Az együttélés akkor sem könnyű, ha az ember folyamatosan igyekszik az előítéleteket levetkőzni, a régi rossz tapasztalatokon túllendülni, a súrlódások felett szemet hunyni. Orbán Gabriella a csíksomlyói romatelep szomszédságában él, de amióta a cigányok elkezdtek terjeszkedni, egyszer sem járt a telepen. Úgy látja – és ezt többször is hangsúlyozza –, a tűzeset óta nagy változások figyelhetők meg a közösségben.

Fotók: Márkos Tamás

Korábban őket is lopták már meg telepi romák, mégis mai napig, ha tudnak – lehetőségeikhez mérten –, munkát adnak közülük azoknak, akik dolgozni szeretnének. Nincs kedves-aranyos személyes történet a szomszédságban élő romákkal, de van próbálkozás az együttélésre, nyitottság az elfogadásra – és ez talán éppen annyi, sőt még több is annál, amennyi hasonló helyzetben várható, remélhető. Orbán Gabriellával Tűzpróba-sorozatunk legújabb részében Márkos Tamás fotóriporter, önkéntes beszélgetett.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen itt, a telep közelében élni? Milyen esetleges kihívásai vannak ennek? Milyen az együttélés?

Az a látvány, ami innen elénk tárul, nem kellemes. Ez, ami zavaró, illetve néha a hangoskodásuk, de azon is segít a polgármesteri hivatal.

Korábban a legnagyobb probléma a zaj volt, de amióta panasz volt letéve, azóta nincs zene és zaj. Tehát az megszűnt. Úgyhogy ahhoz viszonyítva, hogy mi volt a tűzeset előtt, most tényleg azt mondom, hogy van változás, nagy változás van. Változott a helyzet, mióta felülvigyáznak rájuk és besegít a Máltai Szeretetszolgálat, foglalkozásokat tartanak, ez azért szerintem hat rájuk.

Az viszont nehéz ügy, hogy itt vannak és ezt el kell fogadjuk. Együtt kell vele élni. Reméljük, hogy az ígéret majd teljesül, és tíz év múlva majd nem lesznek itt. Ha mégis, akkor maradjon az a réteg, aki tiszta, rendes, ügyes és tud alkalmazkodni a szomszédsághoz.

Konkrétan milyen változásokat lát a közösség tagjain?

Nem annyira zajosak, az utcán nem kóborolnak annyit a gyerekek. Korábban a forgalomban mindig vigyázni kellett, hogy el ne üsd őket, vagy ne történjen konfliktus velük. A szülők most már visszatartják őket, tudatosabbak és jobban odafigyelnek rájuk.

Az egész közösség élete megváltozott. Általában elég megosztó a közösség, mert vannak közöttük, akik tényleg nagyon-nagyon ügyesek, lehet velük kommunikálni, lehet velük foglalkozni, illetve mi is dolgoztatunk velük. Mezőgazdasági munkával foglalkozunk, és vannak a telepen olyan fiúk, akikben meg lehet bízni, rájuk lehet bízni bizonyos munkákat. Aki ott is rendes, az rendes.

Régebben – a tűzeset előtt – nagyon sok problémánk volt, mert bementek házakhoz, loptak, szemetes volt az utca. A tűzeset nagy változást hozott az ő életükbe, s a miénkbe is. Elviselhetőbb lett ez az egész telep.

Viszont azt nem kellene megengedje a polgármesteri hivatal, hogy még több család ideköltözzön, mert mi úgy tapasztaljuk, hogy azért idegenek is jönnek ide máshonnan, s itt telepednek le, egyre szaporodnak a házak és a konténerek. Ők is emberek, tehát nem lehet negatív hozzáállással kezelni a helyzetüket, de azt sem szeretnénk, hogy tovább terjeszkedjen a telep.

Amikor én ideköltöztem, 40 évvel ezelőtt, akkor két család lakott és egyetlen egy ház volt, aztán egyre többen kerültek ide szomszédos falvakból.

Azt tudják Önök, hogy mi a hosszú távú terv a teleppel kapcsolatban?

SEGÍTS, HOGY LEHESSEN JÁTSZÓTERÜK!

Ha segítenél valóra váltani a csíksomlyói romatelep gyermekeinek álmát és hozzájárulnál, hogy megépülhessen a játszóterük, várjuk adományodat a Máltai Szeretetszolgálat számlaszámára: RO52 BACX 0000 0030 2688 9037 (számlatulajdonos: Asociatia Serviciul de Ajutor Maltez in Romania Sucursala Miercurea Ciuc). Utalásnál a megjegyzésben kérjük feltüntetni: játszótér.

