltották újra, még a közlekedést is letiltották az országban, nem lehetett mozdulni.

Géza, és a kecseti férje, Sándor.

Azt mondták nekem, hogy utánanéztek, kulákok vagyunk, nincs mit keresni ott. Elkezdtem keservesen sírni, mondtam nekik, hogy mi egy lejnek urai nem vagyunk, apáméké az összes föld, mi csak lakunk ott. Más, az iskolában tanuló emberek vettek pártfogás alá, aradi és temesvári kar nélküli, sánta, románul és magyarul perfektül beszélő emberek segítettek nekem elmagyarázni a román vezetőségnek a helyzetünket, úgy vettek vissza – mondja sírva, de sikere után büszkeséggel.

Nem kellett nekem mint férfi

Úgy indultak haza Bukarestből 1953-ben, hogy itthon Juci néni is dolgozni fog, és a fiát mindenféleképpen Kecsetbe hozza. A férje szerette Gézát, nem is vele volt a probléma, hanem a szülőkkel, akik nem akarták a kicsikét. 

– Tiszteltek engem amiatt, hogy a fiuknak diplomát adtam. Csak a gyermeket nem akarták. De egyéb is volt, be kellett lássam, hogy nem kell nekem az uram mint férfi. Rájöttem arra, hogy fiatal korom legszebb tizenhárom évét ajándékoztam neki. Fogtuk magunkat a fiammal, elköltöztünk máshova – eleveníti fel az elválást Juci néni.

Udvarhelyen bérlakásban éltek gyermekével, alkalmi munkából tartotta el a kicsi családot. Orvosoknál mosott, takarított, majd munkájának köszönhetően bekerült a városi kórház konyhájára.

A konyha művésze, a betegétkeztetés királynője

– Két éven keresztül mosogattam, murkot, pityókát pucoltam. 450 beteg elé tettünk minden nap ételt. Aztán két év múlva, 1955-ben segédszakács lettem, én feleltem a másodikért. Akkor jobb ételeket adtak, mint most. 12 lej volt egy betegre számítva, buktát, kalácsot sütöttünk, kávét adtunk, de még vadast is készítettünk. Én nem csak szerettem ezt a munkát, ennek eredménye is volt, mindenki meg volt elégedve vele. Nyugdíjazásom előtt 6 évet főszakács voltam, négy kórházigazgatót szolgáltam ki. A munkámon keresztül lettem főnök, mert én mindig annak segítettem, aki el volt maradva, nem néztem azt, hogy más azt mondja, hogy a mosogatás nem a főszakácsnak való – mondja a kórházban töltött munkájáról.

Juci néni, háttérben a munkatársaktól kapott festmény.

Szeretettel emlékszik vissza nyugdíjazásának pillanatára, amikor 27 év után kollégái virággal díszített lépcsővel, ajándékkal várták őt. Ekkor Dr. Mátyus András volt az igazgató, aki nemrég két kötetben írta meg az udvarhelyi gyógyítás történetét. Féltve őrzi a dedikált könyvet, amelynek első lapján Juci nénit “a konyha művészének, a betegellátás kitartó királynőjének” nevezi.

Egy súlyos beteg kollégájának köszönhetően jutott tudomására az, hogy eladásra kínálják a Tompa-házat. Mivel sokáig kesergett a lakhatás miatt, gyorsan lépett, megvette az ingatlant Tompa Sándortól, akit testvérei azzal bíztak meg, hogy eladja a szülői házat. Fiával később felújították az épületet, ma a család tulajdonát képezi. Aztán elérzékenyül újra, mikor fia kerül a beszélgetés központjába.

– Egy fiam van, már ő sincs.

63 évesen halt meg szegény – mutat a falra fia kilenc évesen készült fényképére.

 Majd egy kicsit megnyugodva mondja, hogy nem csak ő horgol, a fia tehetséges bokszoló volt fiatal korában.

– Durva játék volt ez, nem szerettem volna, hogy menjen. Aztán, bejött a munkába az edzője, hogy elmondja, a fiam tehetséges ebben a sportban, engedjem őt edzeni. Súlyában ő volt a Magyar Autonóm Tartomány legjobb bokszolója – mondja fiáról.

Az elmúlt 94 év legnagyobb öröme és vesztesége egy képen.

Kivesz a tévé alóli szekrényből egy saját kezével készített sálat, hogy tapintsuk meg, nézzük meg milyen igényes, pontos munka. Miközben szemügyre vesszük a szép ruhadarabot, visszatekint életére.

– Ez a negyedik rendszer, amit átélek. Nekem mindegyik jó volt, mindegyikkel meg voltam elégedve. Dolgoztam, mint az állat, adósa nem voltam senkinek. Ejsze szerelmes nem voltam soha, s most nincs, aki hiányozzon nekem. Nem mondom, hogy nem akadt volna kérő, de úgy vagyok ezzel, hogy miért kínlódjak valakivel, ha úgyis nekem kell gondoskodni mindenről? Nem szeretem ezt a nagy szerelmeskedést, amit a tévében látok, felidegesít, amikor falják fel egymás ajakát – válaszol ezzel arra, hogy állt a szerelemmel életében.

A nyoszolyólányától kapta ajándékba.

Beszélgetésünk végén örül, mert végre megkínálhat valamivel minket. Az 1942. november 15-én ajándékba kapott, a kicsi magyar világban, a korondi zsidó boltban vásárolt tányérkákra amerikáner szőlőt tesz, hogy Romániában elfogyasszuk.