Nagyapjától tanulta a mesterséget a fancsali kádár. Félórát kértünk a 78 évből.
Fotók: SZÁSZ ZSUZSI
Székelyfancsalban fürkésszük a kocsiból a házszámokat, hogy megtaláljuk a kettes és a hetes szám szerencsés párosítását. Egy őszhajú nő gyalogol az úton felfelé, rózsafüzérrel a nyakában. Mire a szám köszönni készült volna, hogy Veres Imre bácsi lakása felől érdeklődjek, egy fiatalember nyit ablakot mellettünk:
– Ott megy a felesége, menjetek utána, ott van az nagy kapu – igazít útba hirtelen jött segítségünk.
Utoljára gyermekkoromban jártam a faluban, eperfahordót vettünk édesapámmal egy magyarországi utazás előtt. Mivel a település messze földön híres a kádárairól, „csebreseiről”, hordósairól, szerettem volna felkeresni a műhelyében egy mestert, remélve azt, hogy megtalálom azt a bácsit, akitől tavaly a fakanalat vettem a piacon.
Ceruza, telefon, és szemüveg a zsebben
Díszes, faragott kapun lépünk be az udvarra. Imre bácsi a műhelyben matat. Megtermett férfiember, láthatólag nem szívesen hagyja abba a munkát miattunk. Inge zsebében lapul egy kicsi maroktelefon, mellette az egyik legfontosabb munkaeszköze, egy sárga ceruza hegyével felfelé kukucskál. A szemüveget most elteszi a június 4-én 78-ik évét töltő ember.
– Jól megfogtad a kezem, te varasbéka! Honnan való vagy? Jó fogásod van, de ebben a szakmában, ha valaki megfogja a kalapácsot, akkor oda is kell ütni – mondja a kézfogás után nekem.
Nagyapámnak is hasonló a szavajárásra,
bozontos fehér szemöldöke is az öregem képét hozza elém.
– Tizenöt éves koromban tanultam el a mesterséget nagytátámtól, akkor kezdtem el tatarkodni. Ez volt a szülői ház, ebben az életben nevelkedtem én is. Egy cseber volt az első munkám, ami nem sikerült, mérgemben feldöntöttem. De annyira hajtott az akaratom, hogy nem adtam fel, megcsináltam, addig méricskéltem, míg meglett. Ambiciózus voltam. Amit én elkészítettem, annak az árát én kaptam, én is jártam piacolni velük – mondja első munkájáról.
Imre bácsi 1942-ben született Magyarországon, abban az időben tanulta a fával való foglalkozást, amikor még „gyertyafény mellett izzadtak a munka mellett”. Négy testvére van, a bátyja két éve hunyt el, ő is a család vállalkozásában tevékenykedett.
– Nem sokra emlékszem a régi világból, alig voltam kétéves, mikor édesapámat elvitték a háborúba. Egészsége nem volt, mikor hazajött. Rátett egy lapáttal az is, hogy kulákok voltunk, tizenhat hektáros földön gazdálkodtunk, megviselte őt ez az időszak. Fiatalon, 52 évesen itthagyott minket, de tátám is meghalt már 1956-ban – mutatja be röviden családja történetét.
Nagyapja, Veres Mihály a „faabroncs idejében” kézzel készítette munkáit, szekérrel Székelykeresztúrra, Segesvárra hordta eladni.
A műhelyben katonás rendben fogadnak a szerszámok: jól megférnek egymás mellett a régi, tatájától, édesapjától örökölt eszközök és a villany által hajtott gépek. A jobb sarokban, szögre akasztva pihennek az öreg, több életet kiszolgáltak: abroncs-összeszedő, körző, vájoló. Nem használják már őket, mióta a kőolaj és a villany működteti a világot.
Az oltyán káplár meg akarta nyuvasztani
Fiatalon tizenöt hónapot töltött munkaszolgálaton, néha meggyűlt a baja a román nyelvvel.
– Târgoviștén voltam poligonon, erősen keveset értettem románul. Ott volt a vállamon a fegyver, meneteltünk. Egy kicsi oltyán ordítozta nekem, hogy sus piciorul, sus piciorul! Egyszer felháborodott, odafutott hozzám, egy gázmaszkot akart felnyomni a fejemre. Mondom neki, hogy mindjárt megnyuvaszt vele, hát mit akar ezzel elérni. S még fussak is. Később derült ki, hogy büntetésnek szánta, mert nem engedelmeskedtem a parancsnak – idézi fel a katonaság alatti élményét.
