Játszani úgy, mint a többi gyermek

Botika, a Down-szindrómás fiúcska kalandjai a szerelemmel és a morgó pocakkal.

Sziasztok Süsük! Sebők Botond vagyok Zeteváraljáról. Ti csak hívjatok Botikának, mindenki így szokott szólítani. Minden reggel az anyukámmal és testvéremmel, Kristóffal az iskolába megyünk, Udvarhelyre. Egy barátságos szeretetgombóc vagyok, szeretek integetni a kocsi ablakából a járókelőknek.

Ma egy szuper nap elé nézünk, virágot hozok a tanítónénimnek, de még Szidinek és Zsuzsának is van meglepetésem. Hat óra óta lábon vagyok, ezért egy kicsi malachúsos szendvicset még el kell majszoljak, míg beérünk az osztályba. Mikor kiszálltunk a kocsiból, láttam, ahogyan egy vagány fényképezős néni kerülget minket, mellette egy bácsi beszélget az anyukámmal.

Egyszer már találkoztunk ezzel a bácsival a játszóházban, megígérte nekünk, hogy eljön hozzánk egyszer látogatóba. Most azt mondja nekem, hogy velem fog jönni egész nap, hogy lássa, milyen kalandok elé nézek. Nagyon bírom, ha körülöttem sürögnek-forognak, mekkora vagányság az, ha szaladnak utánad egy fényképezőgéppel! Akkora izgalomba kerültem, hogy anyu alig tud bevezetni az iskola udvarára.

Előkészítőbe járok, s a tesóm is. Nem egy osztályban tanulunk, mert akkora spanok vagyunk, hogy biztos zavarnám óra közben. Megengedtem neki, hogy másik osztálytársakat válasszon magának. Ilyenkor elkísér engem az osztálytermemhez anyuval. A néni fotózik! Vajon, mondhatom én, hogy mit fényképezzen le? Az vagány lenne! Alig tudom megvárni, hogy anyu levegye a kabátomat, meg akarom mutatni az osztályomat a bácsinak és a néninek.

Az ajtó mellett ülök, már több kishaver megérkezett. Ott van a lány, akibe szerelmes vagyok, vagy fordítva, még nem döntöttem el. Berni tetszik nekem, odajön egy kicsit a padomhoz, de még nem szokta meg a szereplést, szégyenlős kicsit.

A bácsi beszélgetni akar velem, azt akarja, hogy belecsapjak a kezébe. Barninak hívják. Ez hogy lehet? Barni az én apukám neve. Mit akar most, hogy ő legyen az apukám? Nem. Megmondtam neki, hogy az én apukám sokkal erősebb nála, nem lehet lacafazázni vele. Megmutattam az erőmet nekik, hogy lássák, milyen fából faragtak engem. Előhoztam kedvenc témámat is, levágtam egy disznót hamarjában az óra előtt. A nénik mosolyogtak az ajtó előtt, Zsuzsi pedig megint fotózott engem.

Anyu egy virágot tett az asztalomra. Össze vagyok zavarodva egy kicsit, mert a nyelvemre sokkal jobban jönne a boldog szülinapot, mint a boldog nőnapot. Anyu megsimogatja a frissen nyírt buksimat, megtörli az orromat, aztán elbúcsúzik tőlem. Kristóf kicsit húzódozik, de nem fogja megúszni az ölelésemet, ráadásul egy puszit is kap a nyakára.

Nem mondom, hogy a puszit nem szeretem, de az ölelés a mindenem. A tanítónéni ahogy belépett az ajtón, mindjárt a nyakában kötöttem ki. Úgy szeretem ezt a nénit! Anyu azt mondja, hogy ő is boldog, hogy ő tanít engem, türelmes, sokat simogatja a buksimat. Régen sokat sírtunk anyával otthon. Mikor óvodába kerültünk, akkor az ottani óvónéni nem akarta, hogy én a többi gyermek között legyek, mert nem talált annyira normálisnak, mint másokat a csoportban. Nem tudta elmondani nekik, hogy Botika egy Down-szindrómás fiúcska, aki ugyanúgy szeret játszani, mint a többiek. Szomorú voltam amiatt, mert eldugták előlem a játékokat. Anyu azt mondja, attól féltek, hogy összenyálazom őket. Eljöttünk onnan.

