Fotók: Szász Attila

Képbe hozott a fotózással Szabó Károly filmes, fotós és Dávid Anna Júlia, az uh.ro PR-osa a városnapokon a Mentés Másként Egyesület sátrában. Szó volt az aranymetszésről, kompozíciókról, perspektíváról, fényről, árnyékról, világításról, arról, hogyan fotózzunk másokat, magunkat, tömeget és tájat, és még az is kiderült, nem gáz, ha kiphotoshoppoljuk a pattanásainkat.

Hogyan helyezzük el a témát a képen?

Ha megvan „a szelet, amelyet kiszakítánk a minket körülvevő világból”, a következő feladat, hogy megtaláljuk a számára tökéletes pozíciót a képen. 

Fontos, hogy már a képkészítés pillanatában figyeljünk arra, hogy utólag minél kevesebbet kelljen levágni belőle, hiszen „minden egyes pixel, amit készítettünk, érték”, mondja Karcsi. Szabály, hogy testrészeket soha nem vágunk ízületek mentén. De a horizontra is érdemes figyelni: ha utólag korrigálnánk, előfordulhat, hogy valami olyan kerül le a képről, aminek ott lenne a helye. 

Semmi nincs kőbe vésve, de az aranymetszés, az egyszerű harmadolási szabály irányadó lehet. Ha például embereket fotózunk, jó, ha az alany szeme vagy feje rákerül a harmadolási pontok valamelyikére. Az embert alsó metszéspontra tenni nem jó ötlet egészen addig, amíg fent és oldalt az üres részt meg nem töltjük valamivel, ami értelmet ad neki. Nem lehetetlen semmi, csak mindennek értelme kell, hogy legyen, tudjuk meg Karcsitól és Annácskától.

Négy kompozíciót említenek. 

Az egyszerű centrális kompozíció, amikor középen van a téma, nyugodt képet eredményez, de vigyázni kell arra, hogy a nyugodtságot nagyon kevés választja el az unalomtól. Amikor nem középen, hanem az alsó, felső sarok valamelyikében van a téma, azt decentralizált képnek nevezzük. 

Ritmikus kompozícióval is biztosan találkoztunk már: ez az azonos formák, vonalak ismétlődése. 

Az Y-kompizíció, mint neve is mutatja, az Y formáját utánozza: ilyen például egy kiszáradt fa, aminek két ága az ég felé nyúlik, ezek a képek a segélykiáltó, a fohászkodó ember képének asszociációját keltik. 

Az elhelyezésnél fontos lehet az, is, hogy előre tudjuk, hogy milyen platformra kerül majd a képünk, ha nem tudjuk, akkor nincs más megoldás: nyomni kell a gombot, hogy legyen minél több képünk, tanácsolja Karcsi, tanácsát alá is támasztja: 

„Korábban a fotók a legnagyobb felhasználója a sajtó volt, főleg a nemzetközi, fotóügynökségekkel dolgoztak, akik rengeteg fotóst alkalmaztak, egy-egy munkánál akár több száz képet is lőttek. Azt mondták, ha egy harminchat, tizenkét kockás tekercsből kijön egy vagy két fotó, akkor az már nagyon jó. Ma ugye már digitális képekkel dolgozunk, és olyan is volt, bevallom őszintén, hogy végig fényképeztem egy eseményt, csináltam 300 képet, és olyant egyet sem találtam, amire azt tudtam volna mondani, hogy az eseményen kívül még mond is valamit. Visszatérve a fotóügynökségre, a kiadványnak volt egy vagy több képszerkesztője, ők két vinklivonalzót addig tettek-vettek a képeken, amíg megtalálták azt a kivágást – és sokszor milimétereken küzdöttek órákat –, ahol azt tudták mondani, hogy ez a kép itt szól nagyot”. 

Amiben a politikusok és az egyház a legjobb

Ha megvan a tökéletes pozíció, következhet a perspektíva. Alapvetően három fontos perspektíva van: a béka, a normál, és a madár – és az összes közöttük lévő. Minden amit lentről fényképezünk, az felfelé nyúlik, és fordítva, ha valaki törpe, és nagyobbnak szeretne látszani, akkor lentről kell fényképezni. 

