Beláthatatlan kilátások

fotó: Soós Róbert

Itt van ez a Trianon nevű állapot. 1920. június 4. Sokan nem is tudjuk, hogy nem a feltrancsírozás, kizsigerelés, szétszabdalás idegen nyelvű, talán francia megnevezése, hanem egy kastélyé. Egy gyönyörű kastély szerencsétlen folyosója az a hely, az a név, amit száz éve úgy emlegetünk, mint egy azóta is sajgó betegséget. Gyászt, amiről azóta sem illik száraz szemmel magyarul beszélni.

Elképzeltem rövid időre, hogy mi lenne, ha mi magyarok, székelyek, de inkább fogalmazzunk úgy, hogy azok, akikben negatív érzést kelt a Trianon szó, orvosok, gyógyítók lennénk. Sztetoszkóppal a nyakunkban, fehér köpenyben megvizsgálnánk magunkat.

Belenéznénk a tükörbe.

Megfigyelnénk, hogy milyen az arcunk. Napégette vagy sápatag? Vékony, fehérbőrű, amin átrajzanak az erek és a keringő vér lüktetése is látszik, vagy olajbarna, vastag, a pofácskákon kipirult? A szemöldökünk fehér már itt-ott, vagy fiatal és bozontos? Szempillánk és fogazatunk dús, vagy ritkás már? Tüskés, zselés hajba, vagy hosszú tincsekbe túrunk a fejünkön, netán csicsonkázik a fény a simára borotvált koponyán?

Lefele haladva szemrevételeznénk, hogy a szétrebbenő köpeny alatt itt-ott ráncos-e már a testünk, a tekintetünk szomorkás, semmibe révedő, de ha valami csintalanságra gondolunk, huncut, fiatal? Véznák vagyunk, vagy kövérek? Nők vagy férfiak? Ha előbbiek, akkor  testtömegindexünk a sárga, a piros, vagy a zöld zónában nem jó?

Megnézzük magunkat magunknak. Hogy mivé lettünk száz év alatt? Hányan maradtunk? Miből és kikből vagyunk? Hogy mi fáj és mi tesz minket boldoggá? Mi nem enged nyugodni? Mit akarunk? Hogy akarjuk? Talán, ha a 2018-as évet, a nagy egyesülés évfordulóját elszúrtuk, kihagytuk az önvizsgálat és a tervezés szempontjából, a századik, koronavírussal is terhelt évforduló pont jó alkalom rá.

Míg figyeljük a tükörben fizikai testünk változásait, méricskéljük arányait,

a tudatunk tisztában van vele:

a betegségeknek nagyjából három fő megoldása, végkimenetele lehet: a gyógyulás, a halál, és az együttélés. Ezek egyikét sem könnyű külső segítség nélkül elérni. Ha kizuhantál a testi-lelki egyensúlyodból, vagy észrevétlenül az évek során kicsusszantál, akkor kell egy kis idő és odafigyelés, hogy felmérd, hogyan tovább.

Ez a százéve tartó állapot, amiről nem tudjuk még, hogy krónikus betegség, lassú halál vagy az új élet kezdete, netán nem is vettük észre, de már otthonunk a túlvilág.

Durván hangzik Trianon kapcsán, és friss gyászesetek után, de sokszor hallom az utóbbi években ezt a lassan szólásmondássá avanzsálódó hiedelmet, hogy valakinek a halála egy új életnek a lehetősége. Ha valaki érkezik, valakinek el kell mennie. Az elmúlt 100 évben népszokásunkká vált úgy élni, mintha minden, ami történik velünk, külső erők eredménye lenne, nekünk csak az a dolgunk, hogy elszenvedjük, amit mások ránk mérnek. Ennek az életmódnak ugyanis van egy nagyon kényelmes hatása: nem kell felelősséget vállalnunk tetteinkért. Ha nem teszünk semmit, vagy nem teszünk semmi kockázatosat, akkor nem kell elszenvednünk a kudarcot sem.