Most anyu kacag, elmennek a Kristóf osztályába. A bácsi és a néni is elmegy, de azt ígérik, hogy még találkozunk. Én pedig olyan izgatott vagyok, hogy szünetekben keresem őket a folyosón. Hova lettek ezek? Mikor kezdtem megszokni, akkor elmennek?

Lassan telik el a délelőtt az iskolában. Anyu tizenegyre visz fel Szidiékhez. Megnyugodtam, amikor megláttam a követőimet az Orbán Alapítvány előtt. Gyorsan szaladok fel a lépcsőn, hogy a virágot odaadhassam Szidinek. Az emeleten összegyűjtöttem pár ölelést, aztán bementünk a szobába, mind. Dönteni kell újra és újra, megint az ölelés kell, amikor választani kell.

Szidi azt szeretné, hogy beszéljek szépen, tartsam a nyelvem a számban. Ez régen nagy nehézség volt számomra, mert downos vagyok, de nézzetek meg most.

Odaguggoltunk a tükör elé, hogy állatok hangjait utánozzuk, úgy sziszegjünk, hogy ne szökjön ki közben a kígyó nyelve. Nem egyszerű a feladat, koncentrálnom kellett, hogy a teremben lévő emberek figyelmét se veszítsem el. Zsuzsi például a telefonját vette elő néha, rá is kellett szólnom, hogy ez itt nem játszik: vagy Botikát figyeli, vagy nem tud közös programunk lenni!

Amúgy én egyenes vagyok, ha valami bosszant, azt megmondom. Nehezen tudom túltenni magam, ha a problémám azonnal nem oldódik meg. Szerencsére a bácsiék néznek és fülelnek. A kirakós vagány játék, az állat nevét, színét kell mondani. Azt képzelem, hogy én vagyok a ló hátán az a gyermek. Tatám jut eszembe a lóról. Úgy szeret engem, mindig velem akar lenni. Néha rossz lehet Kristófnak, hogy mindenki az én kezemet fogja, az én társaságomat keresi.

A foglalkozás vége felé tart, Szidi már megígérte a gitározást, ha ügyes leszek. Lehet motiválni engem ezzel, de a kocsizás sem rossz dolog. Lerobbant autósat játszunk, az úton kell szervízbe vigyem az autót. Közben egyik kezemmel a gitártokot tapogatom, alig bírom kivárni a zenélést.

Mindenki úgy várja, hogy rázendítsek egy nótára, nem kell rászólnom senkire. Megmondom őszintén, két slágerből áll a repertoárom: a Boldog szülinapot és a Szegény vagyok, szegény vagyok című zenét játszom.

Zsuzsi énekelni kezd, mert Szidi nem ismeri a szöveget. Egyszer-egyszer akkorát pendítek a kezemmel, hogy megfájdul az ujjam begye tőle. Megnyalom egy kicsit, s aztán mehetne a buli tovább, ha ne érkezne egy újabb kislány foglalkozásra. Anyu azt mondja, hogy sokat fejlődtem az elmúlt években, szépen beszélek, s hogy minden hasznosat minél hamarabb meg kell tanulnom, mert később nem fog menni. Szidi matricát akar adni nekem, de nem tartom igazságosnak, hogy csak én kapjak. Zsuzsi fényképezőgépére egy cicát, a bácsi füzetére kutyát ragasztok.

Indulunk Kristóf után a suliba, mert még van egy foglalkozásom mára. Egy vagesz bicikli zöld csengője köti le a figyelmemet percekre az épület előtt, azt mondják a kicsi madarak, hogy ez is Szidié.

Tudjátok milyen, amikor nagyon mérges vagyok? Megmutattam anyunak, mert nem akarta, hogy Zsuzsi és a bácsi beüljön a kocsiba mellém. Én mondtam pedig nekik, hogy jöjjenek hozzánk, szólok Szimatnak, hogy ne harapja meg őket, ők mégis másik kocsiba ültek be.

Van egy másik Zsuzsi is nekem, ő a Pro Down Alapítványnál foglalkozik velünk. Két órától két másik Down-szindrómás pajtással találkozunk, hogy kitanuljuk, melyik a jobb, vagy a bal kezünk. Nézzetek most a bácsira hátul, hogy milyen fáradt az arca. Délután van már, én is nagyon figyelmetlen vagyok, máskor sokkal jobban tudom az irányokat, mint most. Ha Zsuzsi a jobbot kéri, én a balt emelem fel, ez az odafigyelés receptjének titka. Ahol a szívem dobog, ott van a bal kezem, ez tuti!