Kérdezem, hogy a katonaság alatt volt-e szeretője, miként zajlottak a nőügyek azokban az időkben. Megereszt egy huncut mosolyt, aztán nagy komolysággal folytatja:
– Nem úgy voltam, mint kied, hogy a leányokkal járkálsz. Akkor vizitába kellett menni, nem lehetett akármit csinálni. Jaj, neked családod van? Na, akkor Isten éltesse őket! – próbált egy fogást a kádármester.
Feleségét Szentkirályon ismerte meg
a katonaság után, amikor sógoránál kőfalat raktak. Elmondása szerint be voltak fogva a munkába, nem volt idő egyébre, nem „pancsoltak a szabadidőben”.
– Nyugodtan tegye bele a táskáját Zsuzsa a cseberbe. Tudja-e, mi a cseber? Vagy hanem rakja abba, ami a csűrben van – mutat a félkész dézsára kacarászva, majd a műanyag világról értekezünk egy pár mondat erejéig.
Felidézi a régi időket, amikor fejszével hasítottak, kézzel varázsoltak faedényeket. Mivel az állattartásból élt a környék népe, ezért olyan volt a kereslet is: csebreket kértek víznek, vagy kádakat káposztának.
– Hordót vagy húsz éve készítek, nem bortermő vidék a miénk, nem igazán volt igény régebb erre. Inkább a pálinkának való kisebb méretű hordókat vitték. Akkor nem volt dézsa, de most alig van olyan vendéglátóhely, ahol a ne igényelnék – mondja.
Miután megtudja, hogy Bétából vagyok, belemerülünk a falucsúfolók szépséges világába. Minden településnek van legalább egy olyan nevezetessége, ami inkább az övé, mint a többieké. Nincs kétség, Fancsal komoly helyet kér a kádármesterséget űző települések képzeletbeli térképén.
– Ez a mesterség Fancsalé,
ez a védjegyünk. Mert minden faluban van valami jelképes, amivel foglalkoznak. Nálunk csebrekkel, máshol szalmakalappal. Igaz, már csak mi maradtunk, de még csináljuk. Nálatok mik vannak? Bellérek és kupecek, ugye? Mennyi telt el a fél órából? – kérdezi kacagva.
Bőven van időnk szétnézni a pincében, ahol kész és félkész áruk várják a gazdáikat. Hordók, csebrek, lapítók, tálak, fakanalak sokasága fogad minket, szemben két csíkos eperfahordó ül az asztal tetején.
– El sem tudod képzelni, milyen anyag jön ki ebből, olyan lesz a szilvapálinka mint a likőr. A doktorok felfedezték, hogy a szilvamagban cián van, amit az eperfa kivon belőle, ezért nem lesz olyan veszélyes a májnak. Az utolsó fát, amiből dolgoztunk, Malomfalváról hoztuk. Egyre nehezebben lehet kapni ilyen fát. Ha nem lesz, akkor nem fogunk csinálni, kész – mutatja be a vásárlók egyik kedvenc termékét, aztán beljebb hív a másik szobába.
Saját, zacskóba csomagolt találmányát recsegteti a kezében a másik pillanatban. Fából készült diótörő, főleg „blokkosoknak”, mert zaj nélkül dolgozik a készülék. Van itt még micimackós székecske a kiállítások miatt, fatálak korlátlan mennyiségben. S kaszanyelek.
– Tudsz-e kaszálni? – kérdezi tőlem.
– Nem bőcsködök erősen azzal – mondom neki.
– A kaszálás a legfontosabb, éjjel ne feküdj le, hanem próbálgassad az udvaron. Ejj, megtanítanálak téged dolgozni, ha egyszer úgy akadna. Nézném, ahogyan törlöd a homlokad a negyvenfokos melegben. Mert tudd meg, a földmunka kemény munka. Meg lehet élni belőle, de meggazdagodni nem – reguláz Imre bácsi.
Kelj fel korán, feküdj le későn
Azt mondja, hogy az öregek megtanultak dolgozni, olyan kort éltek, amikor meg kellett fogni valaminek a végét. Próbálgatni kell, „ambíciósnak kell lenni”. Nem irigynek, mint ahogy a komákkal történt.