A tűzeset után ígérték, hogy tíz év múlva lassan felszámolódik a telep, az önkormányzat ezt ígérte. Mi nem nagyon látjuk ennek a valószínűségét.

A cél az lenne, hogy fokozatosan integrálják őket, munkát keressenek, lakást kapjanak, de mindenhol csak visszautasítják őket, tehát nehéz nekik munkahelyet, albérletet kapni, mert amikor meghallják, hogy roma, akkor már nem akar senki…

Az általánosítás miatt, aki normálisabb, ügyesebb, az se fog tudni egykönnyen érvényesülni.

Ön szerint hogyan lehetne a közvéleményen, az ítélkezésen változtatni? A közösség azon tagjai, akik készen állnak a felzárkózásra, azt mondják, hogy az emberek menjenek el a telepre és nézzék meg, hogyan élnek az ottani romák, lássák meg a jó példákat.

Ez nehéz, mert nem hisznek az emberek. Nem hisznek az emberek. Aki távolabb lakik, azt szerintem nem is érdekli. Nem érinti és nem érdekli. Amikor falugyűlés van, akkor is olyan kevesen jelennek meg, csak az, aki úgy érzi, hogy zavarja vagy velünk való szolidaritásból, de amúgy nem vagyunk sokan.

A gyűlésen általában az önkormányzattól Sógor Enikő vesz részt, a Máltai munkatársai és a szomszédok. Szerintem lenne lehetőség arra is, hogy valaki képviselje a telepen élőket is, de olyan egy kalap alá vannak véve, hogy nem… Úgyhogy ez nehéz eset mindenki számára.

Abból, amit elmondott, úgy tűnik, hogy azért valahol mégiscsak egyre könnyebb, így van?

Persze! Az, hogy felülvigyázzák őket, az már nagyon-nagyon sokat segített rajtunk is. Nincs az a zaj, nincs az a nyüzsgés és nincs az az állandó cigánytelep-hangulat itt, előttünk is, mert az volt, a mocskos gyerekekkel, akik hadd ne mondjam, milyen rendetlenek voltak.

Ez volt a másik kérdés, hogy hogy fognak ők oda felnőni valamikor, hogy ne ilyenek legyenek, hogy kicsit a tisztaságra saját maguknak is legyen igényük.

Az óriási változás szerintem, hogy most már nem csak egy vízcsapból látják el az egész közösséget, hanem lefektették a csöveket, a legtöbb házba bevezették a vizet. Ettől emelkedett a higiénia.

Reméljük, hogy igen. Tényleg van, aki nagyon ügyes, tiszta, a másik pedig úgy engedi el a gyermekét, hogy katasztrófa. Erre mondtam, hogy nagyon megoszlik a közösség. Van, akivel lehet, van, aki ki tud emelkedni, fel tud zárkózni, s van, akivel szerintem még most sincs, amit kezdeni. Vannak olyanok, akik megmaradnak ott, ahol voltak, s ahol vannak.

Most egyébként többen nagyon megautósodtak. Néha úgy jönnek itt fel az autóval, olyan gyorsan, hogy a saját gyerekeinket már nem merjük engedni az utcán játszani, mert nem lehet bízni, hogy most melyikük jön fel itt gyorsan az autóval.

Olyat látott valaha, hogy a roma és nem roma gyerekek együtt játszanak?

Nem játszanak. Nem, itt nincs ilyen.

És vannak olyanok, akik bejárnak innen, a szomszédságból a telepre?

Nem, nincsenek.

Akkor elég különleges helyzet, hogy Önök alkalmazzák a telepen lakókat idénymunkára. Ez nem sok szomszéd esetében van így, igaz?

Csak mi foglalkoztatjuk őket, itt más nem is foglalkozik mezőgazdasággal, csak a férjem. A fiatalok már nem nagyon folytatják, nem nagyon éri már meg, de nekünk megvannak a gépek, földek vannak, úgyhogy pár évig még csináljuk.

TŰZPRÓBA

Márkos Tamás fotóriporter Tűzpróba című, roma sorsokat és életképeket bemutató fotósorozatát 2021. december 10. és 2022. január 15. között – Erdély több más városa mellett – a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban is kiállították. A sorozat most olyan interjúkkal és portrékkal folytatódik, amelyek segítségével betekintést nyerhetünk a csíksomlyói roma közösség elmúlt éveinek megpróbáltatásaiba és változásaiba. A 2021 januárjában bekövetkezett tűzeset és az azt követő időszak ugyanis olyan fontos társadalmi kérdéseket hozott a felszínre, amelyeknek következtetései és megoldásai nélkülözhetetlenek minden erdélyi közösség számára.