Pedig rajtunk múlik, hogy mit kezdünk egy traumatikus élménnyel, egy betegséggel: az életet választjuk, vagy a halált. Élünk, vagy engedünk mást élni? Veszünk be nyugtatókat, fájdalomcsillapítókat, amik ideig-óráig tompítják a fájdalmat, a stresszt, vagy hozunk egy döntést. Esetleg köztes állapotokba menekülünk, mint a kóma vagy az agyhalál.

Úgy érzem, időnként a kettő között vergődünk, s ha megébredünk is, nagyjából annyit tudunk nyögni, nagyjából hasonló lelkiállapotban, mint József Attila: Nagyon fáj.

Talán el kellene kezdenünk beszélgetni róla,

hogy mi történt velünk, hogy lábalhatunk ki belőle. Talán el kellene kezdenünk nem csak úgy emlegetni, mint valami idegen nevű betegséget, amely újra meg újra megjelenik, de igazából száz éve mit sem tudunk kezdeni vele. Talán el kellene kezdenünk nem úgy nézni magunkra, hogy mi vagyunk az, akikkel ez az égbekiáltó igazságtalanság megtörtént. Hanem úgy, hogy mi vagyunk azok, akikkel ez az égbekiáltó igazságtalanság megtörtént, de túléltük. Túlélte a nyelvünk, a kultúránk, túlélték a nagyszüleink, a szüleink és mi. Sok erő irányult arra, hogy ne így legyen, de létezünk. Utálom az írásjelhalmozást, de ez most mintha kérné: Győztünk?!

Talán ideje lenne új történeteket megfogalmazni magunkról,

hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és merre tartunk. Hogy ne végezzük a lábosban, mint a véres nyakkal, feje nélkül őrülten rohangáló tyúk. Vagy ha igen, ne véletlenül legyen így, hanem azért, mert így akartuk.

Talán jó lenne kitalálni, összepászítani, mik azok a stratégiák, azok a módszerek és taktikák, amelyek segítségével túléltük az elmúlt száz évet: világháborút, nagy szárazságot, államosítást, kuláküldözést, Duna-csatornát, elitüldözést, sorok közt írást és olvasást, cenzúrát, ki- és betelepítést, a diktatúrát, felszabadulást, a ’90-es évek szegénységét és káoszát, a gazdasági lufik kipukkanását, az elvándorlást.

Talán jó lenne, ha legalább néhány irányt meghatároznánk,

hogy mivé akarunk lenni. Hogy mivé neveljük a gyerekeinket, akik majd felnevelik az unokáinkat, akik majd száz év múlva rólunk olvassák a történelemkönyvben, hogy felébredt Csipkerózsika-álmából az a néhány ezer-százezer-millió ember, akiket megszúrt tövisével Trianon.

Talán jó lenne, ha nem csak a pillanatnyi érdekeinket néznénk, hanem a jövő nemzedékekre is tudnánk gondolni. Talán jó lenne, ha nem égetnénk fel magunk körül mindent egy rövidtávú négyéves, nyolcéves célért, egy mandátumért, egy hírnévért, egy különnyugdíjért, egy zsíros állásért, egy BMW-ért, egy villogásért, egy 50 év múlva cementporrá váló luxuspalotáért.

Talán jó lenne megnézni, mit tehetünk egymásért,

a felperzselődött kapcsolataink megmentéséért, talán jó lenne túllátni a pillanatnyi haragon egymás iránt, a körülöttünk élő nemzetek iránt, az elnyomóink és elnyomottjaink iránt. Talán jó lenne feltérképezni az erősségeinket, leküzdeni a gyengeségeinket, figyelembe venni a veszélyeket, és meglátni, megfogni a lehetőségeinket.

Talán jó lenne inkább választanunk panasz, a siránkozás, a letargia és tetszhalott lét helyett a tevékeny gyógyulást.