– Egyszer szóvá tette egy ember a komájának, hogy milyen szép háza van. Az úgy felelt neki, hogy neki is lehet, ha megdolgozik érte, ne a házában üljön, hanem keljen fel korán, feküdjön le későn, s akkor lesz eredménye. Én azonban leszállok a színpadról, átadom a fiamnak a mesterséget, hogy valaki vigye tovább. Tizennyolc unokám futballozik a kertben. Mondogatom nekik, hogy gyertek, csináljatok valamit, a ragyogó csilingejit, de nem jönnek – mondja, miközben a fia, Győző megérkezik.
– Barni, én többet nem beszélek veled, eddig le van járva az időd. Esetleg Zsuzsával – fejezné be.
– Rendben van, de a következő generációval is szóba szeretnék állni egy pár kérdés erejéig – mutatok szememmel a dézsa körül tevékenykedő fiára.
– Hallod-e, gyere beszélgess a komámmal kicsit, mert én végeztem mára vele. Többet nem tárgyalok vele, mert
úgy érzem magam, mint a nemzetgyűlés előtt Ceau bá.
Rusnya dolog annyit beszélni. Ha sokat járnak ide, akkor semmivel sem tudok haladni – készíti elő a terepet egy jó beszélgetésre.
Győző a fiával érkezik, füle mögött árulkodik a ceruza. Három generáció könyököl fel a csűrben a sós dézsára. Története hasonló édesapjáéhoz, kicsi kora óta leste el a szakmát. A legnagyobb kihívás vállalkozásuk számára a nejlon térhódítása, ennek ellenére még nem kellett mással foglalkoznia életében, vagy külföldön szerencsét próbálnia. A család mindig saját munkaerejéből élt, egy alkalommal jött egy külsős, aki két nap után feladta.
– Állatokat tartok, de mindig maradtam a családi vonal mellett. Van erdőnk szerencsére, fa van: kivágjuk, elhozzuk, két-három hetes szárítás után feldolgozzuk – mondja a fiatalabb Veres.
Közben Imre bácsi a csűrkapun lógó gereblyét kínálgatja nekem. Kicsit drágállom, ezért újabb leckét kapok.
– Még egy gereblyefogat sem tudnál kicserélni, te. Mindjárt senki sem fog ilyesmivel foglalkozni, aztán megnézheted a műanyagot. Szép mesterségnek tűnik, aki kívülről nézi, nehéz annak, aki csinálja. Még a szemöldököm is beszürkült, annyit kínlódtam. Kell találkozzak tatáddal, mondjam meg neki, hogy az unokája húzza az időt, mint a futballisták, hogy ne kelljen dolgozzon. De dumálni tud. Mennyi a laska? Én nem kapok semmit, ha beszélek veletek – zárja eggyel rövidebbre Imre bácsi.
Mégis ingyen tanulok, megtudom, hogy erdei fenyő a legjobb a dézsának, mert a legelőn nőtt, úgynevezett „sarjúfenyő” nem olyan tömör. Évgyűrűket számolunk a dézsába szerelt fenyőfákon.
– Tatád is megnézi a marha szarván a róvásokat, vagy a ló homlokán a kupát, ugye? – kérdezi tőlem.
– Minden mesterségnek megvannak a stikái – válaszolom neki.
Ha nagytáti visszatárhetne egy napra, mit látna másként a kapun belül?
– kérdezek vissza.
– Nem csináltak ilyen nagy edényeket, ezeket észrevenné. De biztos örvendene, hogy még mindig ezzel foglalkozunk – mondja Imre bácsi.
Nem volt ekkora lux, mint most a fia szerint. Igaz, hogy mindent kézzel, gépesítés nélkül dolgoztak meg, de nem volt ennyi kiadás: nem volt villanyszámla, benzinköltség, s még sok más.
– Papnak, vagy doktornak éri meg a legjobban tanulni most, azok jól keresnek. Ha elmész kihúzatni egy fogadat, akkor először meg kell vegyél egy köpenyt, csak utána mehetsz be, hogy fizess.
Mielőtt eljönnénk, sok megrendelőt kívánok a család számára. Kiderült, abból se jó, ha sok van, mert „annyit kell enni, inni és dolgozni, hogy másnap is kívánja az ember”.
Díszes, faragott kapun jövünk ki. Sebestyén Elek kapufaragó és a Veres család munkáját dicséri a munka.
– Isten segítsen, Barni, hogy még sok embert tudjatok kikérdezni – mondja búcsúzóul nekünk, közben a fél órából háromnegyed lett. Ilyenek a futballisták nálunk felé, legalább egy félidőnyi idő kell, hogy játékba lendüljenek.
