Egyezzünk meg: olyan nincs, hogy tökéletesen körültekintő, érzékeny, megértő, együttérző, tisztán és pontosan fogalmazó kommunikátor vagy mindig és minden körülmények között. Főleg, ha eltérő vagy hátrányos hátterű közösségekről, és a róluk és velük való kommunikációról van szó. Semmi sem fekete és fehér, de minden helyzetfüggő.
Illés Márton szociológus, a magyarországi Autonómia Alapítvány kommunikációs szakembere a Gyulafehérvári Caritas egynapos, műhelymunkával egybekötött képzésének elején ezzel a tényállással előzi meg, hogy mi résztvevők befeszüljünk. Mert ha rágörcsölünk arra, hogy a lehető legkörültekintőbben, legetikusabban és legpíszíbben beszéljünk a nehéz helyzetű kisebbségi csoportok életéről, gyorsan lefagyhat a hangulat. Ember-ember közötti, egyenrangú beszédhelyzetek helyett robotos, száraz favágás lesz a tiszteletteli és felelősségteljes diskurzusból.
Na de milyen is az?
Mennyire kell komolyan venni azt, ahogy a média nehéz hátterű csoportokról beszél napi szinten? „A szónak teremtő ereje van”, mondja el kérdésemre Marci, akinek közel két évtizedes tapasztalata van a főként fiatalokat érintő, etikus kommunikáció terén.
„Ha valamit sokszor látunk vagy hallunk a médiában, akkor azt létrehozzuk, nemcsak az agyunkban fog megjelenni, hanem a világunkban is. A kommunikáció is számít, tehát hogy milyen konnotációt társítunk egy szóhoz, hogyan mondjuk, mert szinte bármilyen szót lehet kedvesen és gyűlölettel is mondani”, mondja a szakember, de azt is hozzáteszi, hogy az sem jó, ha túlságosan fennakadunk a szavakon, lovagolunk rajtuk, és ezáltal a tartalmat már zárójelbe tesszük. Különösen igaz ez a műhelymunkánkra, amely nagyobb arányban szól a roma közösségekről és az azokat érintő problémákról. Valószínűleg sokan találkozunk azzal a jelenséggel, hogy az,
akit mi romának nevezünk, inkább cigánynak hívja magát.
Marci szerint a képzések és a gyakorlati tapasztalat azt mutatja, hogy ha az emberek partnerként tudnak egymáshoz fordulni, felvállalva a saját véleményüket, kérdéseiket, bizonytalanságukat, vagy jobb esetben együtt is tudnak nevetni, akkor könnyebben megy az egymás meghallgatása, az eltérő nézőpontok és sajátos történetek befogadása.
„Az a nehézség, amikor ez elől elzárkózik egy ember vagy egy csoport, akár korábbi rossz élmények miatt, akár egymással való ellenérzések, világnézeti különbségek miatt, és hogyha ezt nem lehet oldani, mert egy általános eltartás van.” Szerencsére a mostani képzés, amely a Gyulafehérvári Caritas Fiatalok a változásért projektjének keretén belül valósult meg Marosvásárhelyen, pontosan a nyitott kommunikáció, a kíváncsiság, a kritikus gondolkodás és a rugalmasság jegyében zajlik.
Segítő szakemberek, írók, médiadolgozók és média szakos diákok vesznek részt ezen a szerdai eseményen. Mindannyiunknak van már valamilyen tapasztalata az eltérő hátterű csoportokkal való kommunikáció terén: míg a Caritas munkatársai napi szinten találkoznak ennek a kihívásával, a médiában dolgozók, az írók egy közvetettebb, de ugyanannyira hatásos kommunikációs eszközzel, a szövegek és a tehetséggondozás által lépnek gyakrabban kapcsolatba a képzésen felvetett tematikákkal.
Megkérdezem Marcit, hogy a művészet és az etikus kommunikáció hogy függ össze ezen a szemüvegen át: „Ha a filmre vagy a színházra gondolunk, akkor vannak karakterek, akik valamit képviselnek, valahogyan kommunikálnak és viselkednek, és ők természetesen sokszínűek, ugyanúgy, mint a világ. Az nem jó, ha az összes karakter száz százalékig jófej vagy főgonosz, de az már kérdés, hogy mi az adott művészeti alkotás narratívája, hogy arra késztet, hogy felülvizsgáljunk magunkban dolgokat, vagy csak egy ócska, rágógumi sztereotípiát erősít meg bennünk.”
Semmit rólunk nélkülünk,
indítja a képzést az ismert mottóval Marci: csak úgy lehet kommunikálni a hátrányos helyzetű vagy hátterű csoportokról, azoknak képviselőiről, tagjairól, ahogy ők maguk is szeretnének magukról beszélni. Amennyiben ezt az alapszempontot a tömegtájékoztatási anyagokhoz kötjük, egyértelmű, hogy a csoport tagja is szót kell kapjon, az ő szempontját is meg kell ismerje a néző, az olvasó.
