Jól megnéztük magunknak az érseket

Három év után újra teljes pompájában mutatkozott meg az úrnapi ünnepség, az érsekhez is egészen közel férkőzhetett, aki akart.

Három év után újra búcsús hangulat lepte el a városközpontot. A koronavírus miatt a Szent Miklós-hegyi temetőkertbe száműzött úrnapi ünnepség visszatérhetett hagyományos helyére, a Patkóba, ahol teljes pompájában mutatkozhatott meg.

Már a második harangszóra, félórával a kezdés előtt érezhető volt a zsongás, ünneplőbe öltözött udvarhelyiek vették birtokukba az autómentes központi tereket. Pontban a 11 órai harangozásra mindenki elfoglalta a stratégiai pozíciót, egy pillanatra mintha megállt volna az idő.

A tűző napon kelendő volt az árnyék, így nem is tűnt elsőre jelentősnek a tömeg, amely a tér közepén valóságos ernyőpajzzsal védekezett az égi „áldás” ellen.

A legtutibb helyek a két szélen voltak, nem is kellett sokaknak álldogálniuk, mert padokat, székeket hordtak ki a kockakőre meg a Gimi bentlakásának füvére is. Az épület tornáca pedig alkalmi díszpáhollyá vált.

Ráadásul az emberek leleményessége is szaporította az ülőhelyeket, amire Márton Áron is csak mosolyogni tud.

A városháza előtti parkocska is funkciót váltott egy órácskára, kényelmes nézőtérnek bizonyult.

Az ökuménia jegyében a református templom padjai is adták magukat.

A keresztyének ablakai megnyíltak a kíváncsiskodók számára.

Bár hallani gyengébben lehetett, sokan a főoltár mögött húzták meg magukat, a Krisztus-szobor és a székely óriászászló oltalma alatt. A hétágra sütő, de nem túl forró napon a vallásos meghittségen túl igazi majális hangulat is támadt.

Látható, érezhető volt a találkozás, a szabad érintkezés öröme.

A közös imádság összetartó ereje.

Az Istent dicsérő énekszó varázsa.

A gyermekek önfeledt játéka.

A Krisztussal való egyesülés vágya.

Minden adott volt egy kerek ünnephez, 

hogy a nagy visszatérés emlékezetes maradjon.

Díszes papi ruhák, stólák.

A legféltettebb kegyeleti tárgyak.

A virágszőnyeg, amit az elsőáldozók szőttek.

A súlyos labarum, amit a fiatal legények cipelnek.

A pompás baldachin, aminél egymást váltják a székely férfiak.

Cifrább és egyszerűbb zászlóaljak, amik ugyanazt hirdetik: ki honnan érkezett.

A kizöldült, felvirágzott oltárok.

Miközben a főpap mind próbálja Krisztusra terelni a figyelmet,

de akkor sem tud nem a középpontban lenni. Mégiscsak nagy dolog, ha érsek van a városban. 

Akinek egészen közelről megleshettük egyszerű és nagyszerű kiegészítőit.

Az áldozati bárányt ábrázoló főpásztori botot.

Személyes mottóját: Őáltala, ővele és őbenne.

A papi gyűrűjét.

Meg a bársonytérdeplőjét.

S ha nem is róla szól az ünnep, sokan szeretnének egy emléket dr. Kovács Gergely első udvarhelyi búcsújáról.

Mégis rend van és figyelem, nem tolakodnak az emberek, tartják helyüket az egész teret átölelő menetben.

De aki akar, közel tud jutni hozzá és Krisztushoz is.

Hogy aztán megfáradva, de feltöltődve térjen vissza a körmenet végére ugyanoda, a Patkóba.

Nincs más hátra, mint megszerezni a „legnagyobb” kincset, a búcsúágat, amiből sosem elég.

A jól megérdemelt búcsúfiát: egy finom, puha mézeskalácsot.

Meg egy kis virágszirmot, mielőtt megtapodnák a kegyetlen autók.

Sietni kell, mert mire felnéznénk, vége is mindennek. Bár egy valami mégis marad, az ige: hogy ne csak mutogassuk, hanem éljük meg az életet.

Kattints a hozzászólások megjelenítéséhez

Korábbi képriportok