Fotó: GÁL ELŐD
Kedd délután Pintyó Nóra éppen az előre, krétával kirajzolt íven nekifutva gyakorolja a magasugrást a székelyudvarhelyi sportcsarnok előterében. Egy bákói versenyre készülnek, ezért most a többi szakág atlétáitól külön gyakorol, hogy edzője jobban tudjon figyelni a technikájára. Amikor közös edzés van, mint Nóra után a síkfutóknak, a gátasoknak és a távolugróknak, Bartus Attila mindig éppen annak a szakágnak a sportolóinál tűnik fel, ahol a technikát kell csiszolgatni. A „kulimunkát”, a hasizmokat, hátizmokat, a sprinteket egyedül is tudják gyakorolni, állítja az edző, aki nem mellesleg az Iskolás Sportklub igazgatója is.
Azért keresem meg, mert így, hogy kiszálltam a napi sportkövetésből, marad idő arra, hogy picit jobban is betekintsünk sportolóink, csapataink életébe, edzésmunkájába, versenyeibe, ezért sorozatunk első részében az Iskolás Sportklub atlétáit kísérem a 2024-es évet megnyitó bákói versenyre, és azelőtt betekintünk abba, hogyan készülnek fel Bartus ifjú sportolói.
Bartus Attila
6 éves kora óta sportol, szertornázott Mátyás Istvánnál, miután az megszűnt, Jakócs Zoltánnál kezdett atletizálni. A kezdetekben négy és ötpróbák voltak, tehát több versenyszámban teljesítettek, és gyűjtötték a pontokat. „Az azért volt jó, mert amikor kadet korosztályba kerültünk, kidomborodott, hogy kinek megy jobb a sprint, a dobás, az ugrás” – magyarázza, hogyan alakult ki, hogy ki milyen szakágban köt ki. Ő eleinte magasugró volt, de a jobb térdével gondok akadtak, és mivel már akkor is „volt válla”, nekiállt a dobószámoknak, gerelyhajító lett. Ifi 2-ben háromszor javította meg az országos csúcsot. Román válogatottként a Balkán-bajnokságig jutott, ahol ezüstérmet szerzett.
Szombathelyen tanult tovább ‘92-től, a testnevelési egyetemen, ahol nagy szerencséje volt azzal, hogy a Dobópápától, Németh Pál mesteredzőtől tanulhatott olyan világbajnoki érmes kalapácsvetők társaságában, mint Gécsek Tibor, Németh Zsolt vagy Annus Adrián. Utóbbi 2004-ben aranyérmet is nyert a sidney-i olimpián, de ezt követően nem működött együtt a Doppingellenes Világszervezettel, és aranyérmétől megfosztották. Nem így Bartust az egyetemista és főiskolás sportolók magyar országos bajnoki címétől.
‘96-tól, az egyetem befejezése után kezdte meg edzői pályafutását a Sportiskolánál. „Elmentünk az iskolákba és testnevelés órákon szóltunk a gyerekeknek, hogy atlétikaedzések indulnak, és jöjjön, akinek van kedve. Az első edzésekre lejöttek negyvenen-ötvenen. Tudtuk, hogy ez sok lesz, és nekifogtunk kemény edzéseket csinálni, és akkor láttuk, hogy kinek van tényleg haljama, és ki jött csak azért, mert a másik négy is lejött az osztályból. Egy-két hónap alatt maradt egy tíz-húszfős mag, akikből tényleg atléták lettek” – emlékszik vissza a kezdetekre.
Teltek az évek és kezdett kialakulni a rendszer, amelyben ő az ifi hármas korosztálytól foglalkozik a leendő atlétákkal, míg Buti László a kicsikkel foglalkozik. „Ő kiszelektálta őket, megszerettette velük az atlétikát és meg is dolgoztatta őket rendesen, nem volt idegen nekik a munka” – mondja.
Miközben ő Nórával foglalkozik, Buti éppen a kicsikkel a csarnok egy másik szegletében. Mindennap itt töltik a délután egészét, ezt a saját magam is megtapasztalhatom az atlétikaedzéseken tett látogatásaim során, nem csoda tehát elszórakoztatják magukat az edzők. Egyszer arra figyelünk fel, hogy Buti éppen a hatalmas, levegővel telített labdán egyensúlyozik.
„Te leszel ma az első, aki megsérül” – mondja neki Attila.