Jókat tudunk kacagni, a foglalkozós Kristóf igazi móka Matyi, dől belőle a kacagság.

Számonkérem Zsuzsit, hogy miért nem csókolhatom meg, ha virágot hoztam. Idáig ölelgettem mindenkit, most jól esne egy puszi legalább. Azt mondja, az a rendje a dolgoknak, hogy meg kell kérdezni előre, hogy adhatunk-e puszit. Kristóf újra elmondja, hogy nem szabad ölelgetni az embereket, csak ha megengedik. Ő például csak az osztálytársait ölelgeti többet.

A tesóm be-benéz az ajtón, egy zöld flakon van a kezében. Ejsze, haza akar menni már. Anyukám egy másik anyukával beszélget kint.  Ráesik az eső a sapkámra, amikor kimegyünk Zsuzsiéktól. Becsücsültem a kocsiba, dobtam egy nagy szunyát, míg kocsikáztunk hazafelé. Nyitva van a kapunk, a nagy zászló alatt van a házunk.

Apu az udvaron vár minket, Szimat nagy orrával megszimatolja a bácsit és a nénit.

Mindent meg kell mutatnom nekik, talán a legfontosabb dolog most az lenne, hogy a nyulakat megnézzük. Mondjuk, megsimogatni nem merem, de azért szeretem őket.

Kedvenc helyem otthon a raktár, egy csomó minden van benne, de táncolni is lehet, mert szól a zene. Felnyitom apu kocsijának csomagtartóját, hogy megmutassam a bot és fejsze közötti különbséget, s a nagy druzsbát.

Apukám pár éve jött haza hozzánk aludni. Mindig messze dolgozott tőlünk, aztán egy baleset miatt megijedt, hazajött, hogy itthon aludjon. Neki is köszönhetem az életem, mert fiatal kora ellenére ragaszkodott hozzám. Amikor megszülettem, akkor anyu 21 éves volt, apu 25. Három napig nem láthattam az anyukámat, miután megszülettem. Arra kérték a kórházban a szüleimet, hogy hagyjanak ott engem, ami nagyon megijesztett. Apukám azt mondta, hogy amíg a két kezét fel tudja emelni, addig ott lehetek mellettük.

Anyukám üdítőt hoz be a bácsinak és a néninek. Bementünk a szobánkba. Kristóf már kockázik, én megmutatom az ágyamat nekik, s a falrajzokat. Nem én készítettem, anyukám volt. Persze, ő tagadja. Koccintunk egyet, aztán bokszolni hívtam a vendégeket, mutassák meg, hogy milyen erős a kujak. Míg én nézem a Székely Góbékat, addig anyuék beszélgetnek. Hallom a fülemmel, hogy annak ellenére, hogy nem írtak előre a gólyának, szeretettel fogadtak engem a családba, s tesómat is. Apuék mondták a bácsinak, hogy megnyugodtak, amikor azt mondták Kolozsváron, hogy akár negyvenöt évet is élhetek. Képzeljétek el, van olyan Down-kóros felnőtt a faluban, aki az apukáját el tudja rendezni!

Hiába a vendégek, enni mindig kell. Kimentünk a tesómmal sült húst és kenyeret hozni magunknak. Az ölelés mellett a pocakra is mindig ügyelni kell, mert gyakran morrog napközben, ha elfelejtkezem róla.

A bácsi haza akar menni. Mondtam, hogy még sok mindent meg akarok mutatni nekik, de ő azzal kenyerezett le, hogy egy nagy, családi fotót készít Zsuzsi rólunk. Még Szimat is ráfért a képre, én markomban a tápot tartottam. A bácsi szamárfüleket mutatott Zsuzsi feje fölé, én kikacagtam.

Gyorsan kinyitottam a kaput nekik, anyuval integettünk, amikor elmentek tőlünk a kocsival. Nagyon izgalmas napom volt, egész nap körülöttem forgott a világ.

Kattints a hozzászólások megjelenítéséhez

Korábbi képriportok