Öt-hat személyt foglalkoztatunk a somlyói közösségből, a gabonaürítésnél vannak jelen, illetve a gabona vegyszerezésében segítenek. Ritka eset, hogy egész nap itt legyenek, tehát órabért kapnak, egy órára húsz lejt, vagy akár többet is, mert sokszor nem nézzük az órát, hogy mennyit dolgoztak aznap.

Van pár nagyon ügyes fiatalember. Régen többen is jártak hozzánk dolgozni, pityókát szedni is hívtuk őket, nőket és férfiakat is. Azóta viszont már nem termesztünk pityókát, így nincs szükség olyan sok munkásra. Korábban jöttek a nők, a férfiak, velük szedettük ki a pityókat. Csak már nem éri meg azzal foglalkozni, így elmaradt.

Úgyhogy most a gabonatermesztéshez, amennyi fizikai erőre szükség van, ahhoz pár fiút hív a férjem, s ennyi.

Az említett kellemetlenségek mellett van valamiféle jótékony hatása is Önre nézve annak, hogy itt van ez a roma közösség?

Én ezzel úgy vagyok, hogy sajnálom is néha, máskor pedig, nem is tudom, haragszom is rájuk. Vegyes érzelmeim vannak velük kapcsolatosan, de amúgy nem foglalkozok, engem nem zavarnak. Jönnek, mennek, itt vannak, léteznek – elfogadtam.

Néha beszélünk is, ha kérnek valamit – például gyermekruhát –, akkor odaadom azt, ami nekem pluszban van, mert ők is emberek, de ennél több kapcsolat nincs.

A fiúknak, akik nálunk dolgoznak, azoknak is szoktunk adni. Megkérdeztem, hogy gyerek van-e és mekkora, s azt mondta: kicsikétől ötévesig, kislány, fiú, minden van. Na, akkor mondtam, ott van a cucc, vigyék el, osszák szét azoknak, akiknek szüksége van rá.

Tehát én elfogadom, hogy ők itt vannak, ha tudok, segítek, ha nem, nem. Ennél több kapcsolatunk nincs, ez a minimális, amit mi velük együttműködünk. Most már azt kell mondjam, meg is szoktuk, hogy itt vannak.

Még az is lehet, hogy hiányozni fognak Önöknek…

…ha elmennek, ugye? Ki tudja. A gyerekek is feljönnek, sokszor fürödnek a patakban, ha zajonganak, s mondjuk, hogy menjenek lejjebb, mert ott több hely van, akkor lemennek, megértik. Nincs az, ami korábban volt, ezt tényleg elmondhatjuk.

Aztán az, hogy tüzelnek mocskot, mindenfélét, s füstöl – amikor feljön a füst, akkor sokat háborog a két alsó szomszéd. Hozzánk, amire elér, már biztos szétoszlik, mert annyira nem érezzük, picit fentebb vagyunk, de az is zavarta a szomszédokat, s akkor megoldották, hogy fával tüzeljenek.

Nekünk a kamara ablakunk a ház hátán van, és régen volt olyan, hogy a gyerekek este benyúltak és a kamarából kiszedték, amit elértek. Néztük a filmet, s egyszer csak halljuk, hogy olyan zaj van a kamarában, nagy csörömpölés. Megyek oda, s hát a gyermekek akkor futnak el. Abból lett egy konfliktus, de azután többet soha. Többet soha, de soha nem kellett féljünk.

Ez egy régi történet, olyan 5-6 évvel ezelőtti. Akkor el volt szabadulva a pokol. A másik szomszédnak a füstölőjéből kiszedték a disznóságokat. Most azért ilyeneket nem hallunk.

Olyan is volt például, hogy az autók meg voltak állva itt, a másik kapunál, és kilopkodták belőlük a rádiókat és az akkumulátorokat. Aztán a férjem lement és azt mondta, hogy ha egy óra múlva nem lesznek visszahozva, akkor hét baj lesz. S hát, jöttek és kopogtattak a kapun. Kicsit tartanak tőle, mert ő keményebb, mint én. Tartanak tőle és tiszteletben is tartják.

Olyan, hogy tőlünk lopjanak, azóta soha nem történt, s azt sem hallom, hogy ellopnák valakinek a terményét.

Van esetleg valamilyen személyes története, kapcsolódástörténete a közösség valamelyik tagjával?

Ilyen nincs, nem tudok, de mondom, édesek és szépek, sokszor látom, hogy annyi szép gyermek van, s meg szoktam kérdezni tőlük, hogy kinek a gyerekei.