Valamikor a hetvenes években volt egy kampány Amerikában, az egyik törpe, a másik jelölt magas volt, a tévécsatorna, aki a kampányt készítette, azt találta ki, hogy alacsony mellé egy még alacsonyabb operatőrt vett fel, a magas mellé egy még magasabbat. Albano és Romina Power, olasz énekes páros soha nem fogta kézen a színpadon egymást, hiába voltak férj és feleség, Albano a színpad elején volt, Romina hátul, így leplezték, hogy a férj az alacsonyabb – mesél Karcsi két történetet arról, hogyan lehet a perspektívát manipulálni. Annácska hozzáteszi, használják a politikusok, a klerikális rendek is, ők a legjobbak ebben. 

Alapvetően a manipulációs taktikákat a jobbítás szándékával találták ki, de használhatóak a sötét oldal irányából is. „Igazából kicsi istent játszunk, amikor fényképezünk”, jelenti ki Karcsi: torzíthatunk, hibákat emelhetünk ki például a világítással, kompozícióval, ami nagy erkölcsi felelősség.

Annácska ezután a város sajtótájékoztatóira tereli a témát, legtöbbnek szerinte szörnyű az elrendezése: a szereplők szétülnek, fénnyel szembe kell fotózni, molinókat vesznek és nem jó helyre teszik, kiteszik a színpad sarkára, olyan helyekre, ahol nem látszik, pedig pont az lenne a lényeg, hogy ott legyen, egyrészt díszít, másrészt üzenetet közvetít. Karcsi a színpadra rakott virágokat is említi, a rendezők hajlamosak elfelejteni, hogy a fényképészek, filmesek nincsenek a színpad fölött, panaszolja. Ahogy a tárgyfotózás is előzetes rendezést igényel, ez is megkövetelné, hogy jól legyenek az elemek használva, jelenti ki.  

Csak a nap felé. Nem?

Ha kinti képet készítünk, a naphoz kell mindig viszonyulni, ha mozgunk, akkor látni fogjuk, hogy mikor sötét, világos a kép, mikor van ellenfény. Utóbbi egyébként vagy nagyon jó, vagy nagyon rossz is tud lenni, egy hajszál a kettő közötti különbség. Úgy tartják, hogy addig szép, amíg van benne részlet, felismerhetőek az elemek. A szivárványszínű nyalábokat sokan szeretik, de a fényképészek nem, hiszen a festők sem festették bele őket a képeikebe. 

„Fénnyel nagyon sok mindent lehet álcázni, vagyis annak a hiányával. Annak idején első órára bementünk, kérdezte a tanárnő mi a fény, és mire való, egy dolgot nem mondtunk, hogy árnyékot hozzunk vele létre, árnyékkal takarunk, világossággal előtérbe hozunk. Együtt járnak, mint ahogy a világon minden más kontraszt is” – sorolja Karcsi, mikre kell figyelni, majd azt is elárulja, mikor érdemes és mikor nem a táskában pihentetni a fényképezőgépet: 

„A nap ha fent van, akármerre forogsz, a szemed mindig fekete lesz, mert a szem feletti boltív árnyékot vet rá, ezért annak idején amikor kezdő fotós voltam, az öregek azt mondták, fiam, déli 12 és délután 4 között a fényképezőgépet ki se vesszük a táskából, ma ezt nem tehetjük meg, mert lehet, hogy az esemény pont akkor zajlik, ott kell lenni. Van ajánlott idő is, a naplementét, és -felkeltét megelőző egy-két óra, amit aranyórának neveznek. Ha nem félünk a zöld reflexektől, akkor parkban, fák között szinte mindig lehet fényképezni, ez megszűri a fényt, de cserébe hozza magával a tulajdonságait, ha zöld, akkor zöldet hoz, ha vörös, akkor vöröset.”

Bent választani kell

„Lámpás világítás, kintről jön a kék: az alany fél pofája kék, a lámpafénytől fél pofája vörös” – vázolja az alaphelyzetet Karcsi. – Valamit csinálni kell, el kell dönteni, melyiket akarjuk erősíteni, ha a hideget, egy kék zacskót kötünk a lámpára. Persze utólag lehet filterekkel ezen javítani, de ha arra törekszünk, hogy fényképezéskor már jó kép szülessen, akkor vagy lemondunk a műfényről, vagy a műfény hőmérsékletét kezdjük változtatni. Kint 5-6000 Kelvin-fok a színhőmérséklet, bent égőtől függően maximum 2300, kivéve a mostani fehér fényű LED-égők, ezek szintén 5-6000 között vannak, így keverhetők a kinti fénnyel.”