A bemutatkozó körben olyan mondatok hangzanak el a képzés résztvevőitől, mint: „úgy kell kommunikálni, hogy ha az érintett személy ott lenne, ő is azt mondja, ez okés”, „ne legyen hatásvadász”, „ahogy ők szeretnék, hogy kommunikáljunk róluk”, „ne csak az extrém dolgokat emeljünk ki”, „ne minősítsük egymást”, de szó esik empátiáról, bizalomról, egyensúlyról és természetesen előítéletekről is.
Ha a workshop során vagy egyáltalán bármikor az életben az az érzésünk támad, hogy „jaj Istenem, még mindig van bennem három gramm előítélet!”, nyugodjunk meg, mondja Marci, mert valamennyi mindenkiben van. Akár magánemberként, akár szakemberként. Bizonyos mértékű előítélet, sztereotipizáló gondolkodás valamennyiünkre jellemző, a romákkal való együttélés miatt a rasszizmus például szinte zsigeri szinten társadalmi jelenség. Ez nem azt jelenti, hogy rossz ember vagyok, mert volt egy rasszista gondolatom, hanem hogy
felelősségem felülvizsgálni a miérteket, kezelni az előítéleteket.
Bár a képzés fő fókusza a romákról való médiakommunikáció, a másság narratív reprezentációja sok már csoportot érint, például az LMBTQ+ közösségeket, az idősöket, a betegséggel vagy fogyatékossággal élőket, a szegénységben élőket, vagy akár a nőket.
A képzés első játéka a véleményvonal, amely során a Marci által felolvasott kijelentések után a terem igen, nem, vagy közép térfelületére kell elmozdulni, majd minden kijelentés mellett vagy ellen érvelünk. Ki kell-e emelni egy sajtóanyagban a bemutatott csoport hátrányos helyzetét? A saját környezetében kell-e megmutatni egy nehéz hátterű csoport tagját? Ki kell-e hagyni egy riportból az alany negatív tetteit, tulajdonságait, a jelenség negatív részeit? Vagy: teljesen egyenlő bánásmóddal közeledjünk egy mássággal élő emberhez, vagy részesítsük pozitív megkülönböztetésben? Egy kisebbségi csoport tagjának sikereit milyen arányban kell fényezni? Újságírókként lehetünk-e hatásvadászak az ügy érdekében, vagy a kattintékonyság manipuláció? Ilyen és ehhez hasonló kérdések rendezik át újra és újra a konferenciatermet. Határozott nemek és igenek, néhány jól bevált aranyközép, és méltóságteljes kommunikáció: ez jellemző most a csoportunkra, ahol a segítő munkát végzők gyakorlati, a szövegesek pedig elméleti szempontokat hoznak be a beszélgetésbe.
A szürke nemhogy ötven, de ezer árnyalata
van itt, és aki konkrét választ várna ezekre a kérdésekre, most csalódni fog, mert minden, de tényleg minden helyzetfüggő: a kommunikációs csatorna, a médiaplatform, a célközönség mind alakítja a megszólalás módját, és természetesen az alany személye, története, csoporttudata, illetve a közlés célja – ismeretterjesztés, figyelemfelhívás, portré, riport, pályázati vagy PR-anyag – is befolyásolják azt, ahogy kommunikálunk.
Két egyszerű példa: ha egy nehéz helyzetben lévő, de támogatáshoz jutott közösségről szóló riportban csak a pozitív töltetű adatokat emeljük ki, az eredmény egy valóságtól elrugaszkodott mű-anyag lesz, hiszen minden közösségben és emberben felfedezhetők negatív vonások. Ugyanígy: ha egy sikeres roma diák sztárolásába kezd a médiatermék, amely a fiatalt a közösségétől leválasztja, fennáll, hogy többet ártunk, mint segítenénk, és a kamasz élethelyzetének ellehetetlenítését is megkockáztatjuk.
Egy közös alap is kirajzolódik a véleményjátékból. Az újságírói felelősségvállalás abban is áll, hogy alanyainkat teljeskörűen tájékoztatjuk a sajtóanyag megjelenésének körülményeiről, illetve az őket érinthető válaszreakciókból, a nyilvánosság következményeiről. Eldöntendő kérdés az is, hogy milyen kontextusban mutatjuk meg alanyainkat, milyen környezetbe ágyazzuk történeteiket, illetve hogy milyen multimediális technikákkal élünk. Az emberi méltóság megőrzése azonban rendíthetetlen feltétel ebben a munkában is.
Ami pedig a szakmaiságot illeti: a bombasztikus, de semmitmondó vagy félrevezető hírek, a kattintékony címek, a naturalisztikus fotók, sokkoló történetek, amelyek a „nyomorpornó” irányába mutatnak, sokszor az újságíró személyéről vagy a médiaorgánum elérési mutatóiról szólnak, és nem a hátrányos helyzetű alany vagy közösség esélyeit, boldogulását segítik.
A képzés második felében
konkrét újságcikkeket, a médiában megjelent anyagokat elemzünk kiscsoportokban. Azt hinné az ember, hogy minden, ami a sajtóban megjelenik, az pontos, körültekintő, szaktudással megformált, empatikus, pártatlan, objektív… Dehogy. A cikkek, amelyekkel dolgozunk, is ezt bizonyítják.
Riportot és interjút elemzünk, kibukik mindenkiből a kritikus, jól szétszedjük az összeset, pedig biztos mi is írtunk már közhelyesen („a mélyszegénység pokla”), voltunk már romábbak a romáknál, vagy felejtettük el épp az illetéseket megszólítani. Tegye fel a kezét…
A kivesézés alatt pár evidenciát is megfogalmazunk, amelyek sokszor mégsem egyértelműek, legalábbis az olvasott cikkek alapján: újságíróként fel kell készülnünk alaposan az alanyunkból-témánkból, és ez egy teljes szociokulturális tudásapparátus mozgósítását is jelentheti. Csak csínján az érzelmi manipulációval, a hatásvadászattal, és semmiképp se akarjuk szócsőnek, ideológiai szóvivőnek használni alanyainkat.
Szó esik arról is, hogy érdemes rugalmasan kezelni az előre elkészített kérdéssorokat, illetve nem ildomos mindenkit szociológusi vagy aktivista szerepkörbe helyezni (értsd: ha az illető például színész és roma, nem tőle kell kiszedjük, hogy az elmúlt két évtizedben hogy alakult a romák társadalmi megítélése Belső-Erdélyben), főként ha az alanynak személyes vagy egyéb szakmai eredményeinek okán kértük az interjút. Abban is megegyezünk végül, hogy ideálisan egy sajtóanyag cselekvésre ösztönöz vagy legalább valamit elmozdít az olvasóban, és nem csupán a tehetetlenség érzetet, az apátiát vagy rossz esetben a gyűlöletet kelti benne. Ezek mind olyan szempontok, amelyek valamennyi, a hátrányos helyzetű csoportokról és tagjairól való kommunikációs gyakorlatunkban érvényesíthetők.
Megkülönböztetni néha kell,
és ez nem egyenlő a tudatlansággal, az ítélkezéssel, a megvetéssel, sőt. Ha egy szociális munkás vagy egy tanár rendőrt hív a terhes fiatal lányra, akinek családja már elvárja a babát és a házasságot a korabeli fiúval, a szakember nagy eséllyel nemcsak magát írja ki örökre abból a faluból, hanem az értékes munkát is, amit ott végezhetne.
A hagyományos csoportok, amelyek általában zárványban élnek, másmilyen átalakulásokon, változásokon mennek át, más tempóban, más arányban, mint a mainstream társadalom. A sokgyermekes roma család furcsán hathat ma annak, aki nem tudja, hogy saját nagyszülei-dédszülei is még olyan családban éltek, ahol tíz-tizenkét gyerek volt. Egy szakember vagy egy újságíró részéről szűklátókörűség lenne figyelmen kívül hagyni azt, hogy a tradicionális népek máshogy élnek, mint a modern, főként európai társadalmak közösségei. A tradicionális nem jobb vagy rosszabb, mint a megszokott fősodorbeli, csak más. És a másságban legtöbbször védelemre szoruló erő van.
Gyorsan lejár a képzés, mert mindenki kooperál, Marci laza, a tapasztalat szerteágazó és a téma égető. A legnagyobb felismerés az, hogy
a magas szintű tudatosság elengedhetetlen kerete minden olyan megnyilvánulásnak, ami eltérő hátterű csoportok kommunikációját illeti.
Mert lehetünk a legérzékenyebb, legfelkészültebb, legjobb toll- vagy kameraforgatók, ha nem vagyunk tisztában azzal, hogy ami nekem á, a másiknak bé. A műhelymunka során kellemes érzés volt abban is megnyugodni, hogy embernek lenni jobb, mint robotnak: ha történik félreértés vagy akár nézeteltérés köztünk és alanyaink között, empátiával, nyitottsággal, őszinte érdeklődéssel és rugalmassággal a legtöbb gikszert fel lehet oldani. A humor és a felelősségvállalás két alappillére ugyanakkor az emberközi kommunikációnak: ha ki tudjuk kacagni saját nézeteinket, korlátainkat, előfeltevéseinket annak oltárán, hogy tanuljunk is ebből valamit, máris jó úton járunk.
Az eltérő és/vagy hátrányos helyzetű csoportok problémái, kihívásai, lehetőségei, örömei és fájdalmai a társadalmunk közös ügye, és a nyilvánosság lelki higiéniájának része, ha tetszik, ha nem. Tehát beszélgetni velük, beszélni róluk feladat, kell és lehet, pontosan, szépen.