Hogyan beszéljünk gyermekeinknek a halálról? Dr. Bálint Blanka mentálhigiénés szakembert, gyászcsoportvezetőt kérdeztük a gyászról.

A fotókat a szerző készítette.

Ken baba kitörött lábbal fekszik a ruhafogas alatt, a sarokban. Lába előtt feltámasztva egy műanyagból készült játékfotó. 

– Mi történt a babával a fogas alatt? – kérdeztem.

– Kitörött a csontja, meghalt – válaszolták.

– Miért nem vittétek először a kórházba, hogy az orvosok segítsenek rajta? – teszem az újabb kérdést.

– Mert meghalt, na, nem lehet megcsinálni már – kapom az ingerült választ a gyermekektől. 

Miért nem öltöztetik a babákat, vagy miért nem tologatják a kocsikat a földön inkább ahogy máskor teszik?

Elsőre talán ijesztő lehet egy ártatlannak tűnő babázás

után ilyet látni, a korábbi napok élményei miatt azonban elfogadhatónak tartottam a gyermekeim legújabb elfoglaltságát. Pár éve van egy kedves családi programunk, a dédnagymama neve napján kisétálunk egy csokor virággal a temetőbe, imádkozunk egyet. Július végén is így történt. Ilyenkor néznek kifelé a kicsi fejükből, megfigyelik alaposan a temetőt, mindig megkérdezik, hogy mi is a mennyországba kerülünk-e. Mama a legközelebbi veszteségük nekik, az ő példájával szoktunk beszélni nekik a halálról. 

Idén a négyéves fiam is meglepett hazafelé: miközben a fűszálakkal és csigákkal játszadozott, kijelentette, hogy ő “nem fog elmenni soha, marad a világgal”, hogy neki minden ember az országa. Elképzeltem az én gyermekkoromat, amikor nannyóm temetése után sokáig rémálmaim voltak. Mikor segítséget kértem, akkor azzal nyugtattak meg, hogy az ártatlan lelkektől kéri az imádságot, mert a tisztítótűzben van. Nem segített. 

Két éve, közeli barátaim elvesztették édesanyjukat, akkor kértük meg dr. Bálint Blankát, hogy beszéljen nekünk erről a témáról egy előadás keretében. Blanka mentálhigiénés szakember, gyászcsoportvezető Csíkszeredában, összeírtam és elküldtem neki pár kérdést, hogy szükség esetén használni tudjuk válaszait. 

Találkozásunk óta odafigyelek, mit mondok a gyermekeimnek az elmúlásról. Utána vesztettük el a kicsi kutyánkat, Cukorkát, akit közösen sirattunk el, majd temettünk el. Sokan mondták, hogy “intézzem el egyedül a dolgot”, ne vonjuk be őket a házi kedvenc eltemetésébe, de én így tartottam hitelesnek. Mi a teendő házi kedvenc elvesztésénél?

Jó kérdés a házi állat témaköre, több szempontból. Egyrészt egy házi kedvenc sok esetben akár családtagnak számít, így az elvesztését meg kell gyászolni, el kell siratni. A temetés pedig segít a gyászban, hisz elbúcsúzom tőle, nem viszem magammal. Itt is fontos, hogy adjunk időt a veszteség elgyászolására. Az a jó, ha a gyerek ki tudja játszani, vagy le tudja rajzolni az érzelmeit, a fájdalmát, hiszen az már a feldolgozás része. Egy osztrák temetkezési vállalat kegyeleti LEGO készletet is árul például.

Másrészt azért is fontos, mert felkészülés nélkül nagyon nehéz találkozni a halállal. Persze felkészülten is iszonyúan fájdalmas, még egy felnőttnek is, nemhogy egy gyereknek, aki nem is mindig érti, mi történik, vagy mi fog történni, sokkal sérülékenyebb, ki van szolgáltatva a felnőtteknek, és nem rendelkezik érett megküzdési stratégiákkal. A házi kedvenc elvesztésével járó gyász segít felkészülni a későbbi veszteségekre, amelyekkel előbb vagy utóbb mindenkinek szembe kell néznie. 

Mikortól érdekli a gyermekeket a halál?

Általában hároméves kortól kezdi érdekelni a gyerekeket a halál kérdése, és ez akkor is így van, ha esetleg a gyerek nem beszél róla, vagy nem velünk beszél róla.

Hogyan kell kezelni ezeket a helyzeteket szülőként?

Szerintem az a legjobb, ha meghallgatjuk a gyerekeket, hisz ebből derül ki, hogy mi foglalkoztatja őket, mit gondolnak a halálról, ők miként érzékelnek egy adott helyzetet. Kérdéseket lehet feltenni, hogy jobban megértsük a gyerek gondolatvilágát, de nagyon vigyázzunk, hogy ez ne legyen ítélkező vagy számonkérő, és főként ne menjen át vallatásba. Azt is vegyük észre, ha számára már megterhelő erről tovább beszélni. Arra is érdemes figyelni, hogy ne botránkozzunk meg, és ne is tiltsuk meg, ha a gyerek temetést játszik, hisz a gyerekek a játékon keresztül dolgozzák fel a velük történteket.

Őszinte és hiteles választ adjunk

Fontos, hogy válaszoljunk, ha a gyerek a halálról kérdez. Ne tereljük el a kérdést, csak azért, mert kényelmetlen számunkra, de persze nem mindegy, hogy hogyan válaszolunk. Őszinte és hiteles választ adjunk. Ez azt jelenti, hogy először érdemes önmagunknak szembenézni ezekkel a kérdésekkel, tisztázva azt, hogy mit gondolunk a halálról és arról, hogy mi van a halál után. Olyan magyarázatot érdemes adni, amiben hiszünk, de csakis a gyermek fejlettségi szintjének megfelelően. Ide kapcsolódik az, hogy elég csak arra válaszolni, amire a gyermek rákérdez, nem szükséges mindent elmondani egy beszélgetés alkalmával. 

Szeretném kihangsúlyozni, hogy az őszinteség semmiképp nem jelenti azt, hogy egy nagy beszélgetésben kíméletlenül mindent elmesélek a gyereknek, még azt is, aminek a befogadására még nem érett meg, de ne titkoljuk el előle a valóságot, mert elveszítjük a bizalmát, és a problémák megoldása helyett azok tagadására tanítjuk ezáltal.

Sokan vagyunk, akik meséket mondunk gyermekeinknek, a csillagokban lakozó nagymamáról, az “elment” tatáról. Nem csak az égboltot látjuk, ha felfelé nézünk, hanem elhunyt szeretteinket, a Jóisten mellett üldögélő kedves embereket. Hogyan beszéljünk elhunytainkról a gyermekeknek?

Itt elsőként is azt hangsúlyoznám, hogy ne legyen „elment” tata. Gondoljunk csak bele, egy következő alkalommal azt mondjuk, hogy anya elment munkába. Nem fog erről eszébe jutni az „elment” tata, aki soha nem jött többé vissza? Ehhez hasonló az elutazott kifejezés is, amit szintén kerülni kell a halállal kapcsolatban, hisz mindenféle utazással kapcsolatos félelmei alakulhatnak ki. 

Azt se mondjuk, hogy elaludt, hisz a kisgyerek nehezen tesz különbséget az alvás és a halál között,

így könnyen kialakulhat az elalvástól való félelem. Persze tudjuk, hogy ilyenkor a szeretet vezérel és szeretnénk megkímélni a gyerekeinket, mégsem ajánlott. Helyette mondhatjuk őszintén azt, hogy meghalt.

Visszatérve a kérdésre, beszélhetünk az elhunytakról a saját hitünk, meggyőződésünk szerint, de ha számomra mese a csillagokban lakó nagymama, akkor ezt nem mondom. Azt mondom, amit hiszek. Erről beszéltem korábban a hitelesség kapcsán.

Vannak olyan szomorú helyzetek, amikor a szülő elbújik a gyermek elől sírni egy temetés után. Előfordulnak olyan helyzetek is, hogy tudatosan óvjuk a kicsiket a temetéstől, annak minden velejárójától. Hogyan cselekedjünk ilyen esetekben? Melyik a károsabb: ha mindent eldugunk előle, vagy mindent megmutatunk?

Igen, tényleg szeretnénk megóvni a gyerekeinket a tragédiáktól, de sajnos ez lehetetlenség. Ha nem megy el a temetésre, vagy nem látja a szülőt sírni, akkor nem érzi át a család fájdalmát. Amit tehetünk az, hogy mellette állunk, éreztetjük vele a szeretetünket, nem zárjuk ki a családi gyászból, és nem hagyjuk egyedül kérdéseivel, félelmeivel. A félelem okozta feszültséget felnőttként sem könnyű elviselni, nemhogy gyerekként. A kimondás már önmagában tud enyhíteni ezen a feszültségen. 

A temetésen való részvétel pedig minden életkorban ajánlott.

Persze sokkal könnyebb először egy olyan temetésen részt venni, ami nem annyira megterhelő érzelmileg, például amikor egy idős, az életével megbékélt, a halálába belenyugodott személytől veszünk méltóságteljes búcsút, ahol nem kell félni az erős érzelmi kitörésektől, és a gyerek megtudhatja, mi történik, láthatja, hogyan kell viselkedni. 

A temetésen való részvétel tehát kifejezett segítséget is jelenthet a gyerekek számára, hisz ezáltal konkrétabban érzékelhetik a halál tényét, jobban el tudják fogadni a véglegességét, másrészt jobban megértik és elfogadják a családtagok érzelmeit, gyászreakcióit. Érdemes azonban felkészíteni arra, hogy mi fog történni; főként az elhantolás lehet ijesztő számukra. Az előkészítés mellett fontos, hogy utána is lehetőséget adjunk a történtek megbeszélésére, vagy ahogy korábban említettem, az események ismételt eljátszására.

A gyermekeinkkel való kommunikációnkban nagyban számíthat az, hogy nekünk “hogyan tálalták a témát”, mi hogyan gondolkodunk az elmúlásról. Mennyire számít tabunak közösségeinkben a halálról beszélni? Melyek azok az eszközök gyermekeknél, amelyek segítik a gyász feldolgozását?

Én azt gondolom – bárcsak tévednék –,  hogy még mindig tabunak számít közösségeinkben a halálról beszélni. Persze, itt különbséget kell tenni a városi és a vidéki térségek között, nagyváros és kisváros között, de amíg még gyakran a szó használatát is kerüljük…

Ez nemcsak a mindennapi szóhasználatban van így, de a gyászhirdetésekben is. Nagyon ritka, hogy valaki meghal, helyette nagyon gyakran az elhunyt szót használjuk, ami inkább álomra emlékeztet, de 

többször találkozhatunk a „megpihent”, „eltávozott”, „elment” kifejezésekkel is.

A halál szó tabujellegét figyelhetjük meg a halálos betegségek kapcsán is, kezdve az elhallgatásokkal (pl. még ma is előfordul az, hogy a beteg előtt eltitkolják állapotát, nem közlik vele a betegségét), befejezve az orvosok, hozzátartozók átfogalmazásaival, a kifejezés elkerüléseivel. Mintha azt hinnénk, hogy amiről nem beszélünk, az nincs is.

Másik szint a haldoklás, a haldoklóhoz való viszonyulás. Régen a haldoklót nem hagyták magára, ma ez is megváltozott. Félnek őket látogatni, a haldoklók gyakran magukra maradnak, jó esetben a közeli hozzátartozók látogatják. Szintén ide tartozik, hogy nem igazán tudjuk elviselni, ha a halál otthon következik be, és nem a kórházi környezetben. 

Az, hogy miként segíthetünk a gyászoló gyermekne,k nehéz kérdés, mivel ez nagyban függ a gyerek életkorától, érettségétől, élettapasztalatától. Ezen kívül nagyon fontos szerepe van a szocializációnak, a gyerekek ugyanis úgy tanulnak, hogy megfigyelik a környezetük hogyan reagál hasonló helyzetben. Ugyanakkor ez a nemektől is függ, hisz

a mi kultúránkban is inkább elfogadottabb az érzelmek kinyilvánítása a lányok és asszonyok részéről,

míg a fiúkat és a férfiakat inkább arra neveljük, hogy ne mutassák ki az érzelmeiket.

Ami általában segít, az a nyílt és őszinte kommunikáció, az, hogy figyeljünk a gyermekre, töltsünk vele kellő időt, igyekezzünk megfelelő biztonságérzetet nyújtani. Ezen kívül az, hogy hallgassuk meg, de ne mondjuk azt, hogy tudom mit érzel. Soha senki nem tudja pontosan, hogy a másik miként érez. Könnyebb dolgunk van, ha előtte a gyermeket megtanítottuk az érzelmek kifejezésére, és arra, hogy ez nem a gyengeség jele, a szülő valójában példát jelent a gyermek számára. A figyelmes hallgatás mellett fontos az is, hogy tiszteletben tartsuk a csendet. Csak tudassuk vele, hogy ott vagyunk, támogatjuk, és olyan formában támogatjuk, ami neki megfelelő. Mindez azt is jelenti, hogy elfogadjuk az érzéseit, bármilyen érzés is legyen az. Ez persze nem mindig könnyű, hisz negatív érzései is lehetnek, mint düh, harag, irigység, de ezek a gyász természetes velejárói. Ide kapcsolódik, hogy nagyon fontos a bűntudat oldása.

A bűntudat ugyanis általában megjelenik minden haláleset után,

a felnőtteknél is, annak ellenére, hogy legtöbbször nincs realitás alapja. Ami még segíthet az a gyerekek bevonása az eseményekbe (pl. beteglátogatás, temetés, sírgondozás), valamint a napi rutin fenntartása, a korábbi tevékenységek folytatása, pl. az iskolai közösség valamiféle fellélegzést jelenthet az érzelmileg megterhelt otthoni légkörből. Emellett  nagyobb gyerekeknél ajánlható a rajzolás, különböző alkotó tevékenységek vagy a naplóírás is.

A gyermekeinket bármennyire is szeretnénk nem tudjuk megvédeni a halál valóságától, a gyász fájdalmától, viszont felkészíthetjük őket a veszteségekre, mivel a halál bármikor beköszönthet és nagyon nehéz a halállal való találkozás, felkészülés nélkül különösen. Ezért fontos, ha még akkor elkezdjük az erről való beszélgetést, amikor semmiféle érzelmi telítettség nem áll fenn. Azt kellene megtanulnunk először magunknak, majd megtanítanunk a gyermekeinknek, hogy a halál nem büntetés, hanem az élet nehezen elfogadható és nagyon fájdalmas velejárója.