A képeken a világítás is tetten érthető, mondja Karcsi, majd a National Geographic Afgán lány című 1984-es címlapfotóját kezdi elemezni:

„Látszik, ez nem egy spontán fotó, elő van készítve, én soha nem olvastam a sztoriját, de a kép ezt mondja nekem: a szemében az íriszénél a körök befelé tartanak, nagyon szabályosak. Az írisze nagyon kicsi, ebből derül ki, hogy vele szemben iszonyat sok fény volt, és nem villanóval készült, mert ilyen gyorsan az írisz nem reagál a villanóra. Nagyon jól van kialakítva, a hangulata, mintha egy kis szobában lenne, mert a félhomály erre enged következtetni. Fehér falak vannak, visszaverik, felderítik a másikat, de az is lehet, ott állt egy asszisztens egy nagy derítőlappal.”

A híres képnél egyébként a harmados kompromisszumtól eltért a fotós, de oka van rá: fontos volt számára a textília, mert egyrészt keretet ad a lány arcának, másrészt sokat elárul a színe, minősége, ez a kép miliője, ez adja meg a hangulatot, a fehér fal nem sokat árul el, magyarázza. Emiatt ez a kép nemcsak egy kép, hanem történet is.

Mit kell még tudni egy jó portréhoz?

Az esetek többségében kerüljük azt, hogy a szereplő kinézzen a képről, azaz a nézés irányába hagyjunk több helyet, hogy legyen „tere, levegője”, tanácsolják mindketten. 

„De mi van akkor amikor egy nézés- vagy mozgásirányt kiengedünk a kép szélére?” – teszi fel a kérdést Karcsi. – Megteremt egy izgalmi helyzetet, kíváncsiak leszünk, hogy mi van a képen kívül, mi az, ami már nincs rajta. Jó esetben a kép megadja a választ rá, hiszen van valamilyen kontextus, amiben benne van, és akkor viszonylag ad egy ösvényt, hogy merre induljunk. Vagy egy sztori, fotósorozat része, ahol az elsőn kinézhet, és a másodikon választ kaphatunk rá, hogy mit néz, és ez kimondottan jó, mert elindít egy folyamatot, történetet. Ahogy a nyugalmas és unalmas között is hajszálnyi az egyensúly, a dekomponáltság és az izgalom közti hajszál is vékony, és ezt a művészi ízlésnek, kreációknak, konvencióknak az eredménye.” 

Ami a színeket illeti, jó, ha a színeknek az ellentéte is ott van a képeken, Karcsi például portrét kék háttér előtt szeret fotózni, mert az emberi színtóusnak az ellentéte valahol a türkizkék és kék között van, kiemeli, megmutatja teljes szépségében az arcot. 

A portrékészítés türelemjáték is. Annácska szerint, ahhoz, hogy az igazi arcát valakinek megmutassuk, amíg előbújnak a rá jellemző gesztusok, nagyon sok idő kell. Karcsi úgy tartja, hogy portrét ismeretlen emberről nem lehet csinálni, mert szükség van ráhangolódásra, szükség van arra, hogy megismerjük a vonásait, gesztusait, mikor hogy működik. Van amikor pár perc alatt megvan, de van, akivel nagyon sokat kell együtt lenni. A türelemjáték a párokról készült képekre, csoportképekre is jellemző, egészíti ki Annácska, ki kell várni, amíg az egyének egymásra hangolódnak, és megjön a természetes dinamika.

Egy bizonyos kor után fontos a távolság is szerinte, nem ajánlott annyira közel helyezni a kamerát, hogy minden látszódjon, ami kellemetlen. Ha pedig szelfit készítünk, azt ajánlja, emeljük kicsit meg a telefont, „mert senki nem a tokáját szeretné látni”, ugyanez érvényes akkor is, ha másról készítünk képet. 

Ha már a telefonos képeknél tartunk, a telefon saját kameráját használjuk, onnan töltsük fel a kész képet különböző appokba, és ha van rá lehetőség, inkább a jobb minőségű kamerát használjuk, vigyünk állványt magunkkal. Karcsi kiemeli, hogy alapvetően nem portrékészítésre gyártották a telefonokat, nagylátószögű kamerákkal szerelik fel őket. „Emiatt elég természetellenes a dolog, nagylátószögűvel nem csinálunk portrét, maximum ha karikatúrát akarunk” – figyelmeztet, ha mégis, ne lepődjünk meg, ha „uborkaorrunk” lesz a képen. Portrékészítésre minimum a 70-80 mm-es objektív lenne a jó, egy telefonnal ez nem megoldható. Egy lehetőségünk van: a karunkat megnyújtjuk és szelfibottal távolról készítünk képet, „akkor meg az van, hogy szép lassan a portrénk a képen akkora lesz, mint egy légyszar az ablakon”. 

Hogyan szimuláljunk tömeget?

Ha sok emberről akarunk képet készíteni, akkor tudatosan kell használnunk a látószögeket. 

„A nagylátószögnek téreltoló, a teleobjektívnek térösszehúzó hatása van. Nagyon jól lehet manipulálni velük. Ha sok ember van, akkor nagylátószög, mert még többet fog mutatni. Ha kevés van, és nagy tömeget akarunk szimulálni, azt csináljuk, hogy teleobjektívet teszünk, és egy kisebb csoport felé fordítjuk, aki kitölti a mezőt, azt az érzetet kelti, hogy az egész teret belakja a sok ember” – avat be a titokba Karcsi.  

Ha csak egy objektívünk van, akkor ne féljünk bemenni a tömegbe, mondja Annácska. „Sokszor a gyengeségeink az erősségeink, ebben az esetben már benne vagy a sűrűjében, pont ettől lesz jó, jobban hatnak az érzelmek, elég, ha a tömegben van egy ember, aki ingerült vagy kiabál, akkor azt hisszük, az egész tömeg ilyen volt. Manipuláció, de működik” – találja meg a rosszban a jót Karcsi. 

A székely ember állóképben gondolkodik

Végül a tájfotózási ötleteket kapunk Karcsitól: 

„Nem úgy kezdjük, hogy kimegyünk a dombra, hanem a dombot fotózzuk. A székely ember állóképben gondolkodik, azért mert a hegyek miatt felfelé kell nézzen, aki alföldön, annak könnyű dolga van. Fontos, hogy milyen domborzati formát akarsz fényképezni, ha tengert, egy szabály van, a tenger vagy a felső vagy az alsó harmadon legyen. Ha dombot, rakd be középre, ha ott a közelében a nap, és vállalod, hogy bekomponálod a sarokba, akkor döntés van, hogy hol legyen, van egy ilyen axióma, ha a domb bal felén van a nap, akkor azt mondjuk, hogy az napfelkelte, ha a jobbon az nyugta, a festők legalábbis ezt tartották. Lehet olyat is, hogy nem mutatjuk meg a dombot teljesen, vágjuk valahogy, ami nagyon szép szokott lenni, oldalmenti szép, lágy vonalak látszanak, ez festői tud lenni.

A Békás-szorosban csak ritkán vedd elő a géped, ha még látszik a nap. A víznél érdemes figyelni az ellenfényre és csillanásokra, azok szép dolgokat tudnak produkálni, lehet játszadozni, innen-onnan próbálkozni.

Erdőben mindig fontos a szín, szinte mindenki elköveti azt a hibát, hogy ott van az árnyékos erdő, csinál képeket, és amikor megnézi, akkor azt látja, hogy az egész szürke, nincsenek benne mélységek, mindig azt mondjuk, hogy ahol fénynek lenni kell, ott árnyéknak is, ez fordítva is igaz, mindenképp olyan hely kell, ahol beszűrődik a levelek között a fény. Tényleg az van, hogy a képnek valamelyik felében illik megcsillanni valami kicsi fénynek, onnan érezzük, hogy van világos és sötét pont. A kontrasztnak mindig ott kell lenni: ha valami fent van, lent is kell legyen, ha sötét van, világos is kell legyen.”

Pattanást, anyajegyet kivehetem?

A retus kell, szögezik le, „egy picit ha hozzányúlunk, nem gáz, ha nagyon, az igen”. A mulandó bőrhibák például kiveendők, de ami tíz év múlva sem fog elmúlni, az nem. Ha úgy döntünk, hozzányúlunk a képhez, tanácsos mindig újat menteni, így ha túl is lőttünk a célon, lesz visszaút. 

Szóval ne feledd a legfontosabbakat: semmi nincs kőbe vésve, és semmi sem lehetetlen, csak mindennek értelme kell legyen, a nagyon jó és a rossz között pedig hajszálnyi az egyensúly, gyakorlás és sok-sok kattintás kérdése a